Belül biztonságosabb

Oblath Gábor, a Kopint-Datorg tudományos tanácsadója

Egyszerre teher és súlyos kockázatok forrása az önálló valuta egy kis és nyitott nemzetgazdaság számára. A forint ma már teljesen konvertibilis, vagyis a rövid lejáratú – spekulatív és nem spekulatív – tőkék korlátlanul és hatalmas összegekben áramolhatnak ki és be az országból. Ilyen körülmények között nem létezik olyan árfolyamrendszer, amely garanciát nyújthatna a spekulatív támadásokkal (illetve az árfolyam számottevő változékonyságával) szemben. Bár a Magyarországon tavaly kialakult rossz gazdaságpolitikai keverék kifejezetten bátoríthatta a valutaspekulációt, egyáltalán nem biztos, hogy létezik a költségvetési és a monetáris politikának olyan optimális kombinációja, amellyel megelőzhető a valuta fel-, illetve leértékelődésre játszó, destabilizáló spekuláció.

GYENGÜLŐ RAGASZKODÁS. Noha nemrégiben még extrém megoldásnak számított a nemzeti valuta és az önálló monetáris politika feladása, mára Európa nyugati felében azok az országok kerültek kisebbségbe, amelyek ragaszkodnak saját valutájukhoz. Ilyen körülmények között súlyos érvek szólnak amellett, hogy Magyarország az EU-belépést követően mihamarabb igyekezzen bevezetni a közös valutát, amihez viszonylag gyorsan kellene teljesíteni az eurózónához való csatlakozás feltételeit. (Az úgynevezett maastrichti konvergencia kritériumok az árfolyamrendszerre, illetve az árfolyam változására, az infláció maximális ütemére, az államháztartási hiányra és az államadósságra – illetve az utóbbi irányzatára -, végül a hosszú távú kamatok alakulására vonatkoznak.)

A következőkben elsősorban az euró hazai bevezetésének az infláció mérsékelhetőségéhez kapcsolódó kérdéseivel foglalkozom, kevesebb figyelmet fordítva a másik fontos feltételére, a fiskális korrekció kérdésére. Ezzel kapcsolatban feltételezem, hogy a jelenlegi kormány által készített középtávú programot megvalósítható terv egészíti majd ki az államháztartási kiigazítás tartalmáról és konkrét módjáról. Érdemes nyomatékosan hangsúlyozni: nem az eurózónához való csatlakozás miatt kell az államháztartási hiányt csökkenteni, hanem azért, mert e nélkül a makrogazdasági egyensúly nem állítható helyre, s a forint – ezáltal pedig Magyarország gazdasága is – fokozott kockázatoknak lesz kitéve.

Amikor amellett érvelek, hogy mielőbb cseréljük fel a forintot az euróval, nem elsősorban az euró bevezetésének hasznaira hivatkozom, hanem arra: a mai világban – közelebbről a mai Európában, amelyben már létezik a közös európai valuta – felesleges és kockázatos a nemzeti valuta megőrzése. Felesleges, mert a monetáris autonómia megőrzése nem kínál érdemi, tartós előnyöket a nemzetgazdaság számára, de kockázatos is, mert nem létezik olyan árfolyamrendszer, amely megóvhatná a nemzeti valutát a támadásokkal, a destabilizáló spekulációval, illetve az árfolyam káros kilengéseivel szemben. A józan, összehangolt makrogazdasági politika csökkentheti, de nem szüntetheti meg a támadások veszélyét.

A teljesen szabaddá vált tőkeáramlások körülményei között egy kis nyitott gazdaság számára még optimális gazdaságpolitika mellett sem létezik optimális árfolyamrendszer. A lehetséges megoldások sokfélék: a teljesen szabadon lebegő árfolyamtól az euró egyoldalú bevezetéséig terjednek. E két szélső megoldás között számos átmeneti rendszer lehetséges (irányított lebegtetés, szűk, illetve széles sávos rögzített árfolyam, valutatanács és hasonlók), de a köztes rendszerek mindegyike támadható, illetve sebezhető.

