A „Szalat Al Mardát” vagyis a betegek imáját minden héten csütörtökön, este fél kilenckor tartják a kairói nyomornegyedben. Nem árt, ha az ember időben odaér, mert rendes út nem vezet fel a katedrálishoz. Félhomályban, cuppogva a sárban és hunyorogva az égetett szemét füstjében gyalogolok, hogy immár sokadszorra vegyek részt a szertartáson. Minden évben elmegyek megnézni az ördögöt, hátha. A lelkesedésem semmit sem csökkent.
Manséja Nászer vagy magyarul Nászer város az otthona az egyik legnagyobb keresztény közösségnek Kairóban. Az itt élő, körülbelül kétszázezer ember mind mélyen vallásos kopt keresztény és szegény, mint a templom egere. A metropolisz szemétfeldolgozásából élnek, a kairóiaktól a „zabalín”, „szemetes” gúnynevet kapták. Ellentétben az ország többségét kitevő muszlimokkal, ők esznek disznóhúst.
Manséja Nászer betonházainak belső tereiben így malacok röfögnek, melyeket a város szerves hulladékával etetnek. Az itt élő családoknak a nevelt malac a legnagyobb vagyona, az árából intézik a fontosabb eseményeket, esküvőket, temetéseket.
Nem csak ez különbözteti meg az ország tíz százalékát kitevő kopt keresztényeket a muszlimoktól. Gyakorlatilag államot alkotnak az államban, saját ünnepekkel, szokásokkal, ami mindig alap a vallási feszültségre, a fitnára. Minden kopt keresztény tetovált, a keresztelés után, már a gyerekek csuklójára kerül a kereszt jele, mely az évek során több vallási jellegű tetoválással egészül ki.
A Szent Simon Katedrális, mind méreteiben, mind felszereltségében elüt a nyomornegyedtől. A sziklába vájták, képes húszezer embert befogadni. Tökéletesen van hangosítva, a miséket és szertartásokat pedig online is követni lehet az interneten.
„Nem szabad fotózni” – mondja egy Vágdiként bemutatkozó templomszolga kék pólóban a sziklatemplom bejáratánál.
„Miért nem? Eddig lehetett.”.
„Ez új előírás. Amióta egy muszlim újságíró azt írta, hogy az atyák „varázsolnak. Sok a muszlim is, őket pedig kifejezetten rosszul érintené, ha fénykép készülne róluk.”
Abban maradunk, hogy muszlimot nem fotózunk, így bemehetünk. A templomban már zajlik a mise, tüzes hangon prédikál egy atya a szószéken, a többiek a folyosón készülnek az ördögűzésre. A szószék előtti padsoroknál már ott várakoznak a „betegek” a családtagjaikkal. Minden korosztályból állnak itt emberek, akik arra várnak, hogy a „betegek imája” során az atya elűzze belőlük az ördögöt.
Egy kerekesszékben ülő kisfiú mögött állok a sorban. A szülei, akik idehozták énekelnek és imádkoznak. Amikor észrevesznek, rám mosolyognak. Nincs problémájuk azzal, hogy fényképezek és mivel az arcomra van írva, hogy nyugati vagyok, automatikusan keresztényként kezelnek.
„Isten segít a mi kis fiúnkon” – mondja az édesapa.
A két szülő a gyerekéért imádkozik.
A „betegek imája” ellentétben a filmekből is ismerős katolikus ördögűzéssel mindig nyilvános esemény. Nem a klasszikus, személyre szabott ördögűzés, inkább egyfajta spirituális csoportterápia, mely abból indul ki, hogy az emberek pszichés- és fizikai problémáit a sátán és légiói is okozhatják.
Nem az orvosi gyógykezelések helyett, hanem mellettük alkalmazzák, meséli Vágdi. „Ártani nem árthat.” Éppen ezért nemcsak „megszállottak” várják az atyák ördögűzését is, hanem mindenféle fizikai betegségtől szenvedők is.
A teológiai alapja a szertartásnak egyébként az, hogy Jézus Krisztus felhatalmazta tanítványait, hogy kiűzzék az ördögöt az emberekből a nevében.
A prédikáció véget ér, ezután egy zsoltár eléneklése következik, majd a miatyánk elmondása arabul. Az atyák az imádság végén indulnak el a betegek felé. Súlyos aranykereszt van a kezükben és szenteltvíz. Az ördögűzés megkezdését nők sikoltozása jelzi. A „démonok” felismerik az atyák szándékait.
A kerekesszékes fiút odatolják a szülei az atya elé, aki szenteltvizet fröcsköl a gyerekre, a keresztet a fejéhez nyomja és imádkozik. Megparancsolja a démonoknak, hogy hagyják el a fiú testét. Egy-egy „megszállott” köre mindig nagy tömeg gyűlik, senki sem akar kimaradni semmiből. Így van ez ezzel a beteg kisfiúval is.
Miután a fiút „megtisztította” az atya a nők felé indul. Egy kendős, középkorú nőt fotózok, akire szintén szenteltvizet locsol, amikor valaki elkap hátulról és közli, hogy ezt nem fotózhatom. Egy huszonéves, tetovált nagydarab kopt fiú az illető. Konkrétan kitaszigál a padok közül és azzal vádol meg, hogy „nem kértem az atyák engedélyét”. Hogyne kértem volna. Konkrétan az ördögűző atyát fotóztam le az engedélyével a bejáratnál és kértem meg többek között, hogy fotózhassak.
Nem vitatkozom, levonulok a karzatról. A folyosón figyelem, míg véget ér a betegek imája. Amikor a szertartásnak vége van, az atyák is kisétálnak a folyosóra, az emberek, akik mellett elhaladnak megcsókolják a az aranykeresztet a kezükben.
Bár több megszállottal is próbálok beszélni, egyik sem tűnik természetfeletti megszállottságnak. Semmi olyasmit nem látok a kiabáláson és hisztérián kívül, ami miatt természetfeletti gonosz erő jelenlétére gyanakodhatnék.
Miután az atyák elhagyják a templomot, a „megtisztított” betegek is kifelé indulnak. Csendben mennek kifelé a templomból a megszálltak, szenteltvíztől vizes ruhában. Az arcukra kiül a vallási áhítat.
