Papp László Tamás: Az ügynök nem kuriózum, nem rémisztő szörny, hanem nagyon is átlagember

Mindkét oldalon álltam tehát már e kérdésben, de nem olyan szokványos, előíró módon, ahogy ez feltételezhető lenne. Sokféle vita zajlik a pártállami titkosszolgálat dossziéiról. Vannak, akik ellenzik (de legalábbis nem szavazták meg) a nyilvánosságra hozatalt, mások pedig a közzétételért harcoltak. Valamiben azonban e két főáramú csoport azonosan gondolkodik. Úgy gondolják (legalábbis a képviselt álláspontjaik szintjén biztosan), hogy a kommunista diktatúra rossz volt. A publikálást helytelenítők inkább azt hozzák fel érvként, hogy a beszervezettek jelentős része maga is áldozat, akit zsarolással kényszerítettek az együttműködésre. Így aztán a személyiségi jogaikat duplán megsértenénk azzal, hogy újból áldozatot csinálunk belőlük, koncként odadobva őket a népharagnak. Ez annyiban kétségtelenül igaz, hogy – legalábbis politikai vonalon – ügynöknek többnyire nem a rendszer támogatóit, hanem az ellenfeleit szervezték be. Vagy olyanokat, akik kapcsolatban álltak a diktatúrával szemben ellenséges, azt bíráló csoportokkal. MSZMP-tagokat rendszerint nem (vagy csak nagyon indokolt esetben, az illetékes felső pártszerv engedélyével) lehetett ügynökként foglalkoztatni. A Rákosi-korszakban lezajlott belső tisztogatások, koncepciós perek után Kádárék nemigen akarták, hogy az állambiztonság a párt belső köreiben is dolgozzon. De ettől függetlenül a belső elhárításnak természetesen ott is megvoltak a hivatalos (vagy ahogyan mondták: társadalmi) kapcsolatai, és a párton belüli másként gondolkodókat nagyon is szemmel tartották. A Kádár-rendszerben „a párttagok állambiztonsági hálózati tevékenysége – létszámában és jelentőségében – folyamatosan csökkent, a hálózaton kívüli kapcsolatok útján mégis egyre intenzívebben szolgálták az állambiztonság hírigény kielégítését”.

A rendszerváltás utáni években kamaszként az aktanyilvánosság ellenzői közé tartoztam. De nem azért, amire fentebb én is hivatkoztam. Hanem meggyőződéses kommunistaként teljes mértékben egyetértettem a diktatúra céljaival, beleértve a titkosszolgálatainak működését is.

A kommunista múltam nem titok: az elmúlt időszakban többször is írtam róla. Én még a Thürmer-féle Munkáspártban is a radikálisok közé tartoztam. Mint a párt tagja (sőt egy időben alapszervezeti titkára és kongresszusi küldöttje) találkoztam olyan idős elvtársakkal – valamint a tágabb családi körömben szintén akadtak olyanok – akik az állambiztonság tisztjei voltak. Mint ifjú kommunista ezeket az embereket személyes példaképnek, a hőseimnek tartottam. Ha éltem bármiféle kritikával velük szemben, akkor legfeljebb azzal, hogy miért nem bántak keményebben az osztályellenséggel. Szóval – bár az életkorom okán ez meglehetősen atipikus vonás – én voltam a beszervezők oldalán is, jól ismerem a gondolkodásukat, hisz ideológiailag magam is közéjük tartoztam. Manapság erről kevesen beszélnek nyíltan. De annak idején, a diktatúra alatt nagyon sok ember vélte úgy, mint én. Hogy nincs ezzel semmi gond, az ellenséggel szemben bármilyen eszköz megengedett. Csak ellentétben velem, valamint öreg elvtársaimmal, azoknak a többsége, aki ezt korábban így gondolta, a rendszerváltás után szépen beilleszkedett az új rendbe, eljátszva az azzal kompatibilis szerepet.

Ma a szélsőjobb a divat, nem a szélsőbal. Így kevésbé népszerű bevállalni, hogy a kommunista időkben azért olyanok is nem kevesen voltak, akik meggyőződésből szerveztek be másokat, illetve működtek közre az ügynöktoborzásban. Mondjuk az állambiztonság hivatalos, társadalmi kapcsolataként adtak tippeket a beszervezéshez. Vagy Stockholm-szindrómás hálózati személyként egyfajta skizoid átmenetet képeztek tettes és áldozat között. Úgy az ezredfordulóra teljesen kiábrándultam az ifjúkorom vallásának tekinthető kommunizmusból. S még mindig ifjan, de már neofita antikommunistaként a teljes aktanyilvánosság híve lettem. Ez pedig olyannyira kitartott nálam, hogy a 2010-es években már azt is elfogadtam volna, ha illegálisan válnak hozzáférhetővé az akták. A WikiLeaks szójátékos parafrázisa gyanánt még nevet is adtam a reménybeli felületnek, ahová ezt majd kipakolják: SpicLeaks. Mint látható, a nézeteim e téren finoman szólva nem voltak mentesek a szélső pólusoktól. De ennek köszönhetően mindkét oldal lelkivilágát, belső rugóit a magaménak érezhettem. És hogy vélekedem erről manapság?

Előttem van az a valaki, akit 1982-ben (vagy 1974-ben, 1966-ban, 1958-ban) beszerveztek valamivel, ami legfeljebb a rendszer törvényei szerint volt bűn – vagy már azok szerint sem. A saját neméhez vonzódott, volt egy házasságon kívüli viszonya, ittasan egy házibulin szidta a rendszert, vagy találtak nála pár gramm marihuánát. Emberünk sem akkor, sem később nem volt párttag, semmilyen közhatalmat nem gyakorolt, teljesen jelentéktelen, politikamentes beosztásokban dolgozta végig az életét. Pár évig jelentett, de aztán kizárták a hálózatból, mert az általa adott információk jórészt irrelevánsak voltak. Az illető később sem politizált. S most, hogy nyugdíjasként végképp nem sok vizet zavar, (netán épp a kórházban haldoklik), közszemlére teszik élete legrosszabb döntését.