Az iraki győzelem után néhány héttel a régió fordítva reagál, mint ahogyan azt Washingtonban eltervezték. Megjelent és erősödött Irán befolyása, s megrendült Szaúd-Arábia. A terrorizmus ma erősebb, mint a háború előtt.
Honvédelmi miniszterünk egyebek közt ezzel érvelt az iraki békefenntartásban való magyar részvétel vitájában: ha az ellenzék obstrukciója miatt nem mehet Irakba 300 magyar katona, akkor Afganisztán lehet az egyetlen alternatíva. Márpedig – így Juhász Ferenc – Irak kevésbé veszélyes, mint Afganisztán.
Ez a néhány szó messzire mutat. Különösen azért, mert olyan politikustól származik, aki az utóbbi napokban részt vett a NATO hadügyminisztereinek tanácskozásán, s véleménye nyilván az ott kialakított álláspont tükrözi. Ám ha az első “terrorellenes háború” sikere után ilyen a helyzet, akkor a második ilyen hadjárat után jogos a kérdés: voltképpen milyen irányba haladnak a dolgok a régióban? Ez a fejlődési irány megfelel-e a Pentagon eredeti céljainak? Ma már általánosan elismert tény, hogy ez a háború nemcsak Irakról és Szaddam elűzéséről, nemcsak az olajról és nem is “csak” az izraeli palesztin konfliktus lezárására készített “útiterv” stratégiai feltételeinek megteremtéséről szólt. Amerikai hivatalos források több ízben is nyíltan kifejtették: céljuk az egész régióban végrehajtani egy “nemzetépítési” folyamatot, amelynek Irak csak az első állomása. Majd utóbb modellje is. Az ott kialakítandó új rezsim lesz (vagy lenne) a régió többi országainak mintája és az amerikaiak partnere egy stabil regionális hegemónia megteremtésében.
KEDVEZŐTLEN FEJLEMÉNYEK. A háború győzelmes befejezése óta eltelt igen rövid időszak eseményei már jelezték, hogy eddig a dolgok fejlődése nem ebbe, a Pentagon által kidolgozott irányba halad:
1. Még Afganisztánt sem tudták pacifikálni. Mind gyakrabban bukkannak fel tálib fegyveres osztagok, élükön olyan vezetőkkel, akik kicsúsztak a tisztogató osztagok hálójából.
2. Az Iraki győzelem után az ország irányításával megbízott első garnitúra olyannyira csődöt mondott, hogy le kellett váltani. Így távozott Jay Garner nyugalmazott tábornok, a Pentagon urának, Rumsfeld hadügyminiszternek az embere. Őt és csapatát Paul Bremer, a külügy megbízottja váltotta fel egy új, kifejezetten civil team élén. Tekintettel az ismert vélemény- és stíluskülönbségekre, amelyek szembeállították Powell külügyminisztert a Pentagonnal – és személyesen Rumsfelddel -, sokan úgy értelmezték az őrségváltást, mint a külügy győzelmét a hadügy felett. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az igazi ok az iráni befolyás megjelenése volt, amelyet Garner nem tudott megakadályozni. (Az iraki síita mohamedán többség legbefolyásosabb papi vezetője Iránban töltött évtizedes emigráció után hazatért, s nyomban meghirdette az új iraki iszlám állam létrehozásának programját.)
3. A jelek szerint – legalábbis egyelőre – hatástalannak bizonyult az Iránra és Szíriára nehezedő amerikai nyomás. A nem várt hatás az lett, hogy Szíriában, sőt a gyakorlatilag szír megszállás alatt álló Libanonban is megerősödött Irán pozíciója. Mohammed Khatemi ajatollahot, Irán elnökét rokonszenvtüntetés és hajbókoló kormány fogadta Bejrútban. (A látogató megerősítette, hogy Teherán továbbra is támogatja a Dél-Libanonba “telepített” Hezbollah terrorszervezetet.)
4. Szaúd-Arábia, amely Washington legbensőbb szövetségese és gazdasági partnere volt az egész régióban, mintha kezdene kicsúszni az abszolút hatalmú dinasztia – és ezzel közvetve az amerikaiak – kezéből. Az első iraki háborúban a szaúdiak még az amerikaiak mögött állottak, a mostaniban már megtagadták a támogatást. A belső feszültség annyira tűrhetetlenné vált, hogy az iraki hagyományos háború befejeztével a Fehér Ház jobbnak látta csapatainak kivonását. Ezt követte a bombamerényletek sorozata. Az al-Kaida terrorszervezetnek tulajdonított támadásról Robert Jordan amerikai nagykövet azt mondta, hogy az “egyszerre irányult a rezsim és az amerikai befolyás ellen. A szaúdiak számára ez volt Pearl Harbor.”
EGY KIS SZÍVESSÉG. Nem lehet jósolni, és felesleges dramatizálni. A New York Times hírneves kommentátora, Paul Krugman is mindössze annyit mond: “Az iraki háború semmit nem tett Amerika nagyobb biztonságáért. Valamit mégis tett: szívességet tett a terroristáknak.”
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
