7. A part (2000)
Egyesek úgy vélik, Danny Boyle-nak nincs rossz filmje. Mások szerint nézzük csak meg A partot, ami nemcsak átvitt értelemben nevezhető katasztrófának, hanem szó szerint is leromboltak miatta egy szép thaiföldi partszakaszt. Ebben a vitában azzal foglalunk állást, hogy A partot egyáltalán felvesszük a hetes toplistánkra. Nem állítjuk, hogy különösebben jó lenne, de nagyon boyle-os, és korának jellegzetes filmje.
Mert hova is vezet? Először is Tilda Swintonhoz, akit korábban nem láthattunk ilyen forróvérű, impulzív csábítónak. Belépője annyira ellenállhatatlan, hogy még azt is elhisszük, Leonardo DiCaprio hősfigurája képes miatta megfeledkezni a barátnőjéről. Pedig utóbbit Virginie Ledoyen alakítja, aki miatt teljesen jelentéktelen francia romantikus filmeket is megnéztünk egy időben.
DiCaprión a Titanic után rajta maradt a szende szívtipró imázsa. Itt viszont mer ellenszenves kis seggfej lenni, amivel a Titanic előtti szerepeihez hasonlóan újra sikerült bizonyítania, hogy nem érdemes beskatulyázni. A középosztálybeli jólétből hippikommunába érkező zsúrfiú nevelődési története egy tipikusan ezredfordulós generációs élményről tudósít.
Nem mellesleg Boyle és állandó alkotótársa, John Hodge forgatókönyvíró itt fedezte fel magának A part eredeti regényváltozatát jegyző Alex Garlandet, akivel Boyle-nak később gyümölcsöző munkakapcsolata bontakozott ki.
6. Transz (2013)
Bemutatása idején fanyalogva fogadták a Transzot, és anyagilag sem különösebben érte meg elkészíteni. Úgy emlékszünk, hogy mi már akkor szerettük, ma pedig még jobban értékeljük teljesen elszállt epizódjait.
Persze a film éppen arra figyelmeztet, hogy ne bízzunk az emlékeinkben: a legcsavarosabb thrillerregényeket idéző alaphelyzet szerint a műkincslopással próbálkozó árverésvezető (James McAvoy, eddigi karrierje legjobb korszakában) akció közben olyan súlyos fejsérülést szenved, hogy elveszíti az emlékeit arról, hova rejtette a felbecsülhetetlenül értékes Goya-festményt. Hogy eszébe juttassa, a főgengszter (Vincent Cassel) hipnózisterápiára küldi, amit egy fokozatosan egyre nagyobbra törő femme fatale (Rosario Dawson) vezet.
Elemezhetnénk azt, hogy Boyle itt kerül a legközelebb ahhoz, hogy magáról a filmkészítésről beszéljen, amit az agykurkászás dupla- sőt triplafenekű jeleneteiben ravasz hipnózishoz hasonlít. Arra is rámutathatnánk, hogy az adaptációkat mindig erős formai gesztusokkal átlényegítő rendező itt egy kevésbé ismert, brit tévéfilmet turbóz fel karrierje egyik legbátrabb stíluskísérletével.
