 |
Új gazdasági miniszterünk van, de semmi probléma, a főnök vele is jóban van – nyugtatgatta nemrég partnerét egy üzletember. A beszélgetés két középkorú menedzsere a szóhasználat és a viselt öltöny alapján le sem tagadhatta volna, hogy karrierjét a nyolcvanas években alapozta meg, nem a harmincas „yuppie” nemzedék világában él. Demján Sándor nevét egyszer sem ejtették ki, de nem is kellett, hiszen abban a körben mindenki tudja, hogy ki a „főnök”, és azt sem kellett magyarázni, hogy mit jelent a gazdasági élet vezető szereplőivel ápolt jó kapcsolat. Demján az elmúlt 25 évben rendszertől és pártoktól függetlenül mindig „beszélő viszonyban” volt az aktuális hatalommal, elkerülte a botrányokat, ugyanakkor kapcsolati tőkéjét felhasználva folyamatosan, és többnyire eredményesen lobbizott üzleti érdekeinek érvényesítéséért.
 |
| Kádár Jánossal a Skálában, 1976-ban. Mindig beszélő viszonyban |
A SZÖVETKEZŐ.
Magyarország egyik legvagyonosabb embere sosem felejti el hangsúlyozni, hogy gyermekkora szegénységben telt. A második világháborúban apa nélkül maradt, háromgyermekes családot a ma Romániához tartozó Berveniből (akkori magyar nevén Börvelyből) 1944-ben költöztették a Budapesthez közeli Etyekre, az onnan kitelepített sváb családok egyikének helyére. Az anyának átmenetileg intézetbe kellett adni gyermekeit, amíg szakképesítést szerzett, majd munkát kapott. A gyermekévek nehéz körülményeire vezethető vissza, hogy Demján sosem tartotta magát vérbeli kereskedőnek, meggyőződése szerint üzleti érzékének fejlődését az állandó pénzszerzési kényszer motiválta. A Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolát is prózai okok miatt választotta: késleltetni akarta a sorkatonai behívást, és kapóra jött a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetségének (Szövosz) ösztöndíja.
Az ösztöndíjasok az Áfész vállalatoknál gyakornokoskodtak, Demján 1965-ben a gárdonyi egységnél helyezkedett el, ahol hamar a karbantartó részleg vezetője lett. A ranglétrát az energikus „ötletgyáros” egy év alatt végigjárta, majd a szintén Fejér megyei Bicskére került, a helyi Áfész elnökhelyettesi posztjára. Már pályájának elején is jellemző vonásaként említették, hogy mindig mindenre volt egy ötlete, és bár lehet, hogy tízből csak két-három volt életképes, de azok nagyon bejöttek. Bicskén 1968-ban váratlan lehetőség kínálkozott számára. Fejér megyét 1967-ben az „új gazdasági mechanizmus” kísérleti terepének jelölték ki, ami azt is jelentette, hogy a korábbinál lazább gyeplőre eresztették a szövetkezeti társaságokat.
Demjánnak felajánlották a sárszentmihályi Áfész elnökségét, a vállalat azonban a csőd szélén állt. Ekkor vizsgázott először a Demján-féle taktika, a 25 éves elnökjelöltnek ugyanis csak egy fontos kikötése volt: szabad kezet kért az irányításban. Kockáztatott, és vállalta, hogy bukás esetén elviszi a balhét, felettesei pedig valószínűleg fellélegeztek, megszabadulva a várható csőd felelősségétől. Arra azonban nem gondoltak, hogy a fiatalember drasztikus eszközökhöz folyamodik. Demján egyik kedvenc szófordulatával élve „nem találta fel a melegvizet”, de nyugati mintára hatékonyságnövelésbe kezdett. Elbocsátotta, vagy áthelyezte a vállalat „bürokratikus vízfejét” alkotó, többnyire idősebb korú alkalmazottait, helyettük részben fiatal diplomásokat vett fel, akiknek dupla annyi fizetést adott, mint amennyit a vezető Áfészeknél kereshettek volna. Ráadásul prémiummal jutalmazta a legjobb dolgozókat, ami nagy megütközést keltett a szövetkezeti mozgalom vezető köreiben.
