Idén eddig egyszer sírtam. Május tizenkilencedikén, a brassói református egyház vendéglakásában, a nyikorgó ágyon, a laptopom előtt gubbasztva. Ide menekültem fel a kötetbemutatóm után, hogy az alig fogható mobilnetemmel elindítsam a pixeles, illegális, arab-kommentátoros, húsz percenként lehaló focis streamek egyikét, és kiimádkozzam a sorsdöntő City-Bournemouth meccsen az ikszet.
A fél kezemet lerágtam abban a kilencven percben, és a hármas sípszó után azonnal kirobbant belőlem a zokogás. Apám rögtön hívott, ő is nézte miattam a meccset. Bajnokok vagyunk, apa, szipogtam bele két csuklás közt a telefonba, bajnokok lettünk ezzel a nézhetetlen, antipatikus terrorfocival. Mire ő, recsegve-szuszogva, hogy nem terrorfoci az, kisfiam. Terrorfoci akkor lenne, ha nem ti vagytok a végén a győztesek.
Szponzorált tartalom
A „Kimaradt ziccerek” megjelenését a Mercedes-Benz Citan támogatja
Kinek drukkolsz a vébén, szól az örökzöld, specifikusan magyar kérdés, amit külföldi barátaim általában nem is értenek. Hogy mifelénk drukkolni kell valakinek, mert nincsen kinek drukkolni, és nem is nagyon volt sosem. Én mondjuk nem drukkolok senkinek. Szombaton az angolok győzelmének ugyanúgy örültem, ahogy a norvégoknak örültem volna, és nem azért, mert mindkét csapatban van Arsenal-játékos, hanem mert egyik csapat sem az Arsenal.
