Nyomban egy klasszikust idéznék felütésképp: „történelmileg úgy alakult”, hogy a labdarúgás fő ünnepe a világbajnokság. Nem a Bajnokok Ligája, nem az Európa-bajnokság, nem a Copa America, és nem is a nemzeti bajnokságok marketingtápon hizlalt etalonjai – úgy is mint: topligák –, hanem az a négy–hat hét nyár elején, amikor a válogatottak összesereglenek, és egymás között döntik el, melyikük a világ legjobbja.
Igazságos ez? Dehogy. Mint ahogyan maga a futball sem az, és soha nem is volt. Épp ez adja azt a kétségbeejtő vonzerőt, amivel magába bolondít: a kicsi is nyerhet a nagy ellen, a gyengébb is fölébe kerekedhet az erősebbnek, a győztes is lehet ellenszenves, és a vesztesből is válhat romantikus hős.
Az egész szezonon át húzódó bajnokságok a kiegyensúlyozottságot díjazzák. Egy világbajnokság a brillírokról szól.
Sokan azt mondják, az ilyesmi igazságtalan, hogy egy világbajnokság győztese nem feltétlenül a legjobb csapat, hiszen az eredményekre szélsőséges hatást gyakorol a véletlen: egy játékvezetői tévedés, egy feleslegesen