Fejcsere a magasban

Pénzügy- miniszterek a harmadik köztársaságban Volt, aki végigcsinálta, volt, akit menesztettek, s akadt olyan is, aki önként távozott. Rabár Ferenc 1990. V. 24-1990. XII. 19. Lemondott a kormányon belüli rivalizálás miatt, miután Matolcsy György miniszterelnökségi titkárságvezető nyilvánosan bírálta a költségvetés tervezetét. Kupa Mihály 1990. XII. 20-1993. II. 11. A választás előtt a kormányfő és pártja hozzá közelebb álló minisztert és irányvonalat akart; kormányátalakítás keretében menesztették. Szabó Iván 1993. II. 24-1994. VII. 15. Megbízatása a kormányváltáskor szűnt meg. Békesi László 1994. VII. 15-1995. II. 28. Lemondott, miután politikai elszigetelődése nyomán be kellett látnia: nem tudja megvalósítani stabilizációs elképzeléseit. Bokros Lajos 1995. III. 1-1996. II. 29. Lemondott, miután Horn Gyula kormányfő nem támogatta tovább stabilizációs politikáját (nem volt hajlandó asszisztálni a tb növekvő hiányához). Medgyessy Péter 1996. III. 1-1998. VII. 7. Megbízatása a kormányváltáskor szűnt meg. Járai Zsigmond 1998. VII. 8- 2000. XII. 31. A kétéves költség-vetés megalko-tása után elfog-lalta a megüre-sedő jegybankelnöki posztot. Varga Mihály 2001. I. 1-2002. V. 26. Megbízatása a kormány-váltáskor szűnt meg. László Csaba 2002. V. 27-2004. II. 14. Menesztették, az államháztartás előre jelzettnél nagyobb hiányára hivatkozva; utódja II. 15-étől Draskovics Tibor lesz.

Milyen esélyt ad rá, hogy egy év múlva is ugyanebben a székben ülhet? – kérdeztük úgy egy hónapja László Csabától. Miniszteri szobájában ültünk, a polcon, jól elérhető helyen ott volt a „Pénzügyminiszterek reggelire”, Rádai Eszter interjúkötete, amelyben még Medgyessy Péter szerepel sorrendben utolsó miniszterként. „A politika nem barátságokról szól.” „…a hatalom óriási lehetőség céljaink elérésében.” „…természetesen egy politikusnak olyan kvalitásokkal is rendelkeznie kell, amelyeket a köznapi ember nem biztos, hogy szeret. (…) Az a kvalitás ugyanis, ha valaki képes gyorsan megváltoztatni a nézeteit, ha képes úgy forgatni a szavakat, hogy azok jelentése és jelentősége megváltozzon egy korábbi időszakhoz képest” – olvashatta főnöke szavait László Csaba az interjúkötetben.

A Figyelő kérdésére így felelt: „Ön is bizonyára ismeri a szabványválaszt, amit az ilyen típusú kérdésekre már jó ideje minden alkalommal adok: ezzel a kérdéssel nem foglalkozom. Dolgozom tovább” (Figyelő, 2003/49. szám).

Most már ez sem igaz. A rokonszenves minisztert január 7-én csúnyán menesztették. A vártnál is rosszabb költségvetési adat, amivel a miniszterelnök a leváltást indokolta (lásd írásunkat a 16. oldalon), nyilvánvalóan csak ürügy volt. Már régóta keresték az utódját, az egybehangzó hírek szerint például megkereste a kormányfő Surányi György egykori jegybankelnököt is, aki azonban nem vállalta a miniszterséget. Amikor ez zajlott, még nem lehetett tudni, hogyan zárt tulajdonképpen a 2003-as büdzsé. Nem mintha nem méltányolnánk, mennyire fontos az államháztartás helyzete – épp ellenkezőleg, alapvető jelentőségűnek tartjuk. Ám Medgyessy Péter ízig-vérig politikus, aki jól tudja: az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított mértéke hidegen hagyja a választóközönséget. A pénzpiacon pedig, ezt is jól tudja, egy ilyen potomság, mint a miniszteri fejcsere, villámgyorsan „beépül a várakozásokba”, ha éppen nem a bizonytalanságot fokozza tovább.

A minisztercsere önmagában semmit nem jelent. Legfeljebb annyit, hogy a kormányfő változtatni szeretne. Ezzel azonban nincs egyedül.

