2018. április 8-án késő este tekertem haza az LMP eredményvárójáról, és súly volt a szívemen.
Jó, hát akkor itt fogunk élni
– a Megáll az időből közhellyé merevedett idézet zakatolt bennem eztán hónapokig. Sok, nagyon sok honfitársamnak jó az, amiben élünk. És még: az Orbán-rezsim erőforrásfölénye kikezdhetetlen. A rendszer leválthatatlan. Évtizedeket ebben fogunk élni még. Csak valami csoda segíthetne.
Választási autokrácia. A szakmám egy jelentős része ezt a fogalmat találta legmeggyőzőbbnek annak a megragadására, amiben éltünk. Unger Anna politológus (ma már az NVVH elnöke) 2023-ban egy interjúban a fogalomnak olyan definícióját adta, miszerint egy ilyen rendszerben választások
nem azért vannak, hogy a nép akarata kiderüljön, hanem azért, hogy a demokrácia látszata fennmaradjon. (…) Az egész úgy van kitalálva, hogy ha történetesen még az ellenzék nyerni is tudna ebben a választási rendszerben, elkezdenek működni azok a biztosítékok, amik a valódi hatalomváltást ellehetetlenítik.
Az újabb és újabb választások után meggyökeresedett az álláspont, hogy a NER leválthatatlan. Vagy szinte leválthatatlan. Csak a körülmények nagyon-nagyon-nagyon kivételes együttállása esetén lehetséges, esetleg. És még akkor sem biztos, hogy valódi hatalomátadásra kerül sor. (Ezt a rezsim végnapjaiban a választók fele így gondolta. A Political Capital április 12-e előtt két héttel felvett kérdőíves kutatása szerint a választók 37 százaléka teljesen biztosnak, további 12 százaléka pedig valószínűnek tartotta, hogy „a Fidesz választási csalást követ el a hatalom megtartása érdekében.”)
Az elmúlt hónapokban sokan érveltek amellett, hogy azért nem vált Magyarország választási autokrácia helyett nyílt autokráciává, azért nem akadályozta meg a rezsim a rendelkezésére álló elnyomó eszközökkel, hogy kicsússzon kezéből a hatalom, mert kétharmadot szerzett a Tisza. És emiatt – mondják –, a társadalmi fölény miatt nem tehették meg.
