Petya Ilieva egy délkelet-bulgáriai kisvárosban, Jambolban született, majd onnan Szófiába került, hogy ott végezze el az állami egyetemet. Átlagos jövedelmű családból érkezett, azaz nem nagyon ábrándozhatott a Soros György alapította, évfolyamonként 130-160 diákot képző Amerikai Egyetemről. Ott nem elég a tehetség, a Soros-egyetemen a jómódú szülők gyermekei szereznek diplomát, mivel a szemeszterenkénti tandíj – a tanulmányi eredményen alapuló ösztöndíjtól függően – ezer és tízezer dollár között mozog. Mindezek után, bár Petya újságírást tanult, a szakmájában nem tudott elhelyezkedni. Helyette egy borkereskedő cégnél lett marketinges. Napi 10-12 órát dolgozik, a fizetése pedig 600 leva (300 euró), ami egy pályakezdőnek – még az országos átlagnál magasabb béreket kínáló Szófiában is – egészen jó pénz.
Bátyja más úton indult el. Az egyetem elvégzése után az Egyesült Államokba, Ohióba ment továbbtanulni, majd amikor megszerezte a tudományos fokozatát, ott is maradt az egyetemi könyvtárban – dolgozni. Egyelőre nem tervezi a hazatérést, különösen amióta megismerkedett egy szintén „kintragadt” szerb lánnyal, akivel már a családalapításon gondolkodnak.
Dzsesszklub Lengyelországban. A túl komoly generáció.
EGY POHÁR KÓLA. Ohio helyett Petya a szófiai Druzsba (Barátság) lakótelepen lakik, a város szélén, ahol gyerekkori barátnőjével bérelnek egy egyszobás lakást havi 30 eurónyi leváért. A lakás berendezése – és állapota – a hetvenes éveket idézi, de nem baj: szinte csak aludni járnak haza. Munka után ugyanis Petya rendszerint a barátaival találkozik, akikkel ilyenkor szórakozni indulnak. Moziba nem járnak. Bár nemrég a bolgár fővárosban is megnyíltak az első színvonalas multiplexek, a jegyek 3-5 eurónyi levát kóstálnak, ami a helyi fiataloknak meglehetősen sok. Ezzel szemben Szófiában mind a taxi, mind a szórakozóhelyek igen olcsók – különösen magyar szemmel -, ráadásul „helyi sajátosság”, hogy az egész éjszaka egyetlen pohár kólát szorongató fiatalt sem nézik ki a helyiségből. A harmincon aluliak körében teljesen általánosnak vehető heti három-hat „bulizást” persze még így sem könnyű a Petyáéhoz hasonló fizetésből megoldani. Még szerencse, hogy a délkelet-európai társadalmak hagyománya, az akár áldozatok árán is folyósított szülői támogatás szokása ma is él: Petya szülei is rendszeresen küldenek támogatást a lányuknak. Édesapja például leszokott a dohányzásról, és az így megspórolt pénzt ő költi el – cigarettára.
Petyának az elmúlt években elszabadult ingatlanárak mellett esélye sincs saját lakásra. Elérhető bankhitel hiányában még ha fizetése egyharmadát tenné félre minden hónapban, akkor is legalább húsz évig gyűjthetne egy rozzant lakótelepi garzonra. Így inkább marad a „dolce vita” – húsz évre előre gondolkozni egyébként sem divat a Balkánon.
Valamivel biztatóbb helyzetben van a már az Európai Unión belül lévő Lengyelország rendszerváltás utáni nemzedéke, ezért jobban is bízik a saját jobb jövőjében – de éppen csak annyival, amennyivel a lengyel gazdaság ma előrébb tart a bolgárnál. Az ország 18 százalékos munkanélküliséggel küzd, így csak az indul eséllyel a jobb állásokért, akinek legalább két-három diplomája van és minimum két idegen nyelven beszél. Nem csoda, hogy szociológusok szerint a mai 15-29 év közötti korosztály Lengyelország „ezeréves történetének legképzettebb generációja”.
Alighanem ezekkel a körülményekkel függ össze az is, hogy ez a nemzedék az, amely hosszú évtizedek „tespedése” után „újraértelmezte” a munkavégzés fogalmát az országban. Ahogyan a régi vicc mondja: a szocializmus idején az állam úgy tett, mintha fizetne, a munkások meg úgy tettek, mintha dolgoznának. A mai fiatalok számára viszont a munka „szent”, a teljesítményt mindennél többre tartják, a tanulás pedig a szegénységből való kitörés eszközeként nagy becsben áll a körükben. A szüleik közül sokan – mint az a közvélemény-kutatási adatokból kiderül – már nem is nagyon értik őket: ennek a generációnak a tagjai szerintük „túl komolyak”, összeszorított fogakkal menetelnek előre.
Bezzeg a holland kortársaik! A Vrij Nederland című magazin egy minapi riportjában kritikával vegyes együttérzéssel egyszerűen „a nihil generációjának” nevezte az ország mai huszonéveseit. Hogy miért? A dotkom korszakban a vállalkozó szellem szinonimájává vált nemzedék a tündöklés után mára a bukást is megtapasztalhatta. Való igaz, soha annyi huszonéves milliomos nem termett még Hollandiában, mint a kilencvenes évek végén – de ugyanezen korosztály tagjainak talán soha nem volt nehezebb állást találniuk, mint manapság. Az Intermediair című magazin szerint a fiatal harmincasok jó része úgy érzi, már túl van a csúcson. Az eldobható termékek után – amelyek elsősorban őket, fiatalokat célozzák – az „eldobható ember” is megjelent a piacon.
