 |
| A bővítés nélkül is egyre nehezebben fenntartható status quo része, hogy a közösségi büdzsének még mindig kb. 40 százalékát fordítják a világ talán legprotekcionistább agrárpolitikája támogatására |
Mindazok, akik attól tartanak, hogy a nemzeti függetlenség netán teljesen feloldódna az európai integrációban, jól teszik, ha egy futó pillantást vetnek az uniós pénzügyekről folyó vitákra. Amikor ugyanis a hétéves időszakra szóló finanszírozási keretekről kell alkudozni, az Európai Unió (EU) tagállamai rendszerint rettenthetetlen oroszlánként küzdenek a nemzeti érdekekért. Nem lesz ez másként a következő két-három évben sem. Noha az EU a 2006 végéig tartó jelenlegi költségvetési időszaknak még csupán a felénél jár, máris javában zajlanak az előkészületek arra a minden korábbinál elkeseredettebbnek ígérkező újabb összecsapásra, amely valamikor 2006-ban tetőzik majd. A startlövés ugyanis már ez év végén eldördül, amikor az Európai Bizottság nyilvánosságra hozza elképzeléseit.
Pénzügyekben az európai klub tagjai amúgy sem ismernek tréfát, ám a tízes létszámgyarapodás, s az ebből következő anyagi konzekvenciák már-már elviselhetetlen nyomás alá helyeznek egy olyan rendszert, amely jelenlegi formájában is rengeteg feszültség forrása. Az éves szinten mintegy 100 milliárd eurós EU-költségvetés kiadási oldalának prioritásait, valamint a pénzügyi terhek tagállamok közti megoszlását ugyanis az elmúlt időben a racionalitás és az igazságosság helyett idejétmúlt előjogok és erősen megkérdőjelezhető alkuk alakították. A bővítés nélkül is egyre nehezebben fenntartható status quo része, hogy a közösségi büdzsének még mindig körülbelül 40 százalékát fordítják a világ talán legprotekcionistább agrárpolitikájának a támogatására, érvényt szerezve egy hivatalosan nem létező történelmi alkunak, miszerint a német ipar állja a francia farmerek számláját.
A nagy médiacirkusz által kísért, 5-6 évente megismétlődő pénzügyi vita jótékonyan eltakarja, hogy az uniós büdzsé az EU éves nemzeti össztermékének (GNP) alig 1 százaléka – ezért a kétes értékű „díjért” mennek ölre egymással a tagállamok vezetői. A tagoknak ebből juttatott transzferek hozadéka eltörpül amellett, ami az uniós integráció valódi előnye: az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad áramlása. Valahol ezt a felfogást tükrözi az a nagy visszhangot kiváltott tanulmány is, amelyet neves közgazdász-professzorokból álló szakértői csoport készített Romano Prodi európai bizottsági elnök felkérésére. Az André Sapir – az Université Libre de Bruxelles professzora – által jegyzett jelentés radikális gazdaságfilozófiai váltást javasol az EU-nak, amely az amerikai modellhez közelítve a növekedést generáló politikákat, azaz a belső piac dinamizálását és a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások ugrásszerű növelését helyezné előtérbe, és ennek megfelelően csoportosítaná át a tagállamok és az unió pénzügyi forrásait.
| Brit szokásjog |
A pénzügyi tárgyalások egyik robbanásveszélyes témája a briteknek a költségvetésből járó, éves szinten közel 3 milliárd eurós visszatérítés (rebate) sorsa lesz; az ugyanis a legtöbb tagállam szerint mára elveszítette létjogosultságát. A visszatérítést még Margaret Thatcher – a Vaslady – harcolta ki 1984-ben. Akkoriban az agrárkiadások még a közösségi büdzsé 70 százalékát emésztették fel, ám ebből a britek csak szerény mértékben profitáltak. Mára viszont sokat változott a helyzet, és nehéz elfogadható érveket találni arra, hogy például Magyarországnak miért kellene évente több tízmillió euróval a világ hét legfejlettebb országa közé sorolt szigetországot támogatnia.
Bengt O. Karlsson svéd kutató egyenesen úgy véli, az uniós teherviselés jelenlegi rendszerében tapasztalható aránytalanságok éppen az egyes országok által kizsarolt költségvetési visszatérítésekben gyökereznek. A britek által a közelgő költségvetési vitában várhatóan foggal-körömmel védeni szándékozott rebate ugyanis nem egyedi az EU praxisában: az előző többéves pénzügyi keret tárgyalása során több nettó befizető állam – így Németország, Hollandia, Svédország és Ausztria – is elérte, hogy a briteknek fizetett hozzájáru-lásukat 75 százalékkal megkurtították. „E kedvezmények következtében a költségek bárminemű növeléséből arányosan jobban kiveszi majd részét a többi tagállam, az új tagokat is beleért-ve” – mutat rá Karlsson. A svéd professzor ezért egy olyan kompen-zációs mechanizmust tartana igazsá-gosnak, amely meghatározott nettó befizetési pozíció elérése esetén automatikus visszatérítést fizetne a tagállamoknak. Ezzel a módszerrel – Nagy-Britannián kívül – vélhetően mindenki nyerne. |
|
ESÉLYTELENÜL. A közgazda-ságilag mégoly indokolt javasla-toknak azonban a minimálisnál is kisebb az esélyük arra, hogy a jelenlegi unióban polgárjogot nyerjenek. A tanulmány ugyanis drasztikusan átszabná az EU-büdzsé kiadási preferenciáit. A kutatás-fejlesztésre például nagyjából kétszer annyi pénzt szánna, mint a szent tehénnek számító közös agrárpolitikára, ráadásul utóbbit a jelenlegi közösségi szintről szinte egészében nemzeti hatáskörbe vonná „viszsza”. Az elmaradott régiók felzárkóztatására szánt eurómilliárdokat Sapir és kollégái a valóban legszegényebb országokra – zömében az újonnan csatlakozó államokra – fordítanák. E tagállamok támogatása kétszerese lenne a régiek rászoruló régióiénak.
