Csörög a telefonom vasárnap: költőkollégám, Peer Krisztián hív, lelkes hangon kérdezi: láttam-e az Árulók utolsó részét?
Láttam.
Meg se várja, mit szólok, csak egzaltált hangon hadarja az élményeit:
mennyire jó, hogy a Piréz nem árulta el a Vivit.
Mint ismeretes az elmúlt hetekben az RTL-en futó Árulók című nyomozós realityben, (ami elsősorban Vona Gábor szereplése miatti közvita nyomán került a lapokba) Vasvári Vivien és Sapkás Piréz influenszerek a gyilkos szerepében közösen megnyerték a játékot. Szövetségüknek az ad pikantériát, hogy míg Vasvári a Fideszt és Orbán Viktort népszerűsítette az elmúlt időszakban, addig Sapkás Piréz egy progresszív-balos politikai kommentátor, aki nyíltan kritikus volt az előző kormánnyal. A két versenyző a játék során többször expliciten kifejezte egymásba vetett bizalmát, szimpátiáját, szeretetét, sokszor ölelkeztek is. Piréz az utolsó pillanatban elgondolkodott Vasvári elárulásán, hisz abban az esetben egyedül győzedelmeskedhetett volna, de végül ezt nem tette meg. Barátom meggyőződése szerint mindannyiunk szerencséjére.
Ha az elmúlt évtizedek társadalmi-mentális kárait számba vesszük, akkor világos és közhelyes megállapítás, hogy az ún. kettészakadt Magyarország, a kétféle igazság, a viták elmérgesedése, a közös nyelv elvesztése, a fékezhetetlen társadalmi paranoia az, amit talán bármelyikünk elkezdene sorolni. Amikor arról beszélünk, hogy mivel kellene szembenéznünk, akkor elsősorban ezzel, azt hiszem: visszaszerezhetünk-e még egy olyan nyelvet, amin a közös országról való beszélgetés minimumfeltételei adottak. A probléma nem 2010-ben kezdődött, de letagadhatatlan, hogy Orbán Viktor és köre lényegében felfejlesztette és automatizálta, a politikai rendszerhez optimalizálta a megosztást. A gyűlölet sokkal szervezetebb és gépiesebb lett, mint korábban.