A szélső megoldások a spekulatív támadásokkal szemben biztonságot nyújtanak ugyan, de komoly hátulütőik is vannak. Ha például az EU-csatlakozás előtt vezetnénk be itthon az eurót, akkor valószínűleg nem vennék fel Magyarországot az Európai Unióba, felvételünk után viszont e lehetőség megszűnik – csak a konvergencia kritériumok teljesítésével válhat Magyarország az eurózóna részévé. (Korábban azt gondolták, hogy valutatanács bevezetésével is megelőzhető a valuta elleni támadás, Argentína példája azonban világossá tette, hogy ez nem így van.) A szabad lebegtetést illetően Willem Buitert, az EBRD vezető közgazdászát érdemes idézni: „Szemben a valutatanács rendszerével, egy lebegő árfolyamrendszer nem dőlhet össze. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a makrogazdasági stabilitáshoz is hozzájárulna. Korlátozásmentes tőkeáramlás esetén a lebegő árfolyam nem pufferként működik – amely tompítja a külső vagy belső eredetű sokkok reálgazdasági hatásait -, hanem éppen ellenkezőleg: sokkoknak, instabilitásnak, a valuta tartós túl-, illetve alulértékeltségének és túlzott árfolyam-ingadozásoknak a forrása”.

EGYENSÚLYI INFLÁCIÓ. Az eurózónához való viszonylag gyors csatlakozás mellett szóló másik fontos megfontolás, hogy Magyarországnak semmiféle tartós haszna nem származna abból, ha – az önálló monetáris politika megtartása révén – huzamosan lehetősége lenne arra, hogy az „egyensúlyi inflációnál” (vagyis a pragmatikusan értelmezett árstabilitásnál) magasabb áremelkedési ütemmel éljen együtt. Az egyensúlyi infláció (amely „természetes” inflációnak is nevezhető) azt az áremelkedési ütemet jelenti, amely változatlan árfolyam mellett nem veszélyezteti a gazdaság nemzetközi versenyképességét, illetve a makrogazdasági stabilitást. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy miközben – hosszabb távon – reálgazdasági fejlettségi szintünk Európa nyugati feléhez közeledik, nominálisan (ár-, illetve bérszínvonalunkat tekintve) is lassan konvergálunk Nyugat-Európához. Ez igen hosszú, de természetes folyamat. Amíg fejlettségi szintünk nem éri el a nyugat-európai átlagot, addig a hazai infláció némileg meghaladja az EU (illetve az eurózóna, vagyis az EMU) átlagát. Ameddig e többlet-áremelkedés összhangban van a magyar gazdaság többlet-teljesítményével, nincs ok az áremelkedés üteme miatti aggodalomra.

Az egyensúlyi infláció ütemét tehát a külföldi (importált) áremelkedésnek és a gazdasági felzárkózás (ebből eredő szerkezeti változások) által indokolt inflációnak az összege határozza meg – ez nálunk 3-4 százalék körül alakulhat. Ennél gyorsabb infláció vagy – a továbbiakban mindenképpen kerülendő – túlzott költségvetési expanziónak lehet a következménye, vagy pedig az inflációs tehetetlenségnek, vagyis annak, hogy a gazdaság szereplői megszokták a magas inflációt, ezért arra számítanak, hogy az infláció továbbra is magas marad. Csakhogy ideje felismerni: sem az inflációs tehetetlenség fennmaradásából, sem pedig abból nem származik senkinek semmiféle tartós előnye, hogy a költségvetés nominális kiadásainak expanziója rendszeresen ellensúlyozható a kiadások reálértékét erodáló pótlólagos inflációval.

