Vagyon, műveltség és erény, avagy mobilitás, piacra dobható tudás és pozíció? Ha a XXI. század első évtizedének magyar középosztályát kellene definiálnunk, valamennyi jellemzőt számba vehetnénk. A kisfizetésű tanártól a vállalkozón át a menedzserig sok mindenki tartozik abba a csoportba, amelyet a politika előszeretettel nevez egyszer „polgárságnak”, máskor „nemzeti középnek”.
Az osztályfogalmak kora mindenesetre lejárt, amit jól szemléltet, ha megpróbálunk felvázolni tipizált, mindenki számára ismerős, jól beazonosítható figurákat (két „archetipusról” példánkat lásd külön). Hogy pontosan ki is van középen, és nevezhetjük-e egyáltalán „osztálynak” ezt a heterogén társadalmi csoportot, abban a kutatók véleménye is megoszlik.
 |
Abban viszont ma már konszenzus van közöttük, hogy az egyén társadalmi státusának meghatá-rozásához jóval közelebb visz, ha fogyasztási szokásait vesszük alapul, s nem a foglalkozását. (Persze ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk egy-egy csoport tagjainak a foglalkozását, képzett-ségét, különösen nem Magyarországon, ahol a formális iskolai végzettség az egyén társadalmi státusát leginkább befolyásoló tényező.)
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Társadalmi helyzetkép 2002 című kutatása – amelyet többekkel együtt Bukodi Erzsébet készített – öt fogyasztási, vagy úgynevezett életstílus csoportot különböztet meg. Eszerint az elit és a jómódú felső középosztály, illetve a jó lakású depriváltak mellett, felhalmozó középosztályra, szabadidő-orientált középosztályra és a deprivált szegények cseppet sem kis létszámú csoportjára tagolható a magyar társadalom (lásd a grafikont).
Az elit és a felső középosztály, a társadalom átlagához képest kimagasló anyagi és kulturális pozíciója alapján alkot külön csoportot. A felhalmozók gyűjtögető életmódot folytatnak (bankbetétekben, ingatlanok vásárlásában élik ki felhalmozási vágyukat). A szabadidő-orientáltak hedonisták, és fogyasztanak. Az alsó két csoport tagjai pedig a felszínen maradásért küzdenek. A jó lakású depriváltak csoportjának erre még van esélye, a deprivált szegények rétegét alkotóknak viszont alig.
A különböző fogyasztási csoportokat a lakás állapotával, felszereltségével, az anyagi fogyasztással és a kulturális aktivitással jellemezték a kutatók. Az életstílus csoportok demográfiai-társadalmi meghatározottságára ugyanazok az egyenlőtlenségek jellemzők, mint az egyéb kategorizálásra: a nagyvárosokban élők, az aktív keresők, a fiatalabbak, a kedvezőbb foglalkozási pozícióban lévők helyzete jobb, mint az idősebbeké, a kistelepüléseken élőké, vagy az inaktívaké. A piacképes tudás – vagyis az iskolai végzettség – minden másnál jobban befolyásolja a fogyasztási státust.
| Carpe diem! |
Élvezd a napot! – így foglalható össze a Gfk Hungária Piackutató Intézet 2003-ban kétszer is megismételt kutatása a magyar társadalom fogyasztási szoká-sairól, illetve a közgondolkodás változásáról. Az egyebek mellett az emberek elégedettségét is mérő vizsgálat megállapította, hogy az anyagi körülményeket, az immateriális jólétet, vagy az egészségi állapotot illetően a társadalmi státusok és a végzett-ségi kategóriák között felfelé haladva nő az elégedettek aránya.
Míg a legmagasabb, A jelű kate-gória tagjai 71 százalékban elé-gedettek helyzetükkel, életvi-telükkel, addig a legalacsonyabb státusú E kategória tagjai csak 53 százalékban mondják ugyanezt magukról. Ha egyetlen dimenziót, az anyagi helyzettel való elégedettséget emeljük ki, kiderül, hogy az utóbbi években – hasonlóan a kilencvenes évek első harmadához – ismét nőtt azoknak az aránya, akik egyál-talán nem elégedettek anyagi helyzetükkel (27 százalék). Továbbra is azok alkotják a legnagyobb csoportot (47 százalék), akik inkább eléged-etlenek, mint elégedettek. A két szélső kategória, az A és E közötti különbség szembetűnő: míg az előbbiek 48 százaléka elégedett, addig az utóbbiak 91 százaléka elégedetlen. S bár kedvező változások mentek végbe abból a szempontból, hogy miként ítélik meg tíz évvel ezelőtti, illetve jelenlegi anyagi helyzetüket a családok (68 százalékról 46 százalékra csökkent az előző, 1999-es kutatáshoz képest azok aránya, akik úgy vélik, tíz évvel ezelőtt kedvezőbb helyzetben voltak), összességében még ma is azok számaránya a legmagasabb, akik úgy ítélik meg, hogy tíz évvel ezelőtt jobban éltek, mint ma. A kutatás azt is világossá tette, hogy az emberek jó része átértékelte lehetőségeit, megsza-badult a rendszerváltás illúzióitól, vagy beletörődött a megváltoz-tathatatlanba: 1991 óta folyama-tosan csökken azon családok száma, amelyek anyagi helyzetük jobbra fordulásában bíznak, és növekszik a stagnálást várók aránya.
