Észtországtól Magyarországig viszonylag fegyelmezetten fogadták a közép- és kelet-európai tagjelölt országok farmerei azt a megállapodást, amit kormányuk kötött az Európai Unióval az ország mezőgazdaságának betagozódásáról a közös agrárpolitikába (CAP). Sokkhatástól már csak azért sem kellett tartani, mert a közvélemény és a gazdák az elmúlt hónapokban lassanként már megbarátkozhattak a gondolattal, hogy a CAP meghatározó területein több évig nem részesülnek azonos bánásmódban a jelenlegi tagok agrártermelőivel.
Cseh magángazdaság. Tejgyári capriccio.
Egy, neve elhallgatását kérő EU-diplomata véleménye szerint a csatlakozó országok tárgyalóküldöttségei a szűk mozgástér miatt tulajdonképpen csak arra koncentráltak, hogy a közvéleményük számára eladhatóbbá tegyék a csomagot. Ilyen kozmetikázási kísérletnek tekinthető az a később “cserbenhagyás” áldozatául esett magyar próbálkozás is, hogy a közvetlen kifizetések mértékét az első évben 25 százalékról 30 százalékra emeljék. Az Európai Bizottság maga is látott esélyt a javításra: belement volna, hogy az új tagok a csatlakozás utáni első 3 évben 25, 30, illetve 35 százalék helyett a jelenlegi tagállamoknak járó direkt támogatások 30, 32,5, illetve 35 százalékát kapják. Nem túl jelentős gesztus, ezzel együtt három év alatt mégis 125 millió euró plusztámogatást hozott volna a magyar agráriumnak. Mégsem lett belőle semmi, mert a dán EU-elnökség nem karolta fel az elképzelést, és – egy korábbi “visegrádi” egyezséget felrúgva – Lengyelország sem állt ki mellette Koppenhágában. A tárgyalásokat közvetlen közelről figyelemmel kísérő diplomaták úgy vélik, hogy a közös fellépés meghozta volna a kívánt eredményt. “Én a magyarok, a csehek és a szlovákok helyében szóvivőt neveztem volna ki, aki a nevükben tárgyalt volna az unióval a pénzügyi kérdésekről” – hallottunk Brüsszelben egy eredeti ötletet.
PÓTMEGOLDÁS. A magyar külügyminiszternek mindezek után nem maradt más választása, mint jobb híján azt a pótmegoldást ünnepelni, amely a tagjelölteknek engedélyezte, hogy saját forrásból évente 30 százalékponttal kiegészítsék a gazdáiknak járó közvetlen jövedelemtámogatásokat. Miközben a farmereinek bőkezű állami támogatásokat nyújtó szlovén kormány számára a kiegészítés lehetősége magától értetődő, a tavaly 9,4 százalékos államháztartási hiányt produkáló Magyarországnak már kevésbé jó üzlet, hogy saját zsebből fizesse az agrártermelőket. Utóbbiaknak viszont csupán így van esélyük arra, hogy kevésbé hátrányos versenyhelyzetből fussanak neki az EU-tagságnak. Az uniós közvetlen kifizetések 25 százalékából és a 30 százalékos nemzeti támogatásból álló szubvenció ugyanis már a csatlakozás évében, azaz 2004-ben a jelenlegi “föld alapú” támogatások – 8000 forint/hektár, illetve családi gazdaságoknál 10 ezer forint/hektár – ötszörösét teheti ki. Csakhogy a költségvetésnek 2004 és 2006 között évente durván 290 millió euróba (körülbelül 68 milliárd forintba) kerül majd a kiegészítés előteremtése – amennyiben a kormány él a lehetőséggel. Németh Imre miniszter szerint a végleges összeg egyelőre nem határozható meg pontosan, elvégre a normatív támogatások mellett pályázaton is elnyerhetők különböző pénzek. Ám a becslések szerint 2004-ben legkevesebb 153 milliárd forintnak megfelelő uniós, illetve 106 milliárd forintnyi nemzeti támogatásra számíthat az agrárium. Ez a 259 milliárd forintos keret 24 milliárddal több, mint az idei.
