Legenda mindenestül: éttermeivel, szállodájával, fürdőivel (az organikus egységből vajon mért működik külön fürdő: ezt sosem fogom megérteni)#<#. A gyógyító hévízforrást már II. András korától nagy becsben tartották, mígnem 1912 és 1918 között felépítették a mai pompás poszt-szecessziós palotát. Nemzeti katasztrófa közepette épült ez is, mint a Lánchíd, melyen pont Haynau sétált végig először 1849-ben. És mindkettő alapszimbóluma lett Budapestnek. Átadása után nyomban rátenyerelt a politika, nagyon megtetszett az egymást váltó hatalmaknak. 1918-ban a Tanácsköztársaság idején választási bizottság, majd vörösőrség tanyázott itt (hol másutt, igaz?), majd a bevonuló román csapatok parancsnoksága vette be magát (tudták, mi a jó), utána Horthy költözött ide fővezérségével. Legalább érezte a pesti polgár, mivégre épült a pompázatos gyógyszálló.
A magam emlékhalmazából két barát alakja dereng elő. Az egyik Illés Endréé, aki a Gellért fölött lakott, atyai barátom volt, titokzatos (mert pártfüggetlen) pápája az irodalomnak, nagyszerű novellista, esszéista, drámaíró, akit mára, halála után tíz évvel elfelejtettek a hálátlanok. A Gellértbe szeretett járni, ide hívott mindig ebédelni-vacsorázni, hogy pályám nehéz pillanataiban belényomja vitamininjekcióit. És Karinthy Ferenc dereng elő, az örök Cini, aki idejárt lubickolni évtizedeken át, s akit alig tíz év alatt szintén elfelejtettek (most kezd feltámadni). És akinek az emlékestjéről (Karinthy Frigyes út, Karinthy Szalon), régi barátokkal közösen idézvén Cini alakját, jöttünk épp Szakonyi Károllyal, hogy méltóképpen bezárjuk a kelenföldi kirándulást egy Gellért-vacsorával.
Korszerűség és patina. Az intézmény (mert az) minden részletéből ez sugárzik. A Márványteraszon ültünk, meleg déli szél fújt, és igényességben Gundel Károly szelleme lengedezett most is a konyha titokzatos szentélyéből. Na nézzük! Őrjítően hangzik előételnek a libamájpástétom szilvásváradi szarvasgombával meg a fogas tortácska borókahabbal és zöld citrommal. Túl őrjítően, mert utána sápadt csalódás a túl steril, alulfűszerezett étek. De ezek után már mindenről csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Elsősorban a leves. Képesek paradicsomesszenciának nevezni a levesek királynőjét! Mely megfejtésünk szerint a Magyarországon oly ritkán kapható valódi bouillon volt (most ne jöjjenek nekem az erőlevessel!), az a tömény, enyhén égetett bukévarázs, kis paradicsommal savanykásítva, úszkáló bazsalikomlevélkékkel. Költemény. Utána a borsos csuka roston, capribogyó-mártással, zöldséges palacsintával: ha nem is fokozta, de szinten tartotta az élvezetet. Akárcsak a vörös sügér nyárson, olvasztott vajjal (mindig csodát tesz), napon aszalt paradicsommal (kezd meghonosodni ez a fantasztikus finomság nálunk). A szabadon nevelt gyöngytyúk melle erotikusabban hangzik, mint amilyen mellbevágó: gyengéden pasztell. Végül a gyömbéres körte mézeskalácson, kemencében sütve, fahéjas mártással, valamint a mogyorófelfújt fehér csokoládémártással pont olyan, amilyennek hangzik: utána csak elalélás következhet. Gundel Károlyhoz méltó utódoknál ettünk.
