 |
| CSABA LÁSZLÓ közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára |
Jelenleg nincs válság a magyar gazdaságban, sőt, a növekedés fönnmaradása mellett évtizedek óta nem látott mértékben csökken az infláció. Ez kétségkívül önérték, hiszen azt jelenti, hogy a kormányzat nem veszi ki a körmönfont és áttekinthetetlen módon az alattvalók zsebéből jövedelmüket, könnyebbé válik a megtakarítás és a beruházási kalkuláció is. Az euró bevezethetővé válik belátható időn belül, s ezt a páratlan történelmi esélyt valószínűleg egyetlen felelős politikai erő sem kívánja, nem is meri kockáztatni. Így a nyolcvanas évekhez történő visszaesés, a kiengedett jövedelmek elinflálásának gyakorlata nem térhet vissza, bár a 2001-2003. évi bérrobbanás láttán nagy lehet az erre irányuló kísértés.
A VÁGYAK DIKTÁLNAK. Nem a Nemzetközi Valutaalap (IMF) jelentése hívta föl először a figyelmet arra, hogy a magyar gazdaság letért a fenntartható növekedés pályájáról. A gazdaságpolitikában 2001 júniusa óta elszabadult a populizmus, a vágyak diktálnak, nem a lehetőségek, a választási kampány pedig nem tud véget érni. Ennek szomorú következményeként a keresetek növekedésének dinamikája elszakadt a jövedelemtermeléstől, azt 2003 elején hatszorosan meghaladva. Pedig 2003-ra már aligha lehet érvényes az a 2002-re több empirikus elemzés által is bemutatott összefüggés, miszerint a gazdaság szereplői nem hitték el az infláció csökkenését, és ezért tévesen a megelőző évek 10 százalék körüli átlagához szabták a béremelést. Különösen gyors ütemű, az átlagot kétszeresen meghaladó a közszféra bérexpanziója, pedig egyetlen sztrájkra, vagy más nyomásgyakorló lépésre sem került sor. Igaz, a közszférában teljesítménykövetelményeket és az ésszerűbb működést megalapozó más intézkedéseket sem vezettek be.
E folyamat tükörképeként esnek vissza immár második éve a jövedelemtermelést, főképp a külső bevételeket megalapozó magán- és feldolgozóipari beruházások. Nem meglepő módon 2003 első negyedében már 7,7 százalékkal visszaesett az export is. Az építőipari termelés kétszámjegyű viszszaesése az előző év azonos szakaszához képest azt valószínűsíti, hogy nem az iraki háború, és nem is a fő piac, vagyis a német gazdaság stagnálása áll a háttérben.
A magyar gazdaság 3 százalékot meghaladó növekedési üteme jobb képet mutat a valóságnál. Ez az érték még büszkeségre is okot adna, ha forrása nem a belső kereslet, végső soron az államháztartás 5 százalékos vagy még azt is meghaladó hiánya lenne. Erről ugyanis elméletileg is, meg a saját korábbi tapasztalatunkból is tudjuk, hogy nem fönntartható.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ma az Egyesült Államokban történelmi mélyponton van a kamat – az irányadó érték 1,25 százalék csupán. Ez bizony alkalmat és ösztönzést is ad a hitelfelvételen alapuló költekezésre. S a magyar pénzügyminisztérium – a maga szempontjából érthetően – akár úgy is érvelhet, mint egy amerikai háztartás: a hitelt akkor kell fölvenni, amikor egyenesen rátukmálják a pénzintézetek a vevőre. Olcsón, és nem utolsósorban hosszú távra lehet finanszírozni a magyar adósságot, hiszen az ország ma a kevés számú első osztályú adós közé soroltatik.
Az államháztartás adóssághalmozása nemcsak a divatáramlat, hanem komoly közgazdasági szempontok szerint sem volna kifogásolható, ha ez főképp vagy kizárólag a jövőt megalapozó, rég megérett – de 1997 óta meg nem lépett – reformlépéseket alapozná meg. És ki ne tudná sorolni: a vasúti közlekedéstől az egészségügyig, a védelmi reformtól a környezetvédelemig terjednek azok a területek, ahol bármi értelmes történik, legalább három-négy éven át rontja a költségvetés helyzetét.
IKERDEFICIT. Tehát nem annyira az állami túlköltekezés mértéke, mint annak szerkezete az, ami aggasztó. Hasonlóképpen, önmagában a megtakarítási és beruházási adatok sem sokkolóak. Az azonban súlyos megrázkódtatás forrása lehet, ha fönnmarad az az irányzat, amiben a vállalatok megtakarítanak, a lakosság pedig költekezik, ráadásul főleg az ingatlanpiacon fektet be (ahonnan a tőzsdétől eltérően, nem csörög vissza a megtakarítás a vállalkozásfinanszírozásba). Ha ugyanis megfordulna ez a helyzet, és a lakosság mellett a vállalatok is elkezdenének költeni (azaz fejleszteni), akkor az előreláthatóan fölborítaná a fizetési mérleget. Ez bizony klasszikus ikerdeficit-jelenség.
Mint minden esetben, a megelőzés a legjobb terápia itt is. Ennek pedig a bajok gyökerére, a közkiadások mértékére és szerkezetére kellene irányulnia. Kis nyitott gazdaságban sok szereplő összjátéka alakítja a végeredményt. Ezek közül az egyik, a kormánnyal a szereposztásból adódóan szembenálló jegybank, amely viszont a maga inflációs céljait nem éri el a kormány nélkül. Egyedül nem megy!
