Német íróbarátom, Wolf Peter Schnetz, vendégem volt egy hétre. Érdemei a magyar kultúrában nagyok, nem csupán azért, mert egy müncheni kiadónál 1983-ban megjelent verseskötetem egyik fő fordítója volt, hanem mert ugyanezen évben kulturális tanácsosként gazdag, nagysikerű magyar fesztiválheteket rendezett Erlangenben (régi hugenotta, szabadszellemű egyetemi város). Barátom régóta nem járt nálam, jó volt újra találkozni.
Az ilyen idegenvezetői szerepek arra valók, hogy az ember ország- és városmutogatás közben szembesüljön azzal, amiben él, mintegy friss szemmel látva mindent. A nagy budapesti alapslágerek (meg Szentendre) mindig megteszik a magukét. A Lánchíd. Az Alagúttal, melyet a pesti legendárium szerint azért építettek annak idején, hogy ha esik az eső, be lehessen tolni a Lánchidat. A Vár. A Zsigmond-bástya. Mátyás-templom. Halászbástya. Budai hegyek háttérdíszlete. A maradék Óbuda. A Bazilika, Hősök tere, a két pompás múzeummal. És nagyon fontos a teljesen egyedi világszám, a csodás Iparművészeti Múzeum.
De arra például rájöttem, hogy az Andrássy utat csak nappal szabad megmutatni, remek palladiánus bérpalotáival, az Operával, a környező sok színházzal (fő kedvencem az Új Színház ugyancsak unikális épületremeke). Ezzel szemben este kerülendő az Andrássy út, mert még túl sok maradt benne az egykori Sztálin és Népköztársaság útjából. Reménytelenül, kisvárosiasan sötét. Pedig ide fényözön járna, ha egyszer ez a pesti Champs-Élysées. Világvárosi fényvarázs. Kötelezni minden üzletet, éttermet, kávéházat, hogy világítsa ki magát. (Mint a San Marzano.) A gyönyörű, ódon Regensburgban élő barátom pikírten meg is jegyezte, nem mutatnék-e valamit, ahol él a valódi pesti urbanitás. Gondolkodás nélkül befordultam a Liszt Ferenc térre.
Ez a mi talált kincsünk. Az egymás hegyén-hátán nyíló vendéglők és kávéházak tették azzá. Meg a platánok. Meg az emberek, akik zseniálisan ráéreznek arra, ahol „valami van”. A Zeneakadémia és az Andrássy úti Ady-szobor között szenzációs élet, hatalmas nyüzsgés, édes emberi madárzsivaj honol. Igazi soknyelvű, boldogító Bábel ez. És mindenekelőtt hömpölyög az ifjúság, nevetnek, vitatkoznak, csókolódznak. Mielőtt leültünk volna, körbejártuk a teret. És mit tesz Isten, a Zeneakadémia sarkán odaszaladt hozzám két hölgy, hogy aszongya: de jó, hogy jön író úr vagy miniszter úr, ahogy tetszik (az író úr tetszik), fel kéne olvasni. Most éjjel, mit és hol? Itt nálunk, akármit, mert 100 éves a Szabó Ervin Könyvtár és 100 órás folyamatos felolvasást tartunk ebben a terézvárosi fiókban. Kérdem a barátomtól, emlékszik-e „Nincs közös akarat” című nyolcsoros versemre, amit ő fordított. Hogyne, kívülről tudom, mondta. Akkor gyerünk! Beültünk a könyvtárba, és néhány elszánt éjszakai hallgatónak magyarul, majd németül is elmondtuk a verset. Nahát! Van ilyen Regensburgban? Ilyen nincs Regensburgban!
Végül a Café Viant választottuk. (Remélem, Boris Vianról nevezték el, a fiatalon elhunyt, bolondos francia szürrealista íróról, festőről, egzisztencialista dzsessztrombitásról. Ide való, erre a jókedvű, latinos térre.) Rengetegen vannak, hatalmas a jókedv, gyorsan jön a pincér. Aki a forgalom ellenére türelmes és udvarias. Ez Café, de lehet vacsorázni is. Barátom felesége tipikusan magyaros paprikás csirkére vágyik. Megkapja. Tényleg tipikusan magyaros, sűrű, tejfölös, zafttal, nokedlival – megkóstoltam, remek volt. Mi többiek finom kacsasültet ettünk, valami szenzációs mentamártással, és mindkét oldalán alaposan átsütött (mely ritkaság!), ropogós rösztivel.
Hát nem otthon hagytam a szivarjaimat? Van itt szivar? Nekünk nincs, mondta a pincér, de máris hozunk a szomszédból. És hoztak! Négyfélét. Válogathattam. Ebből is látható, hogy végképp befellegzett a pártállami vendéglátóiparnak. Amikor később szivarfüstben bandukoltunk a kocsim felé, azt kérdeztem: Na, van urbanitás? Van urbanitás, mondták, csak ez a büdös szivar nagyon szennyezi a levegőt.