A később a Gorsium nevet felvevő, 25 településen jelen lévő, 8 ezer szövetkezeti taggal rendelkező vállalatot Demján kockázatos megoldásokkal rángatta ki a válságból. Az Áfész elkezdte „körbeépíteni” a megyét ABC boltokkal és vendéglőkkel, emellett ipari vállalkozásokba is belefogott. Az építkezésekből mihamarabb bevételnövelő egységeket kellett létrehozni. A Gorsium ezért csupán területhasználati engedélyek birtokában kezdett az üzletek felhúzásába, és mire az építési engedélyt megkapta, a bolt már működött. A terjeszkedésbe bekalkulálták a bírságokat, és Demjánnak állandó „programja” lett az ügyek elsimítása.
 |
| Alapkőletételek futószalagon. A Westend (jobbra), és a Millenniumi Városközpont is több tízmilliárd forintos beruházást igényelt. |
A Gorsium az Ikarusnak és a Videotonnak is elkezdett dolgozni, a szövetkezetek ipari szerepvállalására ugyanis ekkor már volt elvi lehetőség. Ezzel azonban gyakorlatilag egyik Áfész sem mert élni, és valószínűleg a Gorsiumnak is nehezebb dolga lett volna, ha nem külön engedély nélkül kezd bedolgozni. Az Ikarusnak idővel már anynyira szüksége volt a Gorsiumra, hogy az ügy elcsitult. A Szövosz vezetésében, illetve a Belkereskedelmi Minisztériumban ellenlábasai és pártfogói egyaránt voltak Demjánnak. Legfőbb patrónusának Bartolák Mihály, a Szövosz elnökhelyettese számított, aki attól kezdve már feltétlenül bízott a fiatal vezetőben, hogy a Gorsium a csőd helyett a legjobb eredményeket hozó Áfész lett. A Szövosz elvileg érdekvédelmi szervezet volt, a gyakorlatban azonban a szövetkezetek és az állam közötti kapocsként működött, és irányítói hatalommal rendelkezett tagjai felett. Demján ügyei így többnyire Bartolákon keresztül, már csak kisebb problémákat okozva csapódtak le a minisztériumban.
Molnár Frigyesnek, a Szövosz elnökének akkor jutott eszébe egy budapesti szövetkezeti áruház ötlete, amikor egy svéd tárgyalódelegáció éppen egy modern nagyáruház kidolgozott terveivel kereste meg. A Szövosznak nem volt még a fővárosban üzlete, és a terv először lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hiszen az állami kereskedelem képviselői nem kértek a versenyhelyzetből. Márpedig állami pénz nélkül a szükséges 600 millió forintot nem lehetett előteremteni. A kérdést végül az döntötte el, hogy Nyers Rezső, az MSZMP Központi Bizottságának gazdaságpolitikai titkára az ügy mellé állt, és ez még Szurdi István belkereskedelmi miniszter ellenvetéseivel szemben is elégnek bizonyult.
 |
 |
|
|
|
Vereség a focipályán
Bő öt éve, 1999 tavaszán magyar labdarúgó válogatott 0:0-ás döntetlent játszott a Liechtenstein elleni Eb-selejtezőn. A foci iránt elkötelezett Demjánt már többször győzködték, induljon a sportági szövetség elnöki posztjáért, de a feladatot „húzósnak” találó vállalkozó számára állítólag csak ekkor telt be a pohár, és a következő felkérés alkalmával, 2000 tavaszán beszállt a futballba, hogy rendet tegyen. A csoda ezúttal elmaradt, és bár vezetésével több-kevesebb sikerrel üzleti alapokra terelték a bajnokság résztvevőit, három év múlva, amikor távozott a ligaelnöki posztról, kudarcként könyvelhette el ezt a kiruccanást. „Sajnálom, hogy nem tudtam a magyar labdarúgást saját elvárásaimnak megfelelően segíteni” – mondta akkor, az okokról azonban nem nyilatkozott. |
|
|
|
|
|
|
Kezdetben Demján neve fel sem merült a Skála Budapest áruházzal kapcsolatban, a fővárosban kerestek jelölteket. A három kiszemelt vezető közül azonban egy megbetegedett, kettő pedig Demjánt szerette volna megnyerni kereskedelmi vezetőnek. A Gorsium elnökének nem tetszett a felkínált poszt, Bartolák pedig ekkor már Demjánt szerette volna a Skála élén látni. Szurdi azonban ellenezte a vidéki karrierista pesti befutóját. A miniszternek régóta a „bögyében volt” Demján, mert egy korábbi heves vitájuk alkalmával egyszerűen faképnél hagyta, miután nem bírta elviselni, hogy Szurdi állandóan félbeszakítja. A legenda szerint Demján kinevezését 1973-ban a Bartolákkal szót értő Sághy Vilmos miniszterhelyettes írta alá, amikor Szurdi külföldön volt, a „puccsisták” pedig azt tervezték, hogy Nyers Rezsőre fognak hivatkozni, ha a miniszter magyarázatot kér.
