„ilyen hát egy teherhajó gyomra, / amint megkerüli Európát – éjjelente / hullákat okád a vízbe emlékeztetőül”
(Purosz Leonidasz: Honvágy)
„Kivándorol egy ország önmagából?”
(Petri György: Nagy Bálintnak)
Jó, hát akkor kint fogok élni – motyogja valószínűleg a vele elrobogó teherautó motorzajába az apa a Megáll az idő nyitójelenetében, miközben felesége és fiai – erre a képre jól emlékszünk – a lakásablakból néznek utána, és motyogják bele a maguk jóslatát a távolba, a közeljövőbe.
Menni vagy maradni? – így szól a közhelyes kérdés, hiszen november 4-e tulajdonképpen a magyar menekültek nem hivatalos emléknapja is.
Átkelés az andaui hídon vagy a zöldhatáron, éjszakai rémült lopódzás a nyugati határsávban. Együtt vonulnak itt sokan: valós történelmi alakok és olyan fiktív figurák, mint néhány Galgóczi-szereplő, Szerencsés Dániel és a Kárpáthyék lánya. Meg az apa a Megáll az időből, aki gyaníthatóan forradalmár volt, tehát néhány óra leforgása alatt politikai üldözött lett, aztán politikai menekült. Joggal retteghetett az eljövendő megtorlástól. Gyáván és önzőn elfutott, miközben mások vállalták igazukért a következményeket, az alámerülés és a kibekkelés korszakos terhét, a magányt, akár a börtönt is, sőt, a bitót. Vagy csibészesen és életre szántan szökött el, mert nem volt hajlandó elszenvedni az ellene szervezett igazságtalanságot.
A tévedhetetlen erkölcsű és habkönnyű azonosulás helyett néha ilyen feloldhatatlan dilemmákkal kell szembesülni. Mifelénk az agyonlőtt családfők a felelőtlenek, és gyávák mind a túlélő apák. Amíg pedig a hajlíthatatlan férfiak a fordítóirodán dolgoztak a váci börtönkönyvtárban, addig a feleségek idekint voltak kénytelenek túlélni és gyerekeket nevelni, miközben a régi ismerősök inkább átmentek az utca túloldalára. Kiről nevezik el a Történelem főutcáját a hivatalos városalapítók és kartográfusok? Ki és milyenre meséli majd a Haza Régi-Új Nagy Elbeszéléseit?
