A keresztes háborúk egyaránt visszavezethetők vallási és politikai okokra. Jeruzsálem és környéke, Palesztina, avagy a Szentföld három világvallás szent helyeként kiemelt jelentőséggel szerepelt a kor geopolitikai játszmáiban is. A térség a 7. század elején az előretörő Arab Kalifátus uralma alá került, és ezzel földrajzi-politikai szempontból az iszlám világ része lett. A keresztények számára sem volt azonban elveszettnek tekinthető: a középkor folyamán meglehetősen nagy népszerűségnek örvendtek a szentföldi zarándoklatok. A szent helyek látogathatósága azonban korszakonként változott.
Bár a térséget uraló kalifák alapvetően nem korlátozták a keresztény zarándokok vallásgyakorlását, a 10. és 11. század belpolitikai konfliktusai miatt sokat romlott a közbiztonság a térségben. Különösen nagy felzúdulást váltottak ki al-Hákim kalifa és imám rendelkezései: betiltotta a keresztények és zsidók szabad vallásgyakorlását, majd 1009-ben leromboltatta a jeruzsálemi Szent Sír-templomot. Bár al-Hákim 1021-ben eltűnt (vélhetően meggyilkolták), és utóda lehetővé tette a templom újjáépítésének megkezdését, a Fátimida-dinasztia uralmának rossz hírneve fennmaradt Európában. A keresztény zarándokok helyzetét tovább nehezítette, hogy 1073-ban a szeldzsuk törökök elfoglalták Jeruzsálemet és a Szentföldet, és hogy helyzetüket megszilárdítsák, kíméletlenül elfojtottak minden vélt vagy valós ellenállást.
A Szentföld felszabadítására
A római katolikus egyház ekkor hatalma tetőpontján volt. Javában zajlottak az úgynevezett clunyi reformok, melyek az egyházra nehezedő világi befolyás visszaszorítását célozták. A pápaság sikeresen megvívta az invesztitúraharcot a német-római császárral is. A keresztes hadjáratoknak így volt egy „propaganda” jellegük is, a diadalmas egyház ezen keresztül mutatta meg erejét. Az egyházi célok találkoztak a világiakkal is, ugyanis Nyugat-Európában sok föld nélküli, fegyveres nemes élt, akiknek a belső harcok helyett új célpontra volt szükségük, nem utolsósorban pedig a hódítás új birtokok megszerzésével kecsegtetett. Az itáliai kereskedővárosok is lehetőséget láttak befolyásuk kiterjesztésére és új kereskedelmi útvonalak kiépítésére, de paradox módon még maga a meggyengült Bizánci Birodalom is Nyugatról remélt segítséget a szeldzsuk török terjeszkedéssel szemben.
A körülmények együttállása vezetett ahhoz, hogy II. Orbán pápa az 1095. november 18–28. között tartott clermont-i zsinaton meghirdette a keresztes hadjáratot a Szentföld felszabadítására. A hagyomány szerint Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke volt az első, aki jelentkezett a pápa hívására, és ő is öltötte fel elsőként a posztókeresztet, mely később a keresztes hadjáratok szimbólumává vált. Adhemar hozzá is látott a keresztes sereg verbuválásához, amelyet egy fegyelmezett lovagi seregként képzelt el. Az azonban nem rajta múlt, hogy mire a toborzás a végére ért és az első lovagi sereg felállt, fanatizált szegényparasztok és lovagok szedett-vedett tömegei indultak meg a Szentföldre. A történetírás ezeket a csapatokat nevezi „népi hadjáratoknak”.
A népi keresztesek pusztítása
Az 1096-os év folyamán több „népi” keresztes sereg is szerveződött, akiket rendszerint a nép köréből való „prédikátorok” szólítottak meg. Közülük is kiemelkedett „Remete” Péter, aki az észak-franciaországi Amiens környékéről származott. Fiatalkoráról keveset tudunk, nem egyértelmű, hogy volt-e bármilyen hivatalos egyházi funkciója, de a legvalószínűbb, hogy csak önjelölt prédikátor volt. A korabeli visszaemlékezések szerint kifejezetten csúnya férfi volt, igénytelen, piszkos, aki remeteköpenyben és állandóan mezítláb járt. A korszakban ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy szent emberként tiszteljék, de Péter – állítólag – kifejezetten jó szónoki képességekkel bírt, könnyedén megértette magát a nép egyszerű fiaival. Péter mozgalma hamar túlnőtt rajta: toborzó körútjai során nemcsak Franciaországot járta végig, hanem a Német-római Birodalom területén is megfordult, mindenekelőtt Kölnben és Aachenben.
Itt elszegényedett lovagok is hallgattak rá, akik önálló, Pétertől független hadseregeket szerveztek parasztokból. Ezeknek a seregeknek a létszámát a korban 100 ezer főre taksálták, mai mértéktartó becslések szerint 20 és 60 ezer fő között mozoghatott a Szentföldre induló „fegyveres zarándokok” száma, ami így is igen jelentős tömegnek számított. A fegyveres csőcselék a Rajna mentén jelentős atrocitásokat hajtott végre a helyi zsidó lakosság ellen, mintegy kétezer embert gyilkolva le válogatott kegyetlenséggel.
Fegyelmezetlen csőcselék
A legelső sereg „Nincstelen” Walter francia lovag vezetése alatt indult útnak. Ez a csapat viszonylag nagyobb rendbontás nélkül kelt át a Német-római Birodalmon, majd Magyarországon, ahol néhány kisebb incidenst leszámítva békésen keltek át, majd a Bizánci Birodalom területén összetűzésbe kerültek a nándorfehérvári helyőrséggel. Végül bizánci felügyelet alatt Konstantinápolyhoz kísérték őket, ahol – szigorúan a város falain kívül – bevárhatták Remete Péter seregét. Péter ugyanazt az útvonalat választotta. Kálmán magyar király beengedte őket az országba, és nagyobb rendbontás nélkül át is keltek rajta, a déli határ vidékén azonban tisztázatlan okokból vita támadt a magyar helyőrség és a keresztesek között, akik lerohanták Zimonyt, a város lakosságát lemészárolták, majd átkeltek Nándorfehérvárba és folytatták a gyilkolást és fosztogatást.
A bizánciak azonban felülkerekedtek, és az összecsapásokban a keresztes sereg mintegy negyede életét vesztette. A megmaradtakat a bizánci katonák Konstantinápolyhoz kísérték, ahol egyesültek Walter már ott lévő seregeivel.
A megrémült I. Alexiosz bizánci császár nem tudott mit kezdeni a fegyelmezetlen csőcselékkel, ezért augusztus 6-án gyorsított eljárásban átszállíttatta őket a Boszporuszon, ahol jószerencsét kívánva elbúcsúzott tőlük. Anna Komnéné bizánci történetíró szerint Alexiosz figyelmeztette Pétert, hogy ne szálljon szembe a jól felszerelt török csapatokkal, várja meg a hivatalos keresztes sereg beérkezését, amely ekkor már úton volt. Péter azonban nem tudta fegyelmezni saját embereit, akik égtek a harci vágytól, így benyomultak Kis-Ázsiába. Egy kisebb keresztes csapatnak sikerült elfoglalnia egy török erődítményt is, melyet azonban a szeldzsukok rövidesen ostrom alá vettek. A kiéheztetett várvédők kénytelenek voltak szamárvéren és a saját vizeletükön tengődni, míg végül be nem hódoltak. Egyesek közülük áttértek az iszlámra és megmenekültek, másokat a törökök lemészároltak.
A fősereg Nicea ellen vonult, azonban 1096. október 21-én Civetotnál (Kibotosz, mai nevén Altinova, Törökország) I. Kilidzs Arszlán szultán seregével útjukat állta. A csata inkább volt mészárlás, mint tényleges fegyveres összecsapás: a keresztes sereg az első nyílzáporra pánikba esett és megpróbált menekülni, a törökök pedig üldözőbe vették őket és többségüket lemészárolták. Egyesek, mint Nincstelen Walter, megpróbáltak szembeszállni, de elestek a csatatéren. Sokan fogságba estek és eladták őket rabszolgának. Mintegy háromezer fő a bizánciaknak köszönhetően megmenekült és visszaszállították őket Konstantinápolyba. Köztük volt Remete Péter is, aki hamarosan csatlakozott a „főúri” keresztes hadsereghez és visszatért a Szentföldre, részt véve Antiochia és Jeruzsálem elfoglalásában is. Ebben a hadjáratban azonban már csak alárendelt szerepet játszott a harcedzett francia lovagok mellett.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
