A város ahol élni fogok, Sonderborg, Dánia déli részén helyezkedik el, körülbelül 27 ezer embert számlál. A városban gyakori a német rendszámú autó, illetve az öbölben állomásozó vitorlásokon a német zászló. Ennek az oka: a flensburgi német határ mindössze 40 kilométerre van.
Érdekes, hogy amikor az itt élőktől arról érdeklődtem, hol drágább az élet: Németországban, Dániában vagy Svédországban, a válasz egyöntetű volt: „Dániában”.
.-bejegyzeshez-szovegbe "Kinek, minek hol a helye? [Andersen blog] 3")
Sok dán költözik inkább a német, illetve a svéd határ (főleg Malmö és környéke) mezsgyéjére, mivel anyagilag sokkal jobban megéri nekik. Az egyik legkiemelkedőbb példa, hogy egy új autó Dániában akár a duplájába is kerülhet, mint az előbb említett két országban. Ennek következtében elég sok az öregebb autó az utakon.
A házba késő este érkeztem, így már csak a szülőkkel: Anjával és Michaellel találkoztam. Egy röpke beszélgetés és vacsora után, már nagyon izgatott voltam mikor láthatom a négy gyereket: Laurát, Agnest, Annat és Eskildet. Mivel már éjfélt múlt, így ők már mélyen aludtak saját ágyukban. Elnézve őket, felmerült bennem a kérdés: vajon milyenek lehetnek ébren, mennyire aktívak?
Utazásom fáradalmait kipihenve, másnap délelőtt egyedül fedeztem fel ideiglenes „váramat”. Azt első pillantásra érzékeltem, hogy a ház hatalmas, így ha fogócskát játszanánk a gyerkőcökkel, a második körnél már tuti fognám az oldalamat. Elmerülve bóklásztam a földszinten, amikor az előszobában egy páncélos lovagba botlottam.
Szinte még magamhoz sem tértem, mire az átlátszó üvegű bejárati ajtóban megjelent egy kislány, Agnes volt az, akkor ért haza az iskolából.
Életem első dán bemutatkozását, csak többszöri ismétlés után tudtam kipréselni magamból. Ez mindössze ennyi volt: „Jeg hedder Dóri. – Dórinak hívnak.” Hamarosan újra megismételhettem újonnan szerzett tudásomat, miután Laura is megjött.
A két kisebbel délután ismerkedtem meg. A bőrönd kipakolása közben ért utol a kérdés: lenne-e kedvem elmenni az óvodába értük Michaellel. A válaszom persze, hogy igen volt. A kisfiú egyből tesztelt, mit tud nálam elérni, első próbálkozásaként az én helyemre, az anyósülésre akart ülni az autóban. Mondanom sem kell, sikere koronázatlan maradt, így legörbült szájjal ballagott a hátsó ajtóhoz.
Azt hiszem, nem meglepő, hogy az első benyomásom a dán emberekről maradandó: egyenlő emberként kezelnek, és ez számomra mindennél fontosabb!
A nap folyamán izgatottan vártam, mikor derülnek ki a feladataim, mikor kapok a kezembe egy ütemtervet, hogy melyik nap, mit kell csinálnom. Ehhez képest eléggé meglepődtem. Amikor erről beszélgettünk, Anja azt mondta, hogy ilyen nincs és nem is lesz. Az ő elképzelése egy au pairről az, hogy ő is velük él, így családtagnak tekinti. Annak örül, ha magamtól észreveszek dolgokat, amikkel segíteni tudom őt és a család napi rutinját. A teendők nagy részét ketten együtt fogjuk csinálni.
Az első meglepetést hamar követte a második, már a hétvégén, vendégként – elmehetek velük egy hamisítatlan dán lagziba…
Aki még nem lájkolta az Andersen – Dóri Dániáról Dalol blogot, itt megteheti: Facebook.