ÉGNEK ÁLLÓ HAJ. A Skála indulásánál és a Gorsium megmentésénél kísérteties hasonlóságok mutatkoztak. Az áruháznak nem sok jót jósoltak, az első évre legfeljebb 50 millió forintos veszteséget engedtek meg, további negatív eredmény esetén beolvasztották volna az állami kereskedelembe. Demján megint magára vállalta feletteseitől a bukás kockázatát, cserébe szabad kezet kért. Megint nem találta fel a melegvizet, de osztrák mintára újra kapitalista eszközökhöz nyúlt. Felhajtotta a Magyarországon akkoriban elérhető áruk „teljes skáláját”, amit a merőben szokatlan önkiszolgáló rendszerben állított ki, a földszintre pedig élelmiszerboltot tett, ahol futószalagos pénztárgépek várták a vevőket. Ha kellett, a beszállítóknak azt mondta, ha nyitásra nem lesz meg az áru, kiírja a polcokra: itt lett volna X gyártó terméke. Az első évben 10-15 millió forintos reklámkampányt tervezett, amitől a szövetkezeti vezetőknek végképp „égnek állt a haja”. Botrányt keltett, hogy a környékbeli gyárakban dolgozó alkalmazottakat a kultúrált munkakörülmények ígéretével tömegesen tudta átcsábítani az áruházba. A reklámkampány a hetvenes évek ingerszegény környezetében megtette a hatását, 1976-ban a nyitás napján a fél város a Skálában tolongott. Demján előéletét ismerve nem meglepő, hogy az áruház csak három évvel a nyitás után kapta meg a végleges építési engedélyt, amikor az éves forgalma már közelített az 5 milliárd forinthoz.
 |
SKÁLÁZÁS. Demján a Skálával is „előre menekült”, ezúttal nem egy megyét épített tele szélvész gyorsan áruházakkal, hanem az egész országot. Egy korábbi tervnek megfelelően 1979-ben az akkor már 38 tagot számláló lánc egyesült a Szöváru Nagykereskedelmi Vállalattal és létrejött a Skála-Coop. Az állandó növekedési kényszerben lévő vállalat vezetői hosszú évek „kijárása” után megszerezték a cégnek a külkereskedelmi jogot, és időközben átvették néhány ipari üzem irányítását is. Kezdetben ezzel is az áruházak jobb ellátását biztosították, 1987-től azonban a vállalatnak már profilidegen, tiszta tőkebefektetései is voltak. A nyolcvanas évek végén már ezek a befektetések hozták a Skála-Coop vagyongyarapodásának közel felét. Demján még a legelején jelezte, hogy csak tíz évig „skálázik”, 1985-től kezdve pedig már kereste a következő munkahelyét.
A Demján-karrier talán legmeglepőbb eleme, hogy 1988 és 1992 között a Magyar Hitelbank (MHB) elnökének szegődik. Az MHB-t – több más pénzintézettel együtt – a bankrendszer reformjának részeként és elsősorban azzal a céllal hozták létre, hogy a Magyar Nemzeti Bankból ide helyezzék ki az ipari vállalatok adósságait. Pénzügyi szakemberek szerint Demján elnökként is inkább a vállalati oldalon mozgott otthonosan, és bankár szemmel nézve már hajmeresztő mértékben a hitelezésben látta a gazdaságélénkítés csodaszerét. Ebben a szektorban is borzolta az idegeket, ezzel valószínűleg teljesítette is kinevezőinek céljait. Segédkezett számos neves külföldi társaság magyarországi letelepítésénél, például a General Electric-Tungsram privatizációnál. Csaknem betartotta az előre elhatározott három év bankárkodást, és megint új állás után nézett.
Rövid nemzetközi kitérő után Demján, újabb meglepő fordulattal, Kanadában állt a saját lábára, amikor megalapította a Közép-európai Befektetési Társaságot (CEIC). Bár természetesen a skálás és a bankos időkben sem keresett rosszul, magánvagyonának gyarapítását a CEIC idején kezdte el. Munkatársaival otthonosan mozgott a közép- és kelet-európai privatizációs ügyletekben, ismerte a helyi viszonyokat, amit a nyugati potenciális befektetők busás órabérrel voltak hajlandóak honorálni. Legendásan „agyonkereste magát” például a Kamaz egykori szovjet autógyár privatizációs tanácsadójaként: a Káma-parti városkában olyan könnyen ment a pénzszerzés, hogy erkölcsi okokból később ez vált adományozásának egyik legfőbb célpontjává.