A KITEREGETÉS „BŰNE”. A menesztett miniszter politikusnak még csak kezdő volt, ami abból is kitetszik, hogy előfordult: kimondta, amit gondol. Ez nyáron történt, a július 16-i kormányülés után, amikor a kormányfő már a szabadságára készült, így nem akarta kellemetlen bejelentésekkel borzolni a kedélyeket. Ehelyett „csak” annyit próbált közölni, pozitívnak szánt kicsengéssel, hogy az ország 2008. január elsején kíván csatlakozni az euróövezethez. Bemondta a dátumot, bízva a választóközönség hozzá nem értésében, ám „elfelejtette” hozzátenni (vagy csak elvont makrogazdasági mutatók formájában közölte), hogy ez bizony a lakosságtól is erőfeszítéseket követel. „Takarékosság, nem megszorítás” – mondta sietve a készülő 2004-es büdzséről. Ám az irdatlanul magas bevételi irányszám, amelyet futólag már akkor is megemlítettek, csak kilógott a rózsaszínű összképből. László Csaba úgy érezte, hogy ezt meg kell magyaráznia, és önhatalmúlag nyilvánosságra hozta az – akkor még 550 milliárd forintosnak szánt – adóemelési csomagot. Derült égből villámcsapás. Addig csupa szép és jó kormányzati tettről esett szó, bár az elemzők és a tekintélyes nemzetközi intézmények (az IMF, az OECD, a Fitch hitelminősítő cég) már a stabilizáció, illetve, még udvariatlanabbul, a bérbefagyasztás szükségességét emlegették.

Úgy látjuk: László Csabának e tette volt az, amely a menesztéséhez vezetett. A nagyobb kormánypárt elégedetlenkedett a kártyák kiteregetése nyomán támadt „kommunikációs zavar” miatt. Az MSZP-sek frakcióhétvégeken, elnökségi üléseken, továbbá az egyébként utált jobboldali napilapon keresztül híreszteléseket kiszivárogtatva munkálkodtak a miniszter menesztése érdekében. Ám láthatóan a kormányfő is zokon vette a miniszter lépését, amely azonban – meglepetésszerűen – aránylag normális vitát tett lehetővé a 2004-es büdzséről. Sőt, az is elmondható, hogy az adórendszer és a költségvetés jótékony változásokon esett át a viták során. Az adóemelési csomag kicsit leolvadt, súlyt kapott a befektetésösztönzés, jutott 45 milliárd pluszpénz az önkormányzatok, ráadásul a 2004-es büdzsé, ellentétben a tavalyival, határozott vonásokra tett szert azáltal, hogy vaskos összegekkel részesítik előnyben az infrastruktúra-fejlesztést, valamint az uniós programok társfinanszírozását.

A „kvalitások”, amelyeket egykor Medgyessy tulajdonított a politikusoknak (konkrétan egyébként valamikor volt „főnökének”, Németh Miklós egykori kormányfőnek), igen komoly kockázatokkal járnak együtt. A féligazságok, amelyeket a kvalitásos politikus mégoly őszintétlenül, tehát mondhatni „felvilágosultan” hangoztat, egy idő után önálló életet kezdenek élni, kiépítik a maguk kis védekező mechanizmusait, amelyek még akkor is akadályozzák a változást, amikor erre már nagy szükség lenne. A tavalyi a halogatott tettek éve volt, és ezt a „jóléti rendszerváltás” jelszavával leplezték.