A perspektíva hiányát, úgy tűnik, a fogyasztással és a pénzköl-téssel kompenzálják a magya-rok: néhány év alatt 27 száza-lékra nőtt azok aránya a meg-kérdezettek körében, akik szerint a pénz arra való, hogy minél gyorsabban elköltsük, mert úgysem tudjuk, mit hoz a jövő. (Ezzel párhuzamosan, a 2000-ben felvett adatokhoz képest 20 százalékról 13-ra esett vissza a takarékoskodók aránya.) A hedonisták a budapestiek és az elváltak körében fordulnak elő a legnagyobb súllyal, 42, illetve 44 százalékban. Önmagukról persze kedvezőbb képet festenek az emberek, mint másokról: a megkérdezettek 80 százaléka azt válaszolta, hogy annyit költ, amennyit a pénztárcája enged, viszont úgy gondolja, hogy mások legalább 31 százalékban többet költenek, mint amennyire lehetőségük lenne.
Változtak az elmúlt évek kuta-tásaihoz képest a vásárlási szokások is: a legszembetűnőbb, hogy az emberek hajlamosak elcsábulni, egyre többen vallják be, hogy sokszor olyan termé-keket is megvásárolnak, ame-lyekre semmi szükségük, vagy amelyek beszerzését nem ter-vezték. A hedonisták, és a könnyelmű vásárlók számának növekedése ellenére a magyarok többsége – bár egyre kisebb arányban – továbbra is abban az üzletben vásárol, ahol áren-gedmény van (59 százalék), csak azt az árut veszi meg, amiért elindult (56 százalék), illetve hisz abban, hogy a márkás termékek, jobb minőségűek (55 százalék). |
|
A felső középosztályhoz tartozók 45 százaléka diplomás, és csak egyötödüknek nincs érettségije, a felhalmozó, és a szabadidő-orientált középosztály tagjainak 40 százaléka viszont csak szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezik, és mindössze 15 százalék ezen a csoporton belül a diplomások aránya. A jó lakású depriváltak és a deprivált szegények csoportjában pedig több mint 70, illetve több mint 90 százalék azoknak az aránya, akik érettségivel sem rendelkeznek.
MOSÓGÉPELV. Jól behatá-rolhatók az egyes csoportok annak alapján, hogy tagjaik mit birtokolnak, milyen fogyasztási cikkek vannak a tulajdonukban, és milyen kényelmi szolgáltatások állnak rendelkezésükre. Külön kiemelte a KSH kutatása a hagyományos és az automata mosógép meglétét a különböző háztartásokban: míg az elithez, és a felső középosztályhoz tartozók szinte már nem is emlékeznek a hagyományos mosógépre, addig a deprivált szegények 80 százaléka ma is ezt használja.
De hasonló a számítógép és a mikrohullámú sütő előfordulási aránya is a különböző háztartásokban: míg az elithez tartozók mindegyike (!), a felső középosztály tagjainak 60 százaléka, addig a jó lakású depriváltak 1-2 százaléka, a deprivált szegényeknek pedig csak 0,5 százaléka rendelkezik számítógéppel.
Vagyon, műveltség és erény vagy mobilitás, piacra dobható tudás és pozíció? – egyikből következik a másik a rend-szerváltás utáni Magyarországon. Már a startpisztoly eldördülésekor 1989-90-ben sem egyenlő esélyekkel indultak a „versenyzők”. Az International Social Justice Project néven futó, Közép-Európát érintő, s a kilencvenes években többször megismételt kutatás szerint Magyarországon a hatvanas évektől kezdve nagyobb eséllyel jutottak be a felsőoktatásba a diplomás szülők gyermekei.