Vagyonos üzletemberként, jókora hazai és nemzetközi kapcsolati tőkét felhalmozva tért vissza a magyar üzleti életbe 1995-ben, hogy – egy jól működő nyugati modellt átültetve – a gyorsan fejlődő régiós ingatlanpiacon forgassa meg saját és a mögötte álló befektetők pénzét. Ezúttal nem az ország, hanem Közép- és Kelet-Európa fokozatos körbeépítésébe fogott, irodaházakkal, bevásárlóközpontokkal és önálló városrészekkel. Peter Munkkal, a magyar származású kanadai üzletemberrel, a TrizecHahn ingatlanbirodalom első emberével közösen Budapesten a Bank Center irodaház építésével kezdte, majd jött az újpalotai Pólus Center és a Westend City Center. Utóbbi beruházás értéke már mintegy 40 milliárd forint volt, kivitelezője pedig a TriGránit Rt., amelyet akkor a Demjánhoz tartozó Polus Investment Co. és a TrizecHahn 50-50 százalékban ellenőrzött. Később egy tőkebevonás során változott a tulajdonosi szerkezet, de a két meghatározó befektető maradt.
Demján visszatérése óta gomba módra szaporodtak az érdekeltségi körébe tartozó társaságok. Az építkezések kivitelezésére – ám mindig másokkal megversenyeztetve – 1996-ban megalakult az Arcadom Rt., amely 30 százalékban a menedzsment, 70 százalékban pedig az Euroinvest Közép-Európai Befektetési Rt. tulajdonában van; utóbbi neve nem véletlenül hasonlít az egykori CEIC-re. Az Arcadom építette fővállalkozóként a Westendet, de például az új Nemzeti Színházat is.
 |
| Az épülő Kőérberek-Tóváros. Demján legújabban a lakóparkokban lát fantáziát. |
A Nemzeti Színház melletti úgynevezett expo telkeket még 1998-ban vásárolta meg a TriGránit, amikor még csak körvonalazódott, hogy mi épüljön a területen Millenniumi Városközpont néven. Demjánék aztán egy kulturális tömb tervével keresték meg az állami döntéshozókat, így a luxus lakóépületek és az irodaház mellett végül a Művészetek Palotája is itt épül, a ma divatos PPP megoldással, a magánszféra finanszírozásában, az állam bérbevevő megállapodásával. A Nemzeti Hangversenyteremnek, a Ludwig Múzeumnak és a Hagyományok Házának otthont adó épületrész összesen 52 milliárd forintba kerül, de az összeg már tartalmazza az állam által 10 évig fizetendő bérleti díjat is. A TriGránit eddigi legnagyobb beruházásán a hírek szerint nem fog nagyot kaszálni a cég. Demján a Millenniumi Városközpontot elsősorban referencia munkának építi, a hivatalos közlés szerint 3 százalékos haszonkulccsal, majd várhatóan a cseh, a szlovák és a lengyel kormányt is hasonló tervekkel fogja megkörnyékezni. Azt ugyanis már egy ideje hangoztatja, hogy a Pólus-szerű bevásárlóközpontok helyett – bár a modell a régióban eddig sikerrel futott – a jövőben már inkább a lakóparkok és a külön városrészek fejlesztésében lát fantáziát. Első jelentősebb projektje ezen a területen a budapesti Kamaraerdő melletti 23 hektáros területen, 30 milliárd forintért épülő Kőérberek-Tóváros 1200 lakásos együttese. Fejlesztője a MAC Kft., amely az Arcadom meghatározó többségi tulajdonában van.
ÚJ ÖTLETEK. Demjánnak ma is mindenre van ötlete. Az utóbbi években szinte nem volt olyan nagyobb pályázat, amely ne érdekelte volna. Törekvéseit többnyire az Euroinvest Rt.-n keresztül próbálja érvényesíteni. A Demján érdekeltségi körébe tartozó cégcsoport tagjai érdeklődnek például a Mahart Rt., a csepeli Szabadkikötő, a Malév Rt., a Budapest Airport Rt. vagy a tököli repülőtér privatizációja, illetve hasznosítása iránt, de beszálltak volna az M5-ös autópálya átvételébe és továbbépítésébe, és az M6-os Budapest és Dunaújváros között megépítendő szakaszába is. „A régi városokat szeretem, a küldetésem mégis az, hogy új épületeket és infrastruktúrát teremtsek” – fogalmazza meg mai ars poeticáját Demján Sándor.
