Igazi bécsiszeletet még anyám se tudott készíteni. Pedig ez nagy szó#<#, mármint tőlem, hiszen én is úgy vagyok, mint általában mindenki, hogy a mama főztjét és annak ízeit kergetjük egy életen át, megőrjítve asszonyainkat, akik pont ugyanazt a tökfőzeléket sosem képesek szegények előállítani, mely beterítette a gyerekkor szájpadlatát. Engem ugyan hatalmas szerencse ért mindkét feleségemmel, mert különböző stílusban ugyan, de nagy tehetségű, fantáziadús konyhaművészek, mégsem tudnak az istennek sem (vagyis nekem) mondjuk egy valamirevaló kuti verebet készíteni anyám repertoárjából. Pedig szalvétába kötve csak le kell lógatni a tésztáját egy napra a kút mélyére, aztán rombuszokat formálva, durvára vagdalt dióval szórva megsütni köztudottan a világ legcsodálatosabb édestésztáját. Hiába! Telnek az évtizedek, kínomban már vidékre költöztem, olyan lakot választottam, melynek kertjében van kút - de kuti veréb még mindig sehol!
Egyszóval bécsiszelet. Legsötétebb korszaka a pártállami volt, amikor az egész országban, mint egyetlen hatalmas menzában, csúcskajaként a rántotthús szerepelt sült krumplival. Természetesen disznóból, vastag, rághatatlan bundában. Amikor az ember később a háromévenkénti hetvendolláros útlevéllel kiszabadult a vasfüggöny mögé zárt rántotthús szagú országból, és a bécsi Grinzingben bármely kisvendéglőben bécsiszeletet rendelt, sarkából fordult ki a világ. Ilyen is létezik? Ilyen vékonyra klopfolt, ilyen zaftos, ilyen valóban ifjú borjú-borjú (és nem marhára vén borjú!), egy hatalmas tányérról is körbe lefityegő, mosolygó óriás? És az a bunda, az a panír! Nemcsak magának a borjú-borjúnak van saját, önjáró íze, hanem a panírnak is, és leheletvékony ő is, utánozhatatlanul enyherozsdabarnára sütve. A kettő külön-külön és együtt olvadozik a szájban, lassan teregetve szét ízhullámait. Rá öblítésül olaszrizling avagy csapolt ser!
Namármost, aki ilyesmit evett már, nehéz helyzetben van itthon. Ahol nincs igazán jó bécsiszelet, legalábbis én még nem találkoztam vele. A menzamúlt valahogy ott lebeg mindegyik fölött. Évek óta le is mondtam róla, de múltkorjában mégis újra kísérleteztem egy máskülönben szimpatikus lokalitásban, kevés sikerrel, és ahogy a felkunkorodó tankcsapda fölött merengtem, egy édes pincérlány azt mondta, hogy van egy Bécsiszelet Vendéglő az Üllői út elején, ott biztosan jó a bécsiszelet, ha már így hívják.
Elmentem. Valóban jobb, de még mindig csak majdnem jó. Még hiányzik egy kis többlet-klopfolás, hogy kellőképpen vékony legyen a hús (akkor le is fityeghetne a tányérról), nem elég vékony a bunda sem, emiatt nem igazán ropogós, pedig abszolút frissen és forrón hozták (hatalmas jó pont!). Szerintem itt előbb-utóbb megszületik az igazi bécsiszelet, a hely szelleméből érzem. A hely igyekvően szerény, proccmentes, valódi kisvendéglő. A pincérlányok az undok blazírt női divat ellentétei, kedvesek és szolgálatkészek, olyannyira, hogy jókedvemben egy idős angol házaspárnak Unicumot küldtem, hadd tudják, milyen ország ez. Jó, csak kicsit keserű.