KÖLTSÉGVETÉSI BOTRÁNY. Január 7-én azért csak ütött az igazság órája, és ez csakugyan kínos lehetett. Kiderült: a kormány képtelen kézben tartani a költségvetési folyamatokat, pedig ez volna az egyik legfontosabb feladata. Minek a köztársaság, minek a parlament, minek a törvény, ha kicsúszik a kormány kezei közül a pénz, amiről ezek a kiváló intézmények rendelkeznek? László Csaba bűnbakká vált, pedig nemcsak ő a felelős: végül is az egész kormány okolható azért, mert összes elődjét felülmúlta a nyakló nélküli költekezésben. Visszatértek a korai kilencvenes évek, amikor a kormányok minduntalan pótköltségvetés készítésére kényszerültek – azzal a különbséggel, hogy a Medgyessy-kormány lazított az államháztartási törvényen, gyakorlatilag hatástalanítva a pótköltségvetés szankcióját (lásd külön írásunkat). Az, hogy immár másodszor sértik meg súlyosan az elfogadott költségvetést, nemcsak azt jelenti, hogy a kormány tetszése szerint válogat az előírások között, melyiket tartja be, és melyiket hagyja figyelmen kívül. Hanem azt is, hogy már a törvény sem szab gátat a költekezés növekedésének. A Medgyessy-kormány ennyiben messzebbre jutott elődjénél: hiszen Orbánék is szerették a népszerűséget, ennek érdekében, ahogy csak lehetett, megkerülték az államháztartási szabályokat – ám a a hiány számszerű mértékére, legalább forma szerint, gondosan ügyeltek. Bár az is igaz, hogy az Európai Unió (EU) most már megrostálja a trükköket: a társaságokba „kiszervezett” közköltekezés, az álgarancia-vállalások, az adósságát-vállalások, amelyek az előző ciklusban oly „divatossá” váltak, az uniós számbavétel szerint nem nyújthatnak kerülőutat. Sőt, 2002 végén a büdzsének állnia kellett a cechet a korábbi rejtett költekezés miatt is.

Akkor persze még az egymást váltó kormányok és táboraik egymásra mutogathattak. Ám ez a politikai versengés súlyos károkkal járt: végképp leomlottak a gátak, és az államháztartás kitűzött céljai hátrasorolódtak. Tavaly pedig a hiány GDP-hez viszonyított mértéke – az eredetileg tervezett 4,5, illetve a később előre jelzett 4,8 százalék helyett – 5,6 százalék lett, ami eleve megkérdőjelezi az idei, 3,8 százalékos cél realitását. Medgyessy közvetve elismerte ezt, amikor bejelentette: fölhatalmazza a február 15-én hivatalba lépő új pénzügyminisztert, Draskovics Tibort gondolja végig, milyen lehet a múlt évi rossz makrogazdasági mutatók hatása az euró bevezetésének időpontjára. Ha 2008 lenne ez az időpont, akkor – az ezzel együtt járó menetrend szerint – már 2006-ban teljesíteni kell ennek egyik fontos feltételét, a 3 százalékot meg nem haladó államháztartási hiányt. Ám ha egyszer tavaly ilyen súlyos túllépés történt, akkor az megkérdőjelezi a menetrend realitását – tehát az idei 3,8 százalék komolyságát is.

Ennek rendkívül súlyos következményei vannak. „Az idén nem lesz meg a 4,8 százalék, akkor meg jövőre hogyan lenne meg a 3,8?” – kérdeztük László Csabától a fentebb említett interjúban. „Ez szerintem leegyszerűsített gondolatmenet – felelte -, de amikor konkrét költségvetést fogadott el a parlament, akkor egyetlen módja lehet az értékelésnek: meg kell nézni az egyes előirányzatokat.” Ám a tavalyi fiaskó megmutatta: az, hogy a parlament előirányzatokat fogadott el, még nem jelent semmit. Sőt, teljesen biztosra vehető, hogy az élet – meg a politika – megváltoztatja, amit a parlament elfogadott. A költségvetés tehát, elvileg a gazdasági élet egyik alapja, eleve bizonytalan. Ha csakugyan helyre akarják állítani az állami gazdálkodás tekintélyét, akkor pótköltségvetést kell készíteni az idei évről. Mégpedig mihamarabb.

EURÓT – DE MIKOR? A kérdések kérdése végül is az, hoz-e gazdaságpolitikai irányváltást a miniszteri fejcsere. Ez nyilvánvalóan nem a miniszterek személyén múlik: a távozó és a kijelölt tárcavezető között sok a hasonlóság, mindkettőjüket a kormányfőhöz közel álló, szocialista párton kívüli körhöz számították eddig, és pályájuk éveken át együtt futott, egymást váltották a Pénzügyminisztérium államtitkári székében, majd kollégák voltak a pénzügyi magánszférában is: az ABN Amrónál, illetve a K&H Bankban is. Gondolkodásuk hasonló, bár tippünk szerint Draskovics valószínűleg nem vetemedett volna olyan „önhatalmú” tájékoztatásra, mint a nyáron László Csaba.