A hangsúlyozottan független jelentés megállapításaira persze valóságos össztüzet zúdítottak az érintett területeket felügyelő főbiztosok, akiknek a kezét az akadémikusok szárnyalásával szemben megkötik a rideg politikai realitások. Márpedig a pénzügyi előirányzatnak nevezett többéves költségvetési keret elfogadásának szabályai, az EU nagy ugrásokat tudatosan mellőző evolúciós fejlődési pályája, végül, de nem utolsósorban a tagállamok egymást gyakran kioltó érdekei eleve kizárják az unió pénzügyi rendszerének mélyreható reformját. A tagországok kezében „adu ász” a nemzeti vétójog, amely megóvhatja őket attól, hogy érdekeikkel ellentétes megoldás szülessen. Az óvatosabbak azonban már idejekorán gondoskodtak arról, hogy az idén ősztől várhatóan felélénkülő vita semmiképpen se menjen át parttalan ötletbörzébe: egy francia-német különalku folyományaként lényegében előre rögzítették a mezőgazdasági kiadások 2013-ig érvényes szintjét. Bár a téma a kormányközi alkudozások során elvileg újra terítékre kerülhet, az egyezségen csak egyhangú döntéssel lehetne változtatni.
Így is marad majd éppen elég izgalom, hiszen az egyik nyitott kérdés az, mi lesz az elmaradott térségek felzárkóztatását elősegítő kohéziós (regionális) politika jövője. A fő konfliktus abból adódhat, hogy a költségvetés nettó befizetői – köztük Németország, Hollandia és Svédország – hajlandóak lesznek-e olyan csekket kiállítani, amely révén a jövőre csatlakozók mellett a náluk jobb kondícióban lévő, de még mindig az uniós átlag alatti fejlettségű jelenlegi régiók is támogatásokhoz juthatnak.
Az EU költségeinek az idén 23 százalékát (1999-ben még 25,6 százalékát) fedező Németország azonban komoly gazdasági válságot él át, így adakozókedve nem a régi. A berlini spórolásnak elsősorban az a Spanyolország láthatja kárát, amely az elmúlt években a közösségi strukturális és kohéziós támogatások fő kedvezményezettje volt. Igaz, Michel Barnier az unió regionális politikáért felelős főbiztosa egy olyan sémán dolgozik, amely a bővítés nyomán a legbőkezűbb segélyalapokból kipottyanó térségeket is kárpótolná. Ennek azonban előfeltétele, hogy a kohéziós politika finanszírozásának mértéke ne süllyedjen az uniós GDP jelenlegi 0,45 százalékos szintje alá.
 |
ÚJ IGÉNYEK. Ha a források nem növekednek – sőt esetleg csökkennek -, és a jelenlegi tagállami régiókkal is osztozkodni kell a pénzen, az újonnan csatlakozó országoknak jutó támogatások intenzitása sohasem érheti el azt a szintet, amelyet a régiek esetében elért az előző időszakokban. Éppen ez az igény fogalmazódik meg többek között abban a Brüsszelnek átnyújtott emlékeztetőben, amelyben a magyar kormány a minap a kohéziós politika jövőjére vonatkozó elképzeléseit ismertette. Budapest álláspontja szerint a 2006 utáni időszakban a forrásokat a legszegényebb térségekre kell koncentrálni, illetve a régi és új tagállamoknak azonos elbírálásban kell részesülniük.
Valószínűleg sok fejfájástól kímélné meg a tagállamokat, ha a közös költségvetést a jelenlegi bonyolult és erősen vitatható megoldások helyett egy közvetlen EU-adó bevezetésével finanszíroznák. Adójuk egy részét az uniós állampolgárok a közös kasszába fizetnék, otthoni adóterheik viszont ezzel arányos mértékben csökkennének. Miközben ez a jelenleginél sokkal átláthatóbb módja lenne az unió finanszírozásának, számos tagállam vezetői már az EU-adó puszta említésétől is a szívükhöz kapnak, a nemzeti szuverenitás csorbítását látva az ötletben.
Az unió sajátos stratégiával készült a bővítésre. Ahelyett, hogy egy számmal nagyobb kabátot varratott volna, inkább belefogyott a meglévőbe. Jól példázza ezt a 2004-es év, azaz az első bővítési esztendő költségvetési tervezete, amely mindössze 3,3 százalékos növekedést mutat az idei, még 10 országgal kisebb létszámú EU büdzséjéhez képest. Így már szinte bizonyos, hogy 2007-ig szűk lesz a kabát, ám a nagyobb baj az lenne, ha ez azt követően is így maradna.