A KSH most közzétett vizsgálati eredményei azt mutatják, hogy a rendszerváltás után sem érvényesült az egyenlő esélyek elve, sőt: az utóbbi évtizedekben csökkent a nemzedékek közötti, és a nemzedékeken belüli mobilitás is – vagyis a magyar társadalom kasztosodik. Ha ehhez hozzátesszük a sokáig a középosztály kutatásával is foglalkozó Utasi Ágnes szociológus megjegyzését, miszerint a kilencvenes években lezajló gyors polarizáció elszakította egymástól a középréteg különböző csoportjait is, világossá válik, hogy a politika által szívesen hivatkozott „polgárság”, vagy „nemzeti közép” már régen nem az, aminek láttatni szeretnék.
| |
|
A felső közép-osztálybeli polgár
• Nem ismeri a szomszédját sem
• Több éve nem ült metrón
• Csak a munka-társaival érintkezik
• Családi állapota ismeretlen
• Nem tudni pontosan mennyit keres
• Már az 1990-es években sem tartozott a siránkozók közé, könnyen váltott szakmát, ha arra volt szükség, és gyorsan megtanulta, hogy felelős saját boldogulásáért
• Lehet, hogy vállalkozó, aki saját üzletet visz, de az is megeshet, hogy a tudását dobta piacra, és alkalmazott
• Kevesebbet fogyaszt, mint amennyit megengedhetne magának
• Gondol a jövőjére, és nem számít sem a tb-re, sem a körülötte élőkre
• Szabadidejében sportol vagy koncertre, színházba jár, esetleg élvezi, hogy megengedheti magának a londoni múzeumlátogatást, ám az is lehet, hogy nem „von Haus aus” ismeri az impresszionistákat, hanem megtanulta, hogy évente egyszer-kétszer illik elmenni kiállításra, vagy megjelenni a Zeneakadémián
• Csak rövid pihenőket enged meg magának, a szabadságok – amelyeket mindig külföldön tölt – azt a célt szolgálják, hogy kiszellőztesse a fejét
• Önmagát nem tartja gazdagnak, nincs villája, nincs luxusautója, nem költ milliókat karórákra, de tisztában van vele, hogy Magyarországon a nagy többség az elithez sorolná
A jó lakású deprivált polgár
• Reggelente a buszon, esetleg a villamoson szorong, majd a munkahelyén folytatja
•l Fél attól, hogy elveszíti az állását, mert tisztában van saját gyengeségeivel
• Lehet, hogy diplomás, de „csupán” tanár
• Esetleg nem fejezte be az egyetemet, vagy el sem kezdte, csak az érettségiig jutott
• Nem beszél nyelveket, és irtózik az állandó változásoktól
• Ha vállalkozása van, akkor csak a „számlázás”, és nem az üzlet miatt
• Általában egy csavar a gépe-zetben, úgynevezett „beosztott diplomás”, vagy „rutin szellemi” munkás
• Úgy érzi, az „ancien régime” jobb volt, vagy ha jobb nem is, kiszámíthatóbb
• Viszonylag értékes ingatlannal rendelkezik, de ez minden vagyona
• A lakás, vagy a ház fenntartása már komoly gondot okoz neki, akárcsak a gyerek iskoláztatása, és egy-egy rövid (belföldi) szabadság finanszírozása
• Pontosan lehet tudni, mennyit keres – az adóhivatal és ő is úgy gondolja, keveset, ezért nem zargatja pluszjövedelmek után kutatva a hatóság
• Csodálja az üzletek kirakatait, de a kínai piacon vásárol, és nem érti, hogy kik járnak a plazákba
• Koncertre, színházba, moziba ritkán, vagy egyáltalán nem jut el, de minden este megnézi kedvenc sorozatát
• Önmagát a középosztályhoz tartozónak véli |
|
ÉLET-HALÁL HARC.
A mobilitás csökkenése mellett persze „történelmi okai” is vannak a magyar társadalom kasztos-odásának. Az európai és a magyar középosztályosodást összehasonlító Utasi arra a következtetésre jutott, hogy a „kádárista” középréteg tagjai kisebb autonómiával, kisebb közéleti aktivitással, alacsonyabb jövedelemmel, és a piachoz kevésbé alkalmazkodó módon léptek a kilencvenes évekbe, mint európai sorstársaik.
Az önállóság hiányának, a kiszolgáltatottságnak, és a szűkös anyagi javaknak pedig egyenes következménye a 2000-es években is továbbélő szervilizmus, a szabad véleménynyilvánítás hiánya, vagy a feudális előrejutási szabályok tündöklése. S ha további összehasonlításokat végzünk, kiderül, a modernitásban sok hasonlóságot mutató „nyugati” és „keleti” világ megőrzött néhány különbséget is a „faluvá” zsugorodó világban.
Az egyik ezek közül, hogy az értékrendek, a tudásformák sokféleségét, a tradíciók felbomlását, a bizonytalanságot Közép-Európában továbbra sem tudja a posztmodernitásra jellemző kedélyességgel megélni sem a felső, sem a középső középosztály, az alsóról nem is beszélve. Sokkal inkább élet-halál harcukat vívják a különböző csoportok, és nem átallják a leggyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező alsó rétegektől elvonni a forrásokat.
