Mexikói válság: de jó, hogy olyan rég volt. Mi magyarok, emlékszünk rá, annak idején bizony komoly veszélye volt annak, hogy mi leszünk a spekulatív támadás következő célpontja. Akkor, 1995 elején vészesen drágult az állam finanszírozása, az arányaiban mind rövidebb lejáratú kincstárjegyek kibocsátása egyre többe került. Tartani lehetett a kamatcsapda rémétől – attól, hogy az új kincstárjegyek már csak a korábban kibocsátottak kamatkötelezettségeit fedezik. Mexikóban addigra már idáig fajultak a dolgok, de nálunk szerencsére jött március 12-e, és vele a bokrosi stabilizáció.
TANMESE. A pénzügyi stabilitásról szóló új jelentésében a Magyar Nemzeti Bank (MNB) a globális folyamatok szemszögéből idézi föl az akkori vészjós fejleményeket. Tíz éve, 1994 elején a pénzügyi piacok a négyéves mélyponton lévő irányadó armerikai kamatszint fokozatos emelkedésére számítottak, miközben a befektetések az öreg kontinensre kezdtek áramlani, mivel a piac az európai monetáris rendszer spekulációs viharai után kamatcsökkenésre számított. Ámde az amerikai központi bank szerepét betöltő Fed hirtelen és nagymértékben emelte az irányadó kamatot – egy év alatt 3 százalékponttal -, az európai kamatcsökkenés pedig elmaradt a várakozásoktól. Kötvényeladási hullám gyűrűzött végig a fejlett piacokon, emiatt nőtt a feltörekvő piaci kockázat is, ahol a kamatfelár egy év alatt negduplázódott. Az ezután bekövetkező mexikói válságot tovább mélyítette a dollárkamat emelkedése, és végül is a felzárkózó országokban a kockázati felár megint megduplázódott.
GREENSPAN SZÓLT. A tanmesét a jegybanknál nagyon is aktuálisnak tartják. Ma nem csak a nyugati kamatszint alacsony, hanem a befektetőknek a kockázati befektetések iránti étvágya leszorította a feltörekvő piacokon kasszírozható kamatfelárat is. Csakhogy Alan Greenspan Fed-elnök jaunárban bejelentette: az „alkalmazkodó” (növekedést támogató) politika végének közeledtére kell felkészülni. A múlt héten pedig arról beszélt, hogy évek óta nem látott akkora inflációs veszélyt az amerikai gazdaságban, mint most. Az amerikai kamatemelés küszöbön áll, és akkor minden bizonnyal az Európai Központi Banknál (ECB) is váltani fognak. Az MNB több tanulmányt idéz, amelyek egybehangzóan kimutatják: a feltörekvő piacokon – ahová a befektetők hazánkat is sorolják – a kamatfelárakat nemcsak az országok gazdasági teljesítménye, fundamentumai határozzák meg, hanem a befektetők szabad pénzeszközei, lividitási helyzete is. Ha a fejlett piaci kamatok emelkednek, romlik a befektetők likviditása is – ekkor pedig a felzárkózó országokban még nagyobb mértékű emelkedésre kell felkészülni.
Emellett továbbra is számolni kell a kockázatok hazai tényezőivel. Bár a költségvetést sikerült valamennyire stabilizálni, ennek pénzpiaci hatásai csak a rövid távú hozamokban tükröződnek, miközben a hosszabb lejáratú kötvények hozama stagnál. „A hosszabb hozamok alakukása, a külföldi állampapír-vásárlók befektetési portfóliójának rövidülő átlagos lejárata arról tanúskodik, hogy a gazdaságra vonatkozó közép- és hosszabb távú befektetői kilátások bizonytalansága kevésbé csökkent” – állapította meg a monetáris tanács. Vagyis azt érzékelteti, hogy hosszabb távra a gazdaságpolitika még mindig nem bizonyul elég meggyőzőnek. Ebben az is szerepet játszik, hogy a kormány 2010-re tolta ki az euró bevezetését.
Ugyanakkor kicsit el is vetik a sulykot, amikor a fizetésimérleg-deficit okozta bizonytalanságáról értekeznek. „A folyó fizetési mérleg jelentős hiányának fennmaradása kedvezőtlen jelzés lehet a külföldi befektetők számára és növelheti a stabilitási kockázatokat. Így a költségvetési hiány következetes csökkentése kulcsfontosságú…” – emeli fel a mutatóujját a legfőbb monetáris grémium. A fizetésimérleg-hiány csakugyan tovább nőtt az idei első hónapokban, ám ebben már nem a közköltekezés a ludas, hanem a szolgáltatások mérlegének romlása és a felfutó beruházások. Ez utóbbi kifejezetten kedvező folyamat, és a kockázatokat csökkentené, ha erre az MNB is nyomatékosan felhívná a figyelmet.
A forintkamat-különbözet ma tetemes, hiszen 11,5 százalékos alapkamat áll például a 2 százalékos euró irányadó kamattal szemben. Ám figyelembe kell venni azt is, vajon a hazai jövedelemtulajdonosoknak mennyi jut a kamatból az inflációt ellentételező részen felül. Ma a reálkamatszint (az egy év múlva várható állampapír-hozam alapján) 5 százalék, azaz magasabb a korábbi évekre jellemző 4 százakos mértéknél, bár a jegybank szerint ez nem tekinthető kiugró mértéknek. A lakáshitel-szigorítások kezdik éreztetni a hatásukat, ám csak fokozatosan, s a lakosság nettó megtakarításai csak körülbelül egy év múlva kezdenek majd igazából nőni – jelzik előre. A megtakarítás ösztönzése csakugyan nyomós érv a magas kamat mellett, bár nem világos, miért kell ehhez 5 százalék, ami irtózatos terhet rak a költségvetésre.
FONTOLGATÁS. A globális veszélyekre bizonyosan oda kell figyelni, jobb az óvatosság. Ugyanakkor – és ez kézzel fogható bizonyosság – a magyar gazdaság állapota határozottan javul: meglódultak a beruházások, az export lendületet vett, a korábbi pazarló bőkezűséget józanabb fiskális és jövedelempolitika váltotta fel. Kérdés tehát, hogy a magas hazai kamatszintet, vagy legalábbis a november végi, 3 százalékpontos emelést továbbra is leépíthetőnek ítélik-e. Eddig mintha az lett volna az álláspont, hogy az akkori kamatemelést a piacon kialakult bizalmatlanság kényszerítette ki, ám a bizalom visszaszerzésével a kamatcsökkentés fokozatosan megvalósítható. Az MNB május elejéig csakugyan le is dolgozott a kamatból 1 százalékpontot. A június 7-i jegybanki nyilatkozat ellenben mintha azt sugallná: a további lefaragásokat még meg kell fontolni. Mintha egyfajta beletörődés kerekedne felül: a meggyőződés, hogy a jegybank úgysem képes kedvezően hatni a hosszabb távú (mondjuk, éves horizontú) várakozásokra, és meggyőzni a piacokat a kedvezőbb kilátásokról.
Ámbár derűlátóbb, tettre készebb hangulati hullámok is jöhetnek. Mondjuk most, hétfőn – e cikk leadásakor -, amikor megint összeül a monetáris tanács.