A Figyelőnek nyilatkozó uniós források szerint a tagjelölteknek általában vajmi kevés befolyásuk volt az agrártárgyalások alakulására. Ez részben célzás arra, hogy a felvételi tárgyalások fő kontúrjait egy, az unión belül hivatalosan még el sem kezdődött, ám a színfalak mögött már javában zajló alkufolyamat rajzolta, ami a közös agrárpolitika reformjáról szól. Brüsszeli diplomaták ma már nem rejtik véka alá, hogy az Európai Bizottság valójában egy kísérletnek vetette alá a jövendőbeli tagokat, részben rajtuk tesztelve olyan módszereket, amelyeket a CAP-reform keretében az egész Európai Unióban be szeretne vezetni.
TRÓJAI FALOVAK. Igaz ez annak ellenére is, hogy a radikális reformokkal szemben gyanakvó jelenlegi tagállamok, mint például Franciaország, árgus szemekkel figyeltek arra, hogy a tagjelöltekkel folytatott tárgyalásokból semmi olyan ne süljön ki, ami később számukra hátrányos precedenst teremthet. Mindezek után nehéz eldönteni, hogy az új tagokkal kötött megállapodás inkább a piaci reformerek vagy a CAP-hez jelenlegi formájában ragaszkodók malmára hajtja-e a vizet. Az Európai Bizottság által nyáron körvonalazott, és január 21-én javaslat formájában is napvilágot látó tervek például arról szólnak, hogy az unió a jelenlegi tagoknak járó közvetlen kifizetéseken spórolna – valójában csökkentené azokat -, és ennek árán növelnék a vidékfejlesztési forrásokat. Az úgynevezett moduláció azonban az október végi brüsszeli csúcson kötött Schröder-Chirac kompromisszum után háttérbe szorult, sőt az EU a tagjelölteknek – dán javaslatra – ennek éppen az ellenkezőjét ajánlotta fel: azt a lehetőséget, hogy a vidékfejlesztési források egy részét átcsoportosíthatják a direkt támogatásokra. A nemzeti kiegészítés lehetősége ugyanakkor azoknak a reformerőknek lehet a “trójai falova”, amelyek a közös agrárpolitika költségeit növekvő mértékben társfinanszírozásból fedeznék, mert ezáltal uniós befizetéseik nem más országok farmereinél landolnának.
Az egész CAP-reformcsomag legforradalmibb javaslata, a közvetlen jövedelemtámogatásoknak a termeléstől való teljes elszakítása is visszaköszön az újonnan csatlakozó országoknak felkínált alkuban. Az EU ugyanis – jövendőbeli tagjait nehéz választás elé állítva – kész arra, hogy maximum ötéves időtartamra egyszerűsített rendszerben folyósítsa a közvetlen kifizetéseket, vagyis azok termelési kötelezettség nélkül, alanyi jogon járnának az új tagállamok termelőinek. Brüsszel szerint a módszer nemcsak rengeteg adminisztratív tehertől kímélné meg a keleti gazdákat, de megóvná őket attól is, hogy saját tapasztalatlanságukból eredő hiányosságok miatt utólag visszafizettessék velük a támogatásokat. Ilyenre a jelenlegi EU-ban is bőven akad példa. A sorozatos szabálytalanságok miatt tavaly például a görög farmereknek folyósított direkt támogatások 25 százalékát követelte vissza a bizottság.
Magyarország és más tagjelöltek azonban olyan csapdát sejtenek az első pillantásra vonzó lehetőségben, amely kedvezőtlen esetben tartósan a közösségi jogrendszeren, az acquis-n kívülre sodorná őket, annak minden politikai következményével együtt. A tagjelöltek dolgát alaposan megnehezítette a tárgyalásokon, hogy a kísérleti nyúl szerepét eljátszva egy kiforrott közös agrárpolitika helyett kísérleti léggömbökkel teletűzdelt mozgó célponthoz kellett igazodniuk. A magyar tárgyalóküldöttség ebben a légüres térben az egyetlen biztos pontot, az érvényes közösségi joganyagot próbálta alapul venni. Megfigyelők elsősorban ezzel magyarázzák a magyarok idegenkedését a közvetlen kifizetések egyszerűsített rendszerétől. A mezőgazdasági tárca még gondolkodik a végleges válaszon, de akárhogy is dönt, annak messzemenő következményei lesznek az egész agráriumra nézve. Ha úgy tetszik, a felvételi tárgyalások utó-, és az elkövetkező közös agrárpolitikai reform előjátékának lehetünk a szemtanúi. Az egyszerűsített rendszer átvétele ugyanis azokra az ágazatokra is kiterjed (sertés és baromfi stb.), amelyeket nem támogat a közös agrárpolitika, miközben a hivatalos rezsim csak a CAP által támogatott szektorokra érvényes. A Magyarország esetében hektáronként és haszonállatonként 30-35 euróra becsült “átalány-kifizetés” ugyanakkor kifejezetten hátrányos lenne a marhahús- és a tejtermelők számára. A mindössze néhány haszonállattal rendelkező állattartóknak például gyorsan felkopna az álluk. Az öszszes közvetlen kifizetés körülbelül 80 százalékára jogosult gabonatermesztőknél nem ennyire egyértelmű a helyzet, de szakértők szerint ők is jobban járnának, ha a kormány végül – a bizonytalanságot is vállalva – a jelenlegi tagállamokra érvényes szabályok mellett döntene. Bizottsági körökben ennek ellenére arra tippelnek, hogy a direkt támogatások folyósításához nélkülözhetetlen integrált igazgatási és ellenőrzési rendszer (IIR) felállításának komplex feladata végül a tagjelöltek többségét mégis az egyszerűsített rezsim elfogadására készteti.