KIEGÉSZÍTÉSEK. Mindehhez azonban három kiegészítést kell fűzni. Először is látni kell, hogy jóllehet, az egyensúlyinál magasabb inflációból a társadalomnak nem származik haszna, az áremelkedés ütemének az egyensúlyi szintre történő mérséklése – vagyis az inflációs tehetetlenség megszüntetése – jelentős költségekkel járhat. Az, hogy ennek ténylegesen mekkora költségei vannak, döntő módon függ a dezinfláció módjától. Ha az infláció csökkentésének feladata csak a monetáris politikára hárul (ráadásul – amint Magyarországon 2001-2002-ben történt – a költségvetési és jövedelempolitika kifejezetten az infláció mérséklődése ellen hat), akkor eredménytelen vagy rendkívül költséges lehet a monetáris politika önálló igyekezete az egyensúlyi infláció elérésére. Emellett egy kis, nyitott gazdaság esetében még kooperatív fiskális és jövedelempolitika mellett is számolni kell azzal, hogy káros hatású, ha a monetáris politika elsősorban a valuta nominális felértékelődésével (annak előmozdításával) igyekszik az általános árszínvonal emelkedését lassítani. Annak a monetáris politikának, amely az általános árszínvonal emelkedésének lassulását (a kamatok közvetítésével) a valutaárfolyam erősítésével kívánja elérni, az a lényeges belső problémája, hogy nem szektorsemleges. A dezinfláció terhét ugyanis egyértelműen a külkereskedelembe kerülő – exportált, illetve az importtal versenyző termékeket előállító – szektorokra hárítja, miközben nincs közvetlen hatása a külkereskedelembe nem kerülő tevékenységek áralakulására. Ezáltal – kinyilvánított szándéka ellenére – az általános árszínvonal emelkedésének korlátozását úgy éri el, hogy módosítja a belföldi árarányokat, és jövedelemátcsoportosítást hajt végre az egyes szektorok között. Ez viszont befolyásolja a kibocsátás és a felhasználás terjedelmét és szerkezetét, az erőforrások szektorok közötti elosztását – így a hosszabb távú növekedést -, valamint a folyó fizetési mérleget is. A közelmúlt dezinflációs igyekezetének tanulságait mindenképpen le kell szűrni, de hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy Magyarországon nem érdemes (nem lehetséges) az inflációt az egyensúlyi szintre csökkenteni, mert ez kezelhetetlen költségekkel járna. A költségek ugyanis társadalmi kooperáció és koordináció esetén jelentősen mérsékelhetők.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az árszerkezetben – főként egyes hatósági árak támogatottsága miatt – olyan feszültségek vannak, amelyeket idővel fel kell számolni. A mértékekről, csakúgy, mint a támogatás csökkentésének, illetve felszámolásának időigényéről megoszlanak a vélemények, de mindenki számára világos, hogy abban az időszakban, amelyben e feszültségek felszámolásra kerülnek, a tényleges infláció e tényező hatására is magasabb lehet az egyensúlyinál – ezt pedig nemcsak a monetáris politikának, hanem az általános gazdaságpolitikának is figyelembe kell vennie. Ekképpen tehát választani kell: a gazdaságpolitika vagy viszonylag gyorsan felszámolja az említett árfeszültségeket (és ezzel is könnyíti a szükséges költségvetési alkalmazkodást), vagy a hatósági árak rendezését sokkal későbbre (az eurózónához való csatlakozás utáni időszakra) tolja át, vállalva azt, hogy emiatt egyéb – esetleg a gazdaság további fejlődését szolgáló – kiadásait kell megkurtítania. Egyet azonban nyilvánvalóan nem tehet: azt, hogy abban az időszakban próbálja felszámolni a kérdéses árfeszültségeket, amelyben az EMU-hoz való csatlakozás inflációra vonatkozó feltételeinek eleget kell tennünk. Ez közvetlenül átvezet a harmadik kérdéshez.

Végül, az eurózónához való kapcsolódás feltételeinek teljesítése szükségessé teheti, hogy az infláció a csatlakozási kritériumok teljesítése szempontjából megfigyelt 12 hónapban átmenetileg az egyensúlyi infláció alá bukjon. Ez a probléma elméletben (és némely csatlakozott országok gyakorlata szerint is) megoldható a belföldi valuta nem egyensúlyi felértékelődésével is, ennek azonban az a kockázata, hogy a belföldi valuta végül túlértékelt árfolyamon kapcsolódhat az euróhoz. Éppen ezért, nagyon alaposan meg kell fontolni egy alternatív stratégiát, amely konszenzust igyekszik létrehozni a tekintetben, hogy a vizsgált 12 hónapban közös nemzeti érdek az ár- és béremelési törekvések tekintetében tanúsított önmérséklet. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kívánatos/szükséges áremelkedésnél sokkal szélesebb társadalmi és gazdasági kérdések körül is sikerül közmegegyezésre jutni.

VESZÉLYELHÁRÍTÓ HATÁS. Az euró „gyors”, 2007-2008 körüli bevezetése mellett szóló legfontosabb érvet már megfogalmaztam: egy kis nyitott gazdaság folytonos veszélyeknek van kitéve, ameddig önálló – ezáltal támadható – valutával rendelkezik. Emellett számos pozitív megfontolás is alátámasztja az euróövezethez való mielőbbi csatlakozást (lásd külön), megismétlem azonban: nem az a valódi kérdés, hogy az euró hazai bevezetése mennyiféle, illetve mekkora valóságos és vélt haszonnal jár, hanem az, hogy milyen természetű veszélyektől kímélheti meg a hazai gazdaságot.

