Ukrajna polgárai december 26-án ismét a szavazóurnákhoz járulnak. Szűk két hónap alatt immár harmadszor. Ráadásul akár déjŕ vu érzésük is lehet, hiszen ugyanannak a két elnökjelöltnek a neve szerepel a szavazólapokon, akik közül legutóbb, november 21-én is választaniuk kellett. Egyvalami azonban nagyon más most, mint akkor volt: a szinte totális cenzúra helyébe azóta egy már-már szabadnak nevezhető média lépett.
MÉRGEZÉS. Mint emlékezetes, az elnökválasztás egy hónappal ezelőtti második fordulójában Viktor Janukovics kormányfő – akit az elnöki posztról leköszönő Leonyid Kucsma maga szemelt ki utódjául – egyértelmű és látványos csalássorozat révén „győzelmet aratott”. Tiltakozásul az ellenzéki jelölt, Viktor Juscsenko több százezer híve lepte el – kedvencük kampányszínébe, narancssárgába öltözve – az ukrán nagyvárosok utcáit. Erre a bátor és tömeges kiállásra az állami vezetés bizonyosan nem számított. Arra pedig még kevésbé, hogy újságírók sora tagadja meg a hazudozás folytatását.
|
Lázas kapkodás kezdődött, és a tulajdonosok négy nap elteltével nagy sietve eltörölték a média szigorú cenzúráját. Az alig néhány hónapja még kimondottan jóképű Viktor Juscsenko hirtelen eltorzult arcáról például egészen addig a legtöbb tévécsatornán csak olyan vélekedések hangzottak el, hogy az ellenzéki elnökjelölt „romlott szusit evett”, „túl sok konyakot ivott”, vagy hogy „egyfajta herpesz vírus” csúfította el a vonásait. Eltelt szűk három hét, és december 11-én már valamennyi ukrán televízió élőben közvetítette a bécsi Rudolfinerhaus magánklinikáról azt a sajtótájékoztatót, amelyen Juscsenko osztrák orvosai hivatalosan bejelentették: a politikus szeptember elején kezdődött rejtélyes betegségét rendkívül súlyos dioxin-mérgezés okozta.
Az ukrán sajtó a Szovjetunió összeomlása és a kommunista cenzúra semmivé foszlása után átmenetileg megízlelte a szabadságot. Azok voltak a „daliás idők”. A kilencvenes évek végére azonban az ország privatizáción meggazdagodott milliárdos oligarchái tették rá a kezüket a médiára, s azt – részben nyilván a nekik juttatott zsíros koncokért cserében – a hatalom engedelmes szócsövévé silányították. A számításuk azonban nem vált be. A Janukovics népszerűsítése helyett sokkal inkább Juscsenko lejáratására játszó kampány visszafelé sült el, amit a narancsba öltözött utcák híven érzékeltettek. A cenzúra példátlanul gyors eltörlése volt az első jele annak, hogy megindult a helyezkedés: az oligarchák már a várható új hatalom emberénél igyekeztek jó pontokat szerezni.
A leglátványosabb hátraarcot alighanem Viktor Pincsuk hajtotta végre. A tatár származású Rinat Ahmetov (Viktor Janukovics legfőbb támogatója) után ő Ukrajna második leggazdagabb embere, az Interpipecsoport révén egy, az ország egészére, sőt a Szovjetunió több utódállamára is kiterjedő ipari, bank- és médiabirodalom – így többek között három ukrán tévécsatorna – tulajdonosa. Ám ami ennél is fontosabb: Leonyid Kucsma veje. Mindezek ismeretében érthető, hogy még a The New York Timesnak adott interjújában is megpróbált eldicsekedni vele, miként vett részt ő is a kijevi utcán a Juscsenko-párti tüntetők oldalán a narancsszínű forradalomban. Az igazi baj persze nem a családi kötődés, sokkal inkább az, hogy egy ilyen rokoni kapcsolat szinte törvényszerűen hozza magával a korrupt és törvénytelen ügyleteket. Viktor Pincsuk váltig hangoztatja ugyan, hogy ő már az előtt is gazdag volt, mielőtt megkérte az elnök lányának a kezét, ám a mai Ukrajnában aligha győz meg bárkit is a tisztakezűségéről. Nem is kell nagyon messzire visszamenni az időben, hogy a kétkedők rábukkanjanak a Krivorizssztal acélmű privatizációs üzletére. Az ukrán kormány ez év júniusában úgy döntött, hogy a szóban forgó üzemet egy, Viktor Pincsuk és Rinat Ahmetov irányította konzorciumnak adja el – méghozzá 800 millió dollárért. Csak az a bökkenő, hogy az orosz Szeversztal 1,2 milliárd, a brit-indiai LNM és az amerikai US Steel alkotta konzorcium pedig nem kevesebb mint 1,5 milliárd dollárt ajánlott az acélműért.
