A magyarság ezer arca

Némely politikusok nyilatkozataiban, a hírlapi publicisztikákban mostanság előkelő helyet foglalnak el színes eszmefuttatások a határainkon túl élő magyarok helyzetéről, a kettős állampolgárság bevezetéséről, autonómiák megadásáról. Kettészakított társadalmunkban mindeközben újjáélednek a régi viták a magyarságról, a nemzetről, s némelyek még azt is eldöntenék: kit fogadnak be a magyar nemzetbe, illetve kit zárnának ki belőle. S hogy nincs új a Nap alatt, azt igazoljuk a Nemzetkarakterológiák című tanulmánykötet ismertetésével. A szerkesztő Hunyady György által a három dolgozathoz írt szerfelett színvonalas bevezetőben olvassuk: “A két világháború között ideológiai kulcsfogalom volt a nemzet, az önbírálat tárgya, és az önbiztatás eszköze.” Ez a jelenség egyértelműen a nemzeti tragédia, a trianoni trauma máig sem feldolgozott hatása következményének tekinthető. Korábban ugyanis, a soknemzetiségű történelmi Magyarországon evidencia volt az a politikai nemzetfogalom, amely minden e területen élőt magyarnak, magyar állampolgárnak tekintett. Ez a felfogás azonban elvesztette létalapját. Sok mindent tehát át kellett értékelni és újrafogalmazni.

JELLEMISME. Mielőtt azonban erre rátérnénk, ejtsünk néhány szót magukról a tanulmányokról. Közülük a legérdekesebb Rónay Jácint (korabeli helyesírással: Jáczint) nagyigényű dolgozata: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet szó, férfiúi és életkorok jellemzése lélektani szempontból. A bencés rendi tanár 1847-ben megjelent nemzetkarakterológiai műve a korabeli “progresszív reformer nemzetképét és világlátását dokumentálja”, és számos tekintetben úttörő munkának tekinthető, azzal is, hogy csokorba gyűjti kora tipikus magyar embereinek néhány lényegbevágó vonását. Csupán kis ízelítő, milyennek is látta a magyar embert: egyenes szívű, becsületes, bátor, nagylelkű, kedélyes, hirtelen fellobbanó, aki bátran szembeszáll elleneivel, de félti címeit és hivatalát. Rónay egyébiránt a (magyar) nemzetet leginkább becsületessége, egyenessége, igénytelensége miatt “ajánlja”, meg azért, mert “engedelmes, rendtartó, békeszerető”. Érdekességképpen az orosz emberről azt írja, hogy “félelemből mindent tűr, kedélye mély, vallásához, nemzetiségéhez a legtúlzóbb vakbuzgósággal ragaszkodik”.

Ám ne hagyjuk említés nélkül a másik két – rövidebb, jóval később született – tanulmányt sem: Hugo Münsterberg 1901-ben megjelent, illetve Kurt Lewin 1936-ban közzétett dolgozatát az amerikaiak és a németek jellegzetes mentalitásáról, illetve szociálpolitikai különbségeiről.

Voltaképpen e fontos írások ürügyén hogyan is vélekedjünk ma a nemzetkarakterológiáról, erről a nehezen körülhatárolható, s máig tisztázatlan diszciplínáról, amelyre a harmincas években sokan úgy tekintettek, mint a “magyarság egzisztenciális tudományára”? Nyilván nem véletlen, hogy éppen 1939-ben jelent meg a konzervatív körök által kezdeményezett Mi a magyar? című kötet. A számos írás közt a legnagyobb visszhangot Babits Mihály eszmefuttatása keltette. A neves költő írásában kiemelte: “A magyarság lényege érdekel, az ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti.” Ugyanakkor hangsúlyozza: “a magyar Szent István óta kevert és állandóan keveredő nép”, a magyarság arca állandóan változik, s “ezerféleképpen eltér önmagától”, “viselkedése változik koronkint és különbözik egyénenkint”, tehát a magyarságnak “ezer arca van”. S megemlíti, hogy a nemzeti létproblémák előtérbe kerülésével “a nemzeti karakterológia” divatos tudomány lett.

ISMÉT DIVATBAN. Bánjunk azonban óvatosan ezzel a divatos tudománnyal, figyelmeztetett rá – jóval később – tanulmányában Szűcs Jenő, hangsúlyozva: “a szépnevű karakterológiákról le kell hántani a kritikátlan általánosítást, a berögzött előítéleteket”. A téves jellemzéstől ugyanis hamis nemzetfogalomhoz jutunk el, s innen már csupán egy lépés a káros és veszélyes nacionalizmus megjelenése, terjedése a mindennapokban éppúgy, mint a politikában – hangsúlyozta a jeles történész.

Napjainkban, ha nem is a nemzetkarakterológia, de közvetlen rokona, a különféle nemzetfogalmak foglalkoztatják a politikacsinálókat és a média közvetítésével a közvéleményt is. A magyarság tiszta faji – genetikai – meghatározottságát hirdetőkre nem érdemes sok szót vesztegetni. Erről mondja Czeizel Endre: “ez rasszista maszlag, a ťfajtisztaságŤ, a gének azonossága baromság!”. Higygyünk neki. Azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a rendszerváltás után a nemzet fogalma, jellege óhatatlanul a közgondolkodás előterébe került. S a politikai torzsalkodások során az értelmezések sokfélesége miatt az “elvi viták” leginkább süketek párbeszédének tűnnek fel. És ez annál lehangolóbb, mert a küszöbön álló uniós csatlakozásunk amúgy is erősíti a nemzeti érzékenység tudatát.

Ami pedig végezetül a magyarság nemzeti jellegét illeti – és ez a lényeg -, az nem “örök” és változatlan. “A magyarság változó arcai, miként egy film szalagjai kép kép után sorakoznak végtelenig szaporítható kockákkal – melyik az igazi?” – kérdezi Babits Mihály. Vajon tudunk rá válaszolni?