“A magyarok helyében én szeretném a direkt támogatások vidékfejlesztésre való átcsoportosításának lehetőségét, és az egyszerűsített rendszert. Nem lelkesednék viszont feltétlenül a termelési szint és a kifizetések közötti kapcsolat megszakításáért, s a támogatások nemzeti kiegészítéséért” – próbálta beleképzelni magát a magyarok bőrébe egy uniós diplomata.
ADTAK IS, NEM IS. A tárgyalási eredmények értékelése nem lenne teljes a termelési kvóták nélkül. Miután a múltból levezetett jövőbeni termelési szintekre vonatkozó igényeket az Európai Unió kerek-perec elutasította, a valós termelési szintek váltak egyfajta objektív mércévé. Brüsszeli megfigyelők szerint a magyar fél összességében a valós termelése mintegy 90 százalékát kapta meg kvótában, ami tisztességes végeredmény, bár a cseheknek 100 százalékot sikerült kiharcolniuk. A gabona-termőterület nagysága például jelenleg 3,3-3,7 millió hektár, az EU által adott kvóta pedig majdnem eléri a 3,5 millió hektárt. Tény, hogy Brüsszel még saját, 3,553 millió hektáros eredeti ajánlatát is lejjebb faragta mintegy 65 ezer hektárral. A hektáronkénti terméshozam viszont a legutóbbi öt év átlagában 4,60 tonna körül volt, a tárgyalásokon ezzel szemben 4,73 tonnás kvótát kaptunk – kevesebbet, mint az igényelt 5,04 tonna, de jóval többet, mint az unió 4,49 tonnás eredeti ajánlata. Bő 40 ezer tonnával alacsonyabb ellenben a termelés jelenlegi szintjénél a megítélt tejkvóta. A húsmarha-prémium ugyanakkor több mint a duplája annak, amit hazánk dokumentálni tudott. E téren a szűkebb tejkvótáért kárpótolta Magyarországot az unió.
Igaz, a tejkvóta megállapítását megelőzően a magyar fél is gyűjtötte az “érveket”. Az ország, vállalva a többletköltségeket, évek óta tudatosan jóval több tejet állít elő a tényleges fogyasztásnál. Tette ezt mindeddig abban a hiú reményben, hogy ezáltal felsrófolhatja a csatlakozás utáni termelési kvótát: a magyar küldöttség a jelenlegi kevesebb mint 1,5 millió tonnás fogyasztásnál 1,3 millió tonnával nagyobb tejkvótára nyújtott be igényt. Alighanem hasonlóan taktikázott a többi delegáció is, így a lengyeleknél például 4,3 millió, a szlovákoknál 0,4 millió, a cseheknél pedig mintegy 0,3 millió tonna “rés” keletkezett az uniós és a saját ajánlat között.
ÖSSZEADÁSI HIBA. A tejalku volt az egyik legkeservesebb a 24 kvótakategória meghatározása között – ismerte el Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter is a megállapodás aláírása után. Az állattenyésztés terén viszont magyar szempontból általában kedvezőbb az egyezség. Így nemcsak az elfogadott húsmarha-kvóta emelkedett a magyar termelés több mint kétszeresére, de a támogatott juh- és kecskeszám is több mint 11 százalékkal gyarapodott, amibe állítólag egy brüsszeli összeadási hiba is “besegített”.
