A 14–15. század hadtörténetének talán legfontosabb katonai konfliktusa a százéves háború volt, melynek során a kor két nyugat-európai katonai nagyhatalma, Franciaország és Anglia ütköztek meg egymással. Bár a százéves háborút egységesen szokás emlegetni, azonnal el kell oszlatnunk két tévhitet vele kapcsolatban: valójában nem száz évig, hanem 116 évig tartott, és nem jelentett folyamatos háborúskodást, a konfliktus során voltak békésebb és aktívabb periódusok. Bár az első felvonás során kétségtelenül az angolok voltak fölényben, ez a 15. század első felében fokozatosan megváltozott. Ebben kétségtelenül szerepe volt a legendás Jeanne d’Arc-nak, az „orléans-i szűznek” is. 1453-ban a konfliktus fölényes francia győzelemmel ért véget, bár az Északi-tenger partján fekvő Calais városa még több mint egy évszázadon keresztül angol kézen maradt.
Pszichológiai hadviselés
A százéves háború előzményei lényegében a 11. századig nyúltak vissza. I. (Hódító) Vilmos normann herceg, átkelve a La Manche-csatornán, legyőzte az angolszászokat Hastingsnél, és megszerezte az angol koronát. Az általa alapított dinasztia évszázadokon keresztül megtartotta normandiai birtokait is, ezzel viszont az a visszás helyzet állt elő, hogy míg maga az ország értelemszerűen nem, a mindenkori angol király a francia uralkodó hűbérese volt. Ez természetesen folyamatos húzódozáshoz vezetett. A háború közvetlen kiváltó oka egy konfliktus volt VI. Fülöp francia király és a Plantagenêt-házból származó III. Eduárd angol király között. 1337-ben Fülöp megvádolta Eduárdot, hogy megszegte vazallusi hűségesküjét, majd a normandiai birtokokat egyszerűen elvette tőle. Ez nyílt hadüzenethez vezetett az angolok részéről,
A háború kezdeti szakaszában az angolok csak kisebb vállalkozásokat indítottak, inkább egy korabeli „pszichológiai hadviselést” alkalmaztak. A francia területek lakosságát fosztogatták, falvakat égettek fel, abban bízva, hogy ez demoralizálja a lakosságot. A rablóhadjáratokban élen járt a trónörökös Eduárd is, akire Franciaországban ragadt rá a „Fekete herceg” becenév. A két Eduárd tehetséges hadvezérnek bizonyult, sikeresen alkalmazták a szekérvárak rendszerét (ez egy évszázaddal később, a huszita háborúk idején vált igazán ismertté), támogatták az angol hosszúíjászok bevetését (ez később a crécyi csatában is kiemelt jelentőséggel bírt), és ugyanez a csata volt az első Európában, ahol mind a két hadviselő fél bevetette az ágyúkat. Ezek azonban ekkor még rettenetesen pontatlanok voltak, nem gyakoroltak döntő befolyást a csata kimenetelére, ellenben az ágyúdörgés pánikot okozott a lovak között úgy az ellenséges, mint a baráti oldalon.
Hosszúíjak dominanciája
Az első jelentős hadmozdulat az angolok részéről az 1346. augusztus 26-ai crécyi csatába torkolló invázió volt. Ennek során a két Eduárd személyes vezetésével nagyjából 12–14 ezer főnyi angol katona szállt partra Normandiában, bár egyes feltételezések szerint az eredeti úticél Gascogne lett volna, de a viharos időjárás nem tette lehetővé az odáig való eljutást. Az angol seregben megközelítőleg háromezer nehézpáncélos lovas, lovag szolgált, és nagyjából 7500 íjász sorakozott fel. Eduárd támogatta a hosszúíj használatát, melynek elsajátítása nagyobb ügyességet, nagy fizikai erőt és hosszabb kiképzést igényelt, ennek ellenére hamar megmutatkoztak előnyei a kor „sztárfegyverével”, a számszeríjjal szemben. A számszeríj lövedéke nehezebb volt és ezáltal nagyobb átütőerővel rendelkezett, a bonyolult szerkezetből kifolyólag azonban újratöltése is jóval több időt vett igénybe.
A jól kiképzett hosszúíjász így lényegében dupla annyi lövést tudott leadni ugyanannyi idő alatt, a fegyver hatótávolsága is látványosnak bizonyult, és megfelelően irányozva legalább annyira súlyos károkat tudott okozni, mint gyakoribb ellenfele. Előállítása sem igényelt bonyolult technikát, így a veszteségek is könnyebben pótolhatóak voltak. Az angol hosszúíjászok rendszerint közemberek voltak, egy részük korábbi orvvadász, aki a büntetés elkerülése végett lépett be a seregbe.