A gazdasági helyzet szülte általános rossz közérzetet pedig az elmúlt hetekben csak tovább fokozta a kultúrák közötti zűrzavar. Ez utóbbi az iszlámmal szemben alkotásaiban élesen kritikus hangot megütő Theo van Gogh filmrendező brutális meggyilkolásával kezdődött, a muszlim bevándorlók elleni támadásokkal folytatódott, és félő, hogy még ennél is rosszabb jön.
Holland fiatalok a tengerparton. Eldobható termékek és eldobható emberek.
A munkanélküliség nyomasztó fenyegetése miatt a holland fiatalok közül egyre többen tanulnak tovább. Míg 1990-ben a 18 évesek 24 százaléka iratkozott be felsőoktatási intézménybe, mára ez az arány 38 százalékra nőtt, aminek köszönhetően 2003-ban már a 25-34 évesek egyharmadának volt diplomája. Mindennek persze megvan az ára. A 20-34 évesek ma idejük több mint felét „kötelezettségeik” ellátására fordítják, miáltal egyre többen érzik úgy, hogy nincs elég szabadidejük: egy 2000-es felmérésben már 79 százalékuk panaszkodott erre, szemben az 1974-es 32 százalékkal.
Nos, a holland fiatalok legalább „felnőnek”, még ha ez a folyamat sokszor kiábrándító is. Nagy-Britanniában viszont a karácsonyi ünnepek közeledtével nem véletlenül lépett elő a lapok egyik vezető hírévé az, hogy vészesen megcsappantak a szigetország áruházainak Playstation készletei. Sőt, a The Times féloldalas cikkben ecsetelte, hogy egy, a Szuezi-csatornában rekedt teherhajó miatt egy darabig hiánycikké vált a boltokban a Sony legújabb videokonzolja. Brit földön ugyanis a Playstationből hetente több tízezer darab fogy el, és ez híven jelzi, mekkora vásárlóerőt jelent ma az ország tizen- és huszonéves nemzedéke.
GONDTALAN KÖLTEKEZÉS. Jellemző, hogy a szigetországban többnyire nem is a 29-30 éves életkort tekintik választóvonalnak. Ez a nemzedék olyannyira idegenkedik a felnőtté válástól, hogy a határ egészen 40 éves korig – vagy akár még tovább – kitolódhat. Mindennek részben persze az is az oka, hogy, sokan közülük egyetemi tanulmányaik alatt komoly összegeket vesznek fel diákhitel formájában, amit aztán hosszú éveken át törlesztenek. Ez normális esetben azzal jár, hogy visszaesik a vásárlóerejük – amiből viszont nem kérnek. Ehelyett egyre több fiatal lakik felnőtté válva továbbra is a szüleivel – ami a szigetország mai csillagászati ingatlanárai ismeretében cseppet sem meglepő -, így aki már munkába állt, szinte szabadon költheti a fizetését önmagára. Sovány vigasz, hogy bolgár kortársaitól eltérően legalább a saját pénzét szórja, és nem a szüleiét. Mindezek nyomán egyre általánosabb a kései családalapítás, hiszen az új nemzedéket sokkal inkább csábítja a szingli – vagy a szülők melletti, félig önálló – életmód, a gondtalan költekezés, mint a felelősségteljes takarékoskodás.
E generáció tagjainak nagyon fontos, hogy „cool” termékekkel, menő holmikkal vegyék körül magukat. A nyomás akkora, hogy nemcsak sok tini szégyelli, ha az iskolában kifutott mobiltelefon-modellel kell megjelennie, hanem a munkahelyeken a „felnőtt” fiatalok is kívülállóknak érzik magukat, ha nincs jól kidolgozott imázsuk (értsd: nagy műgonddal összeválogatott ruhatár és rendszeres kozmetikai kezelés). Ez a generáció a BMW által gyártott új Minire, de legalább egy divatos robogóra vágyik, vagy iPod MP3-lejátszóra – aminek modelltől függően 200 font körül mozog az ára. A magukat kevésbé kommersznek valló fiatalok pedig drága Föld körüli repülőjegyekre költik a pénzüket, sőt, már-már hagyománnyá vált a középiskola után kihagyni egy évet és utazgatni egyet a nagyvilágban az egyetem előtt.
Németországban egészen más a helyzet. Ez a korosztály ott gyorsan függetlenedik, és a tagjai többnyire korán el is hagyják a szülői házat. Persze ők sem sietnek a felnőtté válással. Miért is tennék, amikor az elmúlt évek gazdasági stagnálása jócskán leszűkítette az ő mozgásterüket is?! Mivel munkát úgysem találnak, igen gyakran 30 éves korukig – vagy még azon is túl – elnyújtják az egyetemi tanulóéveiket. Így járnak a legjobban, hiszen az ösztöndíj sokkal „kerekebb” összeg, mint a legtöbb kezdő fizetés, nem beszélve a munkanélküli-segélyről. Amit a felnőtt létből látnak, az a magas munkanélküliség, ami vagy már őket is érinti, vagy még csak fenyegeti. Mindezek nyomán ma Németországban egyre gyakoribb az, ami néhány évtizede még ritkaságszámba ment: a huszonévesek ezrével próbálnak szerencsét az Egyesült Államokban vagy más európai országokban.