FELÜLVIZSGÁLAT? Nos, Pincsuknak most van miért aggódnia. Viktor Juscsenko már a kampánykörútja során októberben az ominózus üzem székhelyén, Krivoj Rogban (Krivij Rih) járva is azt ígérte a helyi lakosokból verbuválódott hallgatóságának, hogy a Krivorizssztalt „csak úgy egyik napról a másikra ellopták”, és akik ebben részt vettek, azoknak „el kell majd számolniuk” a bűntetteikkel. Majd decemberben – immár a brit Financial Timesnak nyilatkozva – megerősítette abbéli eltökéltségét, hogy amint elnökké választják, bíróság elé viszi az elmúlt időszak törvénytelen privatizációs ügyleteit, köztük minden bizonnyal a Krivorizssztal ügyét is. „Ahol megsértették a törvényeket, ott sem én, sem a kormányom nem fogja soha elfogadni, hogy mindezt el kell felejteni. Mert ha például egyszerűen túltesszük magunkat azon, hogy a Krivorizssztalt ellopták, sosem teremtünk rendet ebben az országban” – nyújtott betekintést a szándékaiba.
| Viktor Juscsenko. Győzni készül. |
Juscsenko mindazonáltal nem készül holmi bosszúhadjáratra: újraállamosításra vagy reprivatizációra. Volt ukrán jegybankelnökként, majd 1999 és 2001 között kormányfőként neki is jelentős szerepe van az ukrán piacgazdaság elindításában, így ma nem is lehet más a célja, mint egy transzparens üzleti környezet megteremtése és a törvények betartatása. „Nagyon fontos, hogy ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel. A mindent felülvizsgálás politikája ugyanis oda vezethet, hogy mindannyiunkat elkap a hév, hogy térjünk vissza 1991-hez” – igyekezett a Financial Timeson keresztül is megnyugtatni a „800 ezer törvényes ukrajnai vállalkozást” Viktor Juscsenko.
Ma közvélemény-kutatási adatok nélkül is mindenki biztosra veszi a narancsszínű forradalom „vezérének” december 26-i győzelmét. Mindazonáltal, ha ez bekövetkezik, már egy egészen más országnak lesz egy egészen más elnöke. Ennek az Ukrajnának a lakosai most megtapasztalták az erejüket – még ha jogosak is azok a kételyek, hogy vajon valóban spontán volt-e az a tömegmegmozdulás. Végtére is a Juscsenko-hívek egyik napról a másikra narancsba öltöztették Kijevet (Kiiv)és más nyugat-ukrajnai nagyvárosokat, órák alatt hatalmas színpadot ácsoltak és tucatnyi egyensátrat állítottak fel a főváros főterén, és a „gulyáságyúkat” szinte hamarabb az utcákra vitték, mintsem a tüntetők seregei oda megérkeztek. A sok tízezer ember azonban mindenképpen a demokrácia utáni vágytól hajtva csatlakozott a november végi, december eleji fagyban tántoríthatatlanul demonstrálókhoz. És győztek. Államfővé válva Juscsenkónak tudnia kell majd, mit jelent ez. Miként arról sem feledkezhet el, hogy ha nem akar elnökként éppen ő asszisztálni Ukrajna széteséséhez, kezelnie kell azt a feszültséget, amely a választási csatában a Janukovics-párti, túlnyomórészt oroszok lakta keleti, illetve az ő oldalán álló, ukrán többségű nyugati országrész között kialakult, s amely azzal fenyeget, hogy az ország akár ketté is szakadhat.
VÁLTOZÓ JOGKÖRÖK. Ám nem csupán Ukrajna változott meg, hanem az elnöki intézmény is meggyengült. A válság békés rendezésének ugyanis egyebek mellett az volt az ára, hogy az államfő számos jogkört átengedett a parlamentnek és a régióknak, igaz, ez a változtatás csak néhány hónappal az után lép életbe, hogy Juscsenko – pontosabban valószínűleg ő – elfoglalja a hivatalát.
Az, hogy ez lesz a választások kimenetele, több, mint valószínű. Janukovics támogatottsága napról napra jobban erodálódik, ráadásul nem csupán az ukrán lakosság, hanem az eddigi hatalomhoz közelállók köreiben is. Saját maga ismerte el például a minap, hogy egyre komolyabb a feszültség közte és Leonyid Kucsma között. „Nagyon csalódtam azokban, akikben korábban megbíztam, akikkel két éven át együtt dolgoztam. Ezek az emberek gyávák és árulók” – igyekezett még egy utolsó kétségbeesett próbálkozással áldozatnak beállítani önmagát. Csakhogy fölöttébb kétséges, a közönség voksokkal jutalmazza-e a hétvégén ennek a hiteltelen szerepnek az eljátszását.