A közvetlen uniós támogatások mintegy 80 százaléka azonban a már említett gabonakvótán, azon belül is az úgynevezett szántóföldi termesztési bázisterület nagyságán múlik. Az ebben a kérdésben elért eredmény nem rossz ugyan, sőt a hektáronkénti hozamszintről szóló megállapodással sikerült még kedvezőbbé tenni azt, a bázisterület 10 százalékát azonban minden országnak “pihentetnie” kell. Ezzel máris 3,1 millió hektárra fogy a támogatott vetésterület, ami csupán 0,8 millió hektárral több, mint amekkorán jelenleg búza és kukorica terem. Az olajos és fehérjenövényekkel együtt pedig már ki is telt a kvótaterület.
Így már a hozamszint ügyében született kompromisszum megítélése sem olyan egyértelmű. A magyar mezőgazdaság ugyanis a hozamszint kiszámításánál figyelembe vett bázisévekben – 1999 és 2001 között – a szeszélyes időjárás, valamint a piaci gondok miatt jóval a lehetőségei és adottságai alatt teljesített. Ám a kvóta feletti termelésre nemcsak támogatás vagy intervenciós segítség nem jár, de egyes területeken – például a tej esetében – még szankciókkal is sújtják a “túlbuzgókat”.
Kiss Pál István, a magyarországi piacvezető tejfeldolgozó, a Nutricia-csoport vezérigazgatója azonban elégedett a tejkvóta nagyságával. Számításai szerint az még 2010-ben sem jelent majd szűk keresztmetszetet a hazai ellátásban, azaz aligha kell külföldről nyerstejet importálnia a feldolgozó cégeknek. “Már csak azért sem, mert nem valószínű, hogy a jelenleg mintegy 1,3 millió tonnás hazai tejfogyasztás akár az évtized végére meghaladná a kvótában szereplő csaknem 2 millió tonnát” – magyarázza bizakodását Kiss. Jelenleg nem a behozatal, hanem éppen hogy 400 ezer tonna felesleges tej ráfizetéses elhelyezése – esetleges exportja – a feldolgozók legfőbb gondja. A vezérigazgató azonban azzal számol, hogy az EU elodázhatatlan agrárreformja és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) liberalizációs törekvései öt-tíz éven belül amúgy is megszüntetik a kvóták és a támogatottsági különbségek miatti versenyhátrányt. A kialkudott húsmarha-kvóta szintén elfogadható. Annál is inkább, mert a magyar mezőgazdaságban a baromfi- és a sertéstenyésztés jóval hangsúlyosabb, ezeket azonban az unió a versenykategóriába sorolja, így nem is vonatkozik rájuk a kvótaszabályozás – húzza alá Zádori László, a Vágóállat és Hús Terméktanács titkára. Közvetlen uniós támogatásra csak piaci zavar esetén számíthatnak a sertéstenyésztők.
EGYÉB SZEMPONTOK. A mintegy 400 ezer tonnás cukorkvóta a következő tíz évben illeszkedik a hazai fogyasztáshoz és termeléshez – állítja Szőke Géza, a Cukor Terméktanács és a Cukorrépa-termelők Országos Szövetségének elnöke. A gyümölcs- és zöldségtermelésben, illetve -feldolgozásban viszont új jelenség a támogatott termelési kvóta. Ám az csupán a paradicsomra, a vilmoskörtére és az őszibarackra vonatkozik – a magyar agrárium szempontjából meghatározó zöldborsó, uborka, meggy nem tartozik bele a szabályozott körbe -, ezért Galambos József, a tartósítóipari szövetség titkára nem vár nagy változást a kvótarendszertől. Annál kevésbé, mert a keret sem jelenti azt, hogy a megállapított mennyiségnél nem lehet többet előállítani, csupán arra nem jár a támogatás. A magyar paradicsom versenyképessége amúgy sem a kilogrammonként 8 forintnyi támogatáson múlik, hanem a termésátlagon, a termelés gazdaságosságán. Ezen a téren pedig a hazai áru elmarad a dél-európaitól vagy a kínaitól.
A megkérdezett élelmiszer-ipari cégvezetők egybehangzóan állítják, hogy túlnyomórészt nem az elfogadott termelési kvóták nagyságán múlik a csatlakozás utáni agrárbeilleszkedés sikere. Sokkal inkább a hazai felvásárlási árakon, az alapanyag-termelők hatékonyságán, a minőségi, egészségügyi feltételek teljesítésén.
