A hazugság rövid története

Mi több, az olasz filozófusnő szerint talán nem a történelem egészének, de a civilizáció történetében a nagyobb résznek a hazugság volt alapja. Könyve kitűnően és világosan megírt esszé, a szellem komoly játékainak térképe.

Maria Bettetini most kezd negyvenes éveiben járni. Milánóban születetett, s ott végezte az egyetemet. Szak-dolgozatát Platónról készítette, majd két éven át a siracusai antik dráma intézet ösztöndíjasa volt. Szülőváro-sába visszatérve az újságíró főisko-lán tanult, több lapnak volt munka-társa. Zenész is, pianofortén játszik. Szent Ágostonról írta doktori érte-kezését, amelynek elkészítéséhez hosszabb időt töltött Oxfordban és Párizsban. A velencei Ca’Foscari egyetemen előbb tudományos munkatárs, majd professzor. A középkori filozófia tanára és elismert kutatója, Szent Ágoston Vallomásainak fordítója és kommentátora. Egyik korábbi tanulmányában Szent Ágostonnak a hazugságról szóló reflexióit elemezte.

A hazugság idézett és civilizáció-formáló szerepére is gondolva kiváltképp fontos megtudni először azt, hogy voltaképp mi is a hazugság. Igaznak és hamisnak lételméleti s arra épülő ismeretelméleti megkülönböztetésére alapozott bölcselet nem látszik célravezetőnek a pontos meghatározáshoz. Bettetini leírja és elhárítja ezért a platóni ideatan vonatkozó konklúzióit, s inkább Arisztotelész etikájára, Szent Ágostonra és Aquinói Szent Tamásra (meg Kantra) épít. Filozófiatörténeti rekonstrukciójában a hazugság egész nyugati felfogása és eszmetörténete Szent Ágostonra vezethető vissza. Szent Ágoston szempontja etikai és hermeneutikai: az Írás szabatos megértése szükséges, hogy etikusan cselekedjünk, ám etika nélkül lehetetlen az Írás megértése. A hazugság nem szó és dolog megfelelésének, az ismeret igaz vagy hamis voltának függvénye, hanem a szándékból fakad. Kötelesség az igazra törekedni, de aki nem az igazat, hanem a hamisat tudja és állítja, az fejének tartalmához képest nem hazudik. „Hazudik az, aki egyvalamit gondol, de szóval avagy egyéb kifejezési eszközzel attól eltérőt állít” – írta Ágoston. Meghatározásával egybecseng a skolasztika mesterének fejtegetése, úgyszintén a különbségtétel a hazugság és a nem őszinte között. Utóbbi körébe tartozik például a képmutatás, a dicsekvés, sőt, az irónia. Az önámítás szintén nem minősül hazugságnak, mert ahhoz szabad akaraton kívül legalább két ember szükséges, lévén a társas lét ténye, kommunikációs jelenség.

Bármilyen kommunikációs eszközzel kifejezhető. A szemiotikában jel mindaz, „ami hazugságra használható”. Hiszen, kommentálta definícióját Eco, ha valami hazugságra nem, akkor igazmondásra sem használható, úgy általában semmit sem lehet mondani vele. A nyelvi és civilizációs konvenciókra Bettetini példája: „felkel a Nap”, mondjuk, holott tudjuk az igazat, nem kél fel, legföljebb csak úgy látszik, mert a Föld nem lapos. Az igazság konvenció- és kompromisszummentes letéteményesét meg például Dosztojevszkijnél találja, akinek egyik hőse attól szenved, hogy meggyőződése, egyedül ő tudja az igazat. De éppen, mert egyedül ő tudja, ez a tudása közölhetetlen.

A hazugságnak ebben a kommunikációs antropológiájában Bettetini más irodalmi művekre is gyakran hivatkozik (Swift, Lewis Carroll, Rodari). Esti Kornél olvasóinak meg a mindig nyers igazat mondó „becsületes városban” tett látogatás juthat eszébe, a Kosztolányi-könyv negyedik fejezete: „Sok minden rokonszenvesebb volt ottan.” De „az itteniek javára sok mindent föl lehet hozni. Egyebek mellett azt, hogy ezek itten néha legalább színesen, kellemesen hazudnak egymásnak.”