A kulcs nyilvánvalóan a miniszterelnök kezében van. Akinek motoszkálhat a fejében valami, hiszen azonnal bejelentette az euró bevezetésének felülvizsgálatát. A jelölésekor épp afrikai útján tartózkodó Draskovics persze nyomban „megerősítette” a kormányfő kijelentését, mondván: nem a gyorsaság a fontos, hanem az, hogy jól csatlakozzunk az euróövezethez. De mit jelent az, hogy „jól”? Milyen megfontolások állhatnak az időpont esetleges elhalasztása mögött? Magyarázza-e ezt pusztán az, hogy az államháztartás válságos helyzete miatt kétséges, hogy egyáltalán reális-e a közös valuta bevezetésének eddig elképzelt menetrendje? Lesz-e hiteles menetrend, ha az euró-csatlakozást csakugyan későbbre halasztják? Medgyessy korábban nem siettette volna az euró bevezetését. Tavaly május elején Münchenben úgy nyilatkozott: nem hajlandó belemenni olyan „erőltetett menetbe”, amely miatt megszorításokra lenne szükség (Figyelő, 2003/20. szám). Nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy az MSZP igencsak berzenkedett a lefaragások ellen. Júniusban a vezető kormánypárt elnöksége – a Szekeres Imre alelnök, miniszterelnökségi államtitkár vezette gazdasági munkacsoport javaslatára – a hiány gyorsított lefaragása ellen foglalt állást, szembekerülve a pénzügyminiszterrel, aki a jegybank elnökével együtt a 2007-es csatlakozást sürgette. Ennek nyomán alakult ki júliusban a kompromisszum: a 2008. január elsejei időpont és az ehhez szabott középtávú gazdasági stratégia.

FORDULAT. Persze, nem csak a politikusok kényelme szól a halasztás mellett. Surányi György, aki „hagyományosan” ellenzi a túlzottan gyors euró-csatlakozást, nemrég a Figyelő konferenciáján fejtette ki: hazánk átalakuló ország, növekedéséhez még egy ideig az uniós átlagnál 2,0-2,5 százalékponttal magasabb inflációra lenne szüksége (az euró bevezetése 1,5 százalékpontot engedélyez, mégpedig a három legkisebb inflációjú országhoz képest). Az államháztartásban pedig – véli a volt jegybankelnök – nem a hiány mértéke fontos, hanem az, hogy a magas hiány a reformok bevezetése vagy éppen elhalasztása miatt alakult-e ki (Figyelő, 2003/41. szám). A Népszabadságnak a múlt héten nyilatkozva úgy látta: a kormány minden előkészítés nélkül döntött a nyáron az euró bevezetésének időpontjáról, és „ha ez a gazdaságpolitika iránya, akkor nem kell hajszolni a maastrichti kritériumok teljesítését”. Szavai nyomán a napilap „diplomatikus fordulatnak” minősíti a minisztercserét: mintha a kormányfő a részletek mellőzésével ugyan, de azt érzékeltette volna, hogy irányváltásra szánta el magát.

A közgazdászok többsége viszont, eddig legalábbis, az euró mielőbbi bevezetése mellett volt. A legfontosabb érvet a múlt év három forintválsága szolgáltatja: a hazai pénz nagymértékű ingadozása alááshatja a gazdaság biztonságát, előrelátható-ságát. Emellett, mint Oblath Gábor, a jegybank monetáris tanácsának tagja lapunknak írt cikkében is kifejtette (Figyelő, 2003/18. szám), kételkednek abban, hogy a viszonylag magas infláció tartós fennmaradása jelentős növekedési előnnyel járna.
Mindenesetre az államháztartási hiány földuzzadása nem, vagy csak kismértékben szolgálta eddig az államháztartási reformot (a magánnyugdíj-pénztárakba átlépők miatt a társadalom-biztosításnak fizetett térítés tavaly a GDP 0,7 százalékát tette ki). A haladék, a dolgok eddigi állása szerint, inkább csak a kényelmességet és a politikai népszerűség-hajhászást szolgálta. Lehetséges, hogy mára már irreálissá vált az eddig kitűzött euró-menetrend. Ám ha így van, a kormány csak hiteles programmal javíthat. Önmagában az euró bevezetésének deklarált időpontja ma már semmit nem jelent, mint ahogy a minisztercsere sem.

Hétfőn kora délután 269,50 körül áll a forint az euróval szemben. Általános a bizonytalanság.