Irán megnyerte a háborút. Stratégiai értelemben mindenképpen. Az amerikai–izraeli koalíció abból a téves elképzelésből indult ki, hogy amennyiben likvidálják a teokrácia vezetőit, célzott csapásokkal meggyengítik a katonai és logisztikai infrastruktúrát, úgy az elégedetlen iráni társadalom majd felkel, kivívja a demokráciát, és minden úgy lesz, mint a sah idejében, akit egyébként az amerikai és brit szolgálatok juttattak hatalomba.
Az iráni hadsereg – bár valóban súlyos veszteségeket szenvedett – köszöni szépen, jól van. Adaptálódott a háborúhoz, és felismerte, hogy a stratégiai győzelemhez nem kell legyőznie a világ legnagyobb hadseregét. Elég, ha el tudja lehetetleníteni a Hormuzi-szoroson zajló földgáz- és kőolajszállítást. Ehhez nem kell minden tankert elsüllyesztenie. Elég néhány támadás és a következő támadás lehetősége. A biztosítási díjak emelkednek, a hajók elkerülik a térséget, az energiaárakat pedig Teherán diktálja, mint meghatározó szereplője a világ energiaellátásának.
Ez katasztrofális kudarc az Egyesült Államoknak, de az amerikai modellnek is, amely a háború előtt jellemezte a Közel-Keletet. Az Öböl államai már nem átmeneti válságként, hanem konkrét realitásként kezelik Irán szerepét a szoros ellenőrzésében.
De ez a kisebb baj.