Az euró mihamarabbi hazai bevezetését illető legfontosabb kérdés tehát semmiben sem különbözik attól, amelyet az EU-hoz való mielőbbi csatlakozás vetett fel. Nehéz pontosan meghatározni, hogy milyen időtávon és mekkora nettó előnyeink származnak a csatlakozásból, de meglehetős biztonsággal körvonalazható, milyen veszélyektől és kockázatoktól szabadíthatja meg az országot az EU-csatlakozás. Hasonló megfontolások lehetnek perdöntőek az euró viszonylag gyors hazai bevezetésével kapcsolatban. (A tipikus ellenvetéseket lásd külön.)

Ha a kormány elfogadja az euró viszonylag gyors hazai bevezetése mellett szóló megfontolásokat, akkor az EU-ba való belépést támogató népszavazást követően, mihamarabb elő kellene állnia egy széles körű társadalmi-gazdasági megállapodás tervezetével. E tervezet, túl azon, hogy bemutatná, miért fontos, milyen előnyökkel jár (milyen hátrányokat szüntet meg) az eurózónához való viszonylag gyors csatlakozás Magyarország számára, elsősorban arról szólhatna, hogy az egyes társadalmi partnerek milyen módon járulhatnának hozzá az euró gyors hazai bevezetéséhez úgy, hogy az a lehető legkisebb reálgazdasági (elmaradt növekedésben, illetve munkahelyek elvesztésében kifejezhető) áldozatokkal járjon (a paktum néhány fontos elemét lásd külön).
Ha sikerülne a dezinflációt és a versenyképességet egyszerre előmozdító program feltételeiben a munkavállalókkal és a munkáltatókkal megállapodni (s az MNB inflációs célját ezzel összhangban meghatározni), akkor a létrehozott társadalmi megállapodásnak a közmegegyezés kifejezéseként való széles körű meghirdetése a dezinflációt (az inflációs várakozások csillapításával) támogató, fontos kommunikációs eszközzé válhatna. A programtól és az arra épülő megállapodástól nem azt kell várni, hogy azt valamely szervezetek az árakra és a bérekre vonatkozó konkrét feladatokra bontják le. A megállapodás lényege ugyanis az az üzenet lenne, hogy a közmegegyezés az önmérsékletre építő bér- és áralakuláson (nem pedig a munkanélküliség növelésén) alapuló dezinflációt támogatja. Az egyik legfontosabb eredmény az lehetne, hogy a megállapodás erőteljes kommunikálása és kezdeti sikere nyomán a gazdaság szereplői előretekintő módon, nem pedig a múltbeli tapasztalatok alapján alakíthatnák ki elképzeléseiket a bérek és az árak jövőbeni alakulásáról.

A KONSZENZUS LEHETŐSÉGE. Egy ilyen típusú programhoz a politikai ellenzéknek – a fiskális kiigazításra is kiterjedő – támogatását is célszerű lenne megnyerni. E támogatással a mai ellenzék jelezhetné szakmai következetességét, hiszen elkötelezte magát az MNB dezinflációs igyekezete, valamint – még kormányzása idején – az euró gyors bevezetése mellett. Ezáltal kivételes, ritkán megismétlődő helyzet állna elő: a szakmai ésszerűség és a politikai ellenzék kinyilvánított törekvései ugyanabba az irányba mutatnak. Ezt a lehetőséget a kormányzatnak fel kellene használnia arra, hogy nemzeti konszenzust hozzon létre egy, a gazdaság sebezhetőségét számottevően csökkentő döntéssel, az euró mielőbbi bevezetésével kapcsolatban.

Ha nincs kellő eltökéltség a fiskális kiigazítás, illetve fogadókészség a társadalmi-gazdasági megállapodás tekintetében, akkor le kell tenni az euró viszonylag gyors bevezetéséről. Ezzel azonban nem tágulna a gazdaságpolitika mozgástere. Az eurózónához való csatlakozás világos perspektívája nélkül gazdaságunk sebezhetősége csak fokozódhat, ami kifejezetten szűkítené a hazai gazdaságpolitika lehetőségeit.