Van valami megnyugtató a „zéró tolerancia” kifejezésben. Nem kell hozzá hosszan magyarázni a magyar addiktológia állapotát, a szociális ellátórendszert, a gyermekvédelem hiányosságait, esetleg azt, miért jelennek meg új pszichoaktív szerek egy leszakadó településen vagy Budapest belvárosában. Zéró tolerancia van. Kész. Az állam fellép. A rendőr elviszi a dílert. A törvényhozó szigorít. A politikus kijelenti: megvédjük a gyermekeinket.
A kábítószer előállításának, használatának, terjesztésének és népszerűsítésének tilalmával összefüggő törvénymódosításokról szóló 2025. évi XIX. törvény indokolása maga is ezt a nyelvet használja: a kormány „zéró toleranciát” hirdetett, a cél pedig a kábítószerek és illegális tudatmódosító szerek használatának, terjesztésének és népszerűsítésének „teljes felszámolása”.
Rend lesz
Gönczöl Katalin a büntető populizmus lényegét abban ragadja meg, hogy a politikai elit összetett társadalmi konfliktusokra leegyszerűsítő, látványos és gyors sikert ígérő büntetőpolitikai válaszokat ad. A társadalmi okok kezelése helyett kiterjeszti a kontrollt, szigorít, büntet – és mindezt politikai tőkévé alakítja. Lévay Miklós még beszédesebb kifejezést használ: „szavazat-maximalizáló büntetőpolitika”. Ilyenkor a szakmai és kriminológiai szempontok mellé – vagy helyükre – odakerül az a kérdés is: mi felel meg a választók feltételezett igazságérzetének, és miből lehet politikai támogatást építeni?
