Meddig tarthat még a globális bankválság? Túl vagyunk a nehezén, vagy még messze az alagút vége?
Ezt szerintem ma senki sem merné megjósolni. Az elmúlt egy évben többször is azt gondoltuk, hogy most már vége a válságnak, de tévedtünk. Nagyon fontos, hogy a kormányok jól reagáltak – bár néha késve –, ennél sokkal több kormányzati intézkedés már nemigen tehető. Reméljük, elég lesz.
Az egyértelmű, hogy a válság következtében a vállalatok sokkal nehezebben és drágábban jutnak majd hitelhez. De milyen következményekkel kell számolnia a lakosságnak?
Hasonlóakkal: szigorodik a hitelfelvétel elbírálása, nehezebben és drágábban lehet majd hitelhez jutni. S mivel a devizaforrásokból akadozottabban csordogálnak a pénzek a bankokhoz, a pénzintézetek a forinthitelek felé próbálják majd terelni az ügyfeleket.
Ennek egyik módja, ha a bankok leállítják a devizahitelezést; néhányuk már meg is tette.
Ez az ösztökélés radikálisabb formája, mi a Raiffeisen Banknál a lakossági ügyfelek esetében inkább a puhább terelgetés módszerét alkalmazzuk, erre pedig az árazás kézenfekvő eszköz. (A Raiffeisen az interjú készítése óta felfüggesztette a svájci frank alapú hitelezést. A szerk.)
A válság elindítói közismerten azok a gyenge fedezetű jelzáloghitelek, amelyeket többször is becsomagoltak, kötvényesítettek és eladtak, úgy, hogy a végén már senki sem tudta, milyen veszélyes bomba rejtőzik a csomag mélyén. Vannak nálunk is veszélyes termékek?
Subprime termékek nálunk sose voltak. Viszont szögezzük le: a bank önmagában is veszélyes üzem. Odaadom a pénzemet egy idegen embernek, s nem tudom, vissza fogja-e adni. És minden 100 egységnyi tranzakcióra csak nagyjából 8 egységnyi saját tőke jut, a többi a betétesek pénze.
Éppen a bankok biztatták hitelfelvételre az embereket, s ez Magyarországon sem volt másképpen. Ha nincs pénzed, akkor is fogyassz, hitelből – ez volt a jelszó. Nincs ezzel baj?
De van. Én az amerikai modellből követendő példaként inkább az öngondoskodás fontosságát emelném ki; annak tudatosítását, hogy az állam nem tud mindenről és mindenkiről gondoskodni, ebben az egyénnek is szerepet kell vállalnia.
A mindenáron való fogyasztás problémáját azonban nem szűkíteném le a kereskedelmi bankokra. Ez a fogyasztói társadalom örök dilemmája. Csak a hazai jelenségeknél maradva: szükséges-e, hogy a 10 milliós Magyarországon közel ennyi mobiltelefon legyen, és azt időről időre újabb és újabb, soha nem használt funkciókkal felszerelt típusokra cseréljék le? Muszáj az autókat két-háromévente lecserélni, vagy elképesztő összegekért gyógyszert fogyasztani?
A gazdaság növekedését az emberi fogyasztás fűti, s ezt még senkinek sem sikerült mással helyettesíteni, vagy ha igen, akkor az emberiség nem járt vele nagyon jól, gondolok itt a fegyverkezésre és a háborúkra. Akkor még mindig inkább a fogyasztás.
Lehet, hogy ezt a problémát megoldja a hitelválság: a bankoknak nem lesz forrásuk, amit kihelyezzenek.
Elsősorban a hosszú távú források köre szűkül, így inkább rövid lejáratú hiteleket, áruhitelt, személyi kölcsönt próbálnak majd eladni a bankok, jelzáloghitelt kevésbé. A rövid lejáratú hitelek terén akár még erősödhet is a verseny.
(A Figyelő szerdán megjelenő számában Felcsuti Péter arról is beszél, hogy miként változhat a hitelpiac szabályozása, és milyen összefüggést lát a pénzügyi kultúra és a banki tájékoztatás között. Kiderül az is, hogyan vélekedik a bankszövetség vezetője a 300-500 százalékos THM-mel dolgozó cégekről.)