A francia sereg létszáma – Eduárd becslése szerint – mintegy 20 ezer főt tett ki. Ebből 8 ezer főt tett ki a nehézlovasok száma, míg jelentős számban voltak köztük gyalogos katonák és genovai zsoldos számszeríjászok. Az angolok ellen felvonult a francia király vazallusainak jelentős része is, köztük a vak Luxemburgi János cseh király, fiával, Károllyal együtt (a későbbi Zsigmond magyar király és német-római császár apja és nagyapja). A francia sereg azonban – az angolhoz viszonyítva – elavultabb, hagyományos felépítést és taktikát követett. Hatékonyságát az sem növelte, hogy a francia lovagok igencsak lenézték a „külföldieket”, kiemelten a genovai zsoldosokat, így az együttműködés nem volt a legfelhőtlenebb közöttük.
Az angolok kedvezőbb helyzetben
Az angolok előrenyomulóban elfoglalták Caent, míg a franciák a felperzselt föld taktikáját alkalmazva vonultak vissza. A két sereg végül Crécy-en-Ponthieu mellett találkozott egymással, bár a csata pontos helyszínét illetően ma is vita van. Ez a település az ekkor még francia kézen lévő Calais-tól délre feküdt, a város elfoglalása volt a hadművelet egyik fő célja. Eduárd három részre osztotta seregét, a jobbszárnyat fia, a „Fekete herceg” vezette. Az angol nehézlovasság – a franciával ellentétben – mozgékonyabb volt, harc közben képesek voltak leszállni a lóról és a küzdelmet gyalog is folytatni. Erre vélhetően azért került sor, mert a hagyományos nehézlovassági roham erejét ismerve tisztában voltak vele, hogy ugyanazzal a taktikával képtelenek nyerni, célszerűbb az íjászok között felsorakozni, így védve azokat az ellenséges rohamoktól.
A terepviszonyok is egyértelműen az angoloknak kedveztek, egy magaslatra húzódtak, ahonnan kiváló rálátásuk nyílt a környező terepre, a franciák pedig kénytelenek voltak egy folyó és a meredek tengerpart közé „beszorítva” felvonulni, ami tovább rontotta esélyeiket az angolokkal szemben. A csata alatt egy heves vihar érte a szembenálló feleket, egy francia krónikás szerint „délután hatalmas égzengés, zápor és vihar támadt, [amit] a franciák az arcukba kaptak, az angolok tehát a hátukba”. A vizes talaj nehezítette a lovasroham végrehajtását, a felajzott számszeríjak lőtávja pedig rövidült a nedvesség hatására. Az angolok íjaikat csak közvetlenül a csata előtt ajzották fel, egy szemtanú szerint pedig Eduárd szekérvárat is építtetett, melynek célja a lovasroham megtörése volt.
Súlyos francia vereség
A francia sereg talán legnagyobb hibája az volt, hogy a csata helyszínére érkezve azonnal csatasorba rendeződtek és támadtak. Egyes jelenlévők ugyan jelezték, hogy nem érdemes fáradtan, menetből rárontani az angol seregre, a lovagok többsége szégyennek gondolta a várakozást, a jelenlévő Fülöp király pedig látványosan nem tudta fegyelmezni saját seregét:
a nagyurak csapatait úgy hevítette a harci láz, hogy sem parancsra, sem a helyzet rendeződésére nem várva, össze-vissza, egymás hegyén-hátán előrerohantak, maguk és az angolok közé szorítva a genovaiakat.
A genovai számszeríjászok így még esélyt sem kaptak arra, hogy megmutassák tényleges tudásukat, a csata alatt időnként már önvédelemből a saját szövetségeseikre kellett célozniuk, különben a lovasok eltaposták volna őket. Ezt követte az angol hosszúíjászok nyílzápora, amely nagy pusztítást végzett a francia lovasok között. Ennek ellenére a francia lovasság 15-16-szor megismételte a lovasrohamot, egy alkalommal Eduárd herceg szárnya is komoly veszélybe került. Állítólag, mikor a király látta, hogy fia bajban van, nem mozdult katonáival. Jelezték is számára: „Méltóztassék felséged fia segítségére menni, mert már alig tartja magát!” Erre a következő lakonikus válasz érkezett: „Hadd tanulja meg a fiú, mi az a háború…”
A csata súlyos francia vereséggel ért véget, Fülöp és lovagjai az éj leple alatt elhagyták a csatateret. Az áldozatok között volt a vak János cseh király, aki lovagjaihoz kötöztetve magát vágtatott be a csatába és esett el, miközben a fia megsebesült. A kortársak a francia sereg áldozatainak számát „több tízezerre”, a mai mértéktartó becslések néhány ezerre teszik, de ez is jelentős veszteség az angolok néhány száz fős veszteségéhez képest. A crécyi csata igazi jelentősége abban áll, hogy bebizonyította: a hagyományos lovagi hadviselés napjai leáldozóban vannak. A háború azonban korántsem ért véget.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
