Az első argentin világbajnoki cím bűnben fogant. Az argentin katonai junta véres gyilkosságok övezte csalássorozatának végtermékeként emelhette fel argentin csapatkapitány először a trófeát – Mario Kempes meg is tette. Az argentinok esetében a második jellemformáló diadal az 1986-os, amikor is a világ értékítélete szerint egy zseni jelentette a legitimációt a furcsa történésekhez, nemcsak ahhoz, hogy kézzel üsse négy közé a csapatát Anglia ellen, hanem a belgák elleni elődöntő rendkívüli játékvezetői ítéleteihez is.
első számú ikonjává emelte az embert, aki kokainos képzelgésében érezte magát isteni szintre lebegni, miközben elvileg sportoló volt, és 1994-ben erkölcsi vesszőfutása végén még doppingolással is megbukott. Az emberiség őt választotta ikonnak! De jó is lenne olyan tehetségesnek lenni, hogy minden gyarlósággal együtt is győztes lehess, ha máshogy nem, akkor a bíró szemhunyása közepette! – mondják az emberek.
Andrés Iniesta egy szintén hollandok elleni fináléban szerzett góljával juttatta története első világelsőségéhez a spanyol nemzeti csapatot, egy olyan meccsen, ahol az ellenfél játékosai csak azért maradhattak teljes létszámmal, mert Howard Webb semmilyen erélyt nem mutatott. A spanyolok végtelen türelemmel hagyták zakatolni a passzgépet, nem vesztették el a fejüket, hanem az elit kollégista küllemű társasághoz illő, elitgimnazista nyugalommal és állhatatossággal tikitakáztak a győzelembe.
Mi más formálhatná, és határozhatná meg hosszú távra egy-egy nemzet felfogását a futballról, ha nem a legnagyobb diadalaiból levonható tanulságok? A közös öröm jóérzésének forrósága billogot éget a lelkekbe.
