Annak érdekében, hogy az öngyilkosjelölt kamaszok ne törjék öszsze magukat, a veszprémi illetékes hatóság hálót feszíttetett ki a Viadukt alá. Ez is egy lehetséges megoldás – vélik a szakemberek -, de nem szolgálja azt az alapvető célt, hogy a fiatalok felismerjék: természetesek a kamaszkori érzelmi krízisek, s nem szabadna önpusztításba torkollniuk. „Különösen azokban az iskolákban lenne fontos erről beszélni, ahol egy aktuális tragédia vagy az érintett gyerek miatt erre érzékeny a környezet” – említ példát Herczog Mária szociológus, az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársa arra, hogy a magyar társadalom általában is „ügyetlen” módon reagál az erőszakos cselekményekre. Példák sokasága – a nyolcéves körmendi kislány meggyilkolása, a Simek Kitti-ügy, gyerekek két évvel ezelőtti öngyilkossági hulláma – igazolja: akár áldozat, akár elkövető a kiskorú, „történetéből” mindig a botrányelem kap reflektorfényt, társadalmi párbeszéd a legritkább esetben alakul ki.
VÉSZJELEK. E téren pedig sokat tehetnek a politikusok és más közéleti személyiségek. Angliában például a Tony Blair brit kormányfő nevével fémjelzett, a gyermekek elleni erőszak megelőzését célzó kampány a társadalom minden rétegében visszhangra talált. Ott a gyermekek ellen elkövetett erőszakos cselekményeket kevésbé bulvár módon tálalja a sajtó is, szakértőkkel kommentáltatják az esetet, s megadják a segítő szervezetek címét és telefonszámát. „Idehaza a legritkább esetben tudjuk elérni, hogy a szakmai egyesületek, civil szervezetek, segélyvonalak elérhetőségét is közöljék” – mutat rá a hazai média hozzáállására az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársa.
Ausztráliában és a skandináv államokban is működnek úgynevezett „nyitott házak”, ahová bemenekülhetnek a kiskorúak, ha veszélyben érzik magukat. Önkéntes családok, általában otthon dolgozó vagy nyugdíjas felnőttek várják őket, s ha kell, azonnal intézkednek. Például gyámhatósági, rendőri segítséget kérnek, ha hazafelé a gyereket követi valaki, vagy ha nem mer hazamenni a rossz osztályzata miatt. Ezzel szemben nálunk „süket” a környezet. Otthon s az iskolában sem szívesen veszik észre a felnőttek azokat a „vészjeleket”, amelyeket pedig mintegy figyelmeztetésképpen, folyamatosan adnak le a gyerekek, vagy nem tudják a jelek jelentését, mivel a szakemberek sem tanultak eddig ezekről, ahogy a teendőkről sem. Kevés az olyan avatott szakértő is, akinek a vezetésével a baj bekövetkezte esetén a szűkebb környezet feldolgozhatná a traumát. Az oktatás-nevelés egész intézményrendszeréből hiányzik az önismeret, a konfliktuskezelés, a szexuális és testismeret tanítása.
A megfelelő társadalmi megítéléshez az igazságszolgáltatás sem ad mindig megfelelő támpontot. Az Országos Kriminológiai Intézet 2003-as családon belüli erőszak kutatása során kiderült, hogy a gyerekek lelki és fizikai sérüléseit, bántalmazását nem értékeli az igazságszolgáltatás olyan súlyosnak, mint a szexuális visszaélést. Az ugyancsak súlyos traumát okozó elhanyagolást, lelki és fizikai sanyargatást jóval elnézőbben kezeli a bírók egy része. A közel 400 vizsgált esetből a szexuális bántalmazás következménye gyakran volt letöltendő börtönbüntetés, míg a többi esetben csak felfüggesztett szabadságvesztést róttak ki.
A szexuális visszaélés és a családon belüli erőszak témája iránt azért is közömbösek az emberek, mert azt gondolják, egy szűk kisebbség ügyéről, az alsó szocio-kultúrájú rétegekről van szó. A családon belüli erőszak elleni törvény vitájakor egy iskolaigazgató-képviselő úgy érvelt a parlamentben, hogy „általában roma családokban fordul elő”, amiért utóbb nem győzött bocsánatot kérni. „Elsősorban valóban a szegény, alacsony iskolázottságú családoknál derül fény az ilyen ügyekre, ám nem azért, mert kizárólag rájuk lenne jellemző” – érvelt Herczog Mária. E csoportok azok, amelyek könnyebben megtalálhatók, kevésbé jó érdekérvényesítők, s nem tudják megvédeni magukat. Más társadalmi rétegekben is követnek el hasonló típusú bűncselekményeket, ám ott nagyobb arányú a látencia.
|
ROKONI KÖRBEN. A „jelzőrendszer” tagjai (védőnők, családorvosok, családsegítő-hálózat munkatársai, óvónők, pedagógusok) számára a tárca az együttműködés, illetve az egységes értelmezés érdekében most módszerta-ni füzeteket ad ki. A kormány törvényalkotói szinten is igyekszik lépést tartani a nyugati és hazai szakmai és civil kezdeményezésekkel. Ennek hatására került az országgyűlés elé a családon belüli erőszakról szóló törvényjavaslat. A gyermekek elleni erőszakos cselekmények 80 százalékát ugyanis családon belül, vagy rokoni körben követik el. „Azt üzeni a törvény a társadalomnak, hogy a gyermekek bántalmazása akkor sem magánügy, ha az családon belül történik” – hangsúlyozta Katonáné Pehr Erika.
Akik kételkednének a társadalmi tudatformálás jelentőségében, azoknak érdemes tudniuk: a UNICEF 2002-es jelentése szerint a gyermekbántalmazás azokban az országokban esett vissza, ahol jogszabállyal tiltották a gyermekek mindenfajta testi fenyítését, és intenzív szemléletformáló kampányt indítottak. Svédországban például a látványos javulás annak volt köszönhető, hogy Európában a 70-es évek végén elsőként itt született törvény a testi fenyítés tilalmáról. (Azóta másik 13 államban is hoztak hasonló tartalmú szabályt.) A Figyelő úgy értesült, idehaza még az idén a parlament elé kerülhet az erről szóló törvénymódosítási javaslat. A svédeknél ma már a lakosság 85 százaléka helyesli a tilalmat, és a tizenévesek alig 2 százaléka tartja elfogadhatónak a testi fenyítést. Nálunk a felnőttek kétharmada tartja nemkívánatos nevelési eszköznek a verést, mégis, a többségük – alkalmanként vagy rendszeresen – alkalmazza azt. (Igaz, a felmérések szerint a szülők utóbb megbánják tettüket, s lelkiismeret-furdalást éreznek miatta.)
A szülőknek, nevelőknek idehaza is felül kell vizsgálniuk poroszos nevelési módszereik helyességét. A testi fenyítés persze nem minősül majd bűncselekménynek, tilalma nem a büntető törvénykönyvbe kerül, hanem „csupán” a gyermekvédelmi jogszabályba, de így is egyértelmű üzenetet közvetít: a kiskorúak ellen irányuló legenyhébb agresszió is elfogadhatatlan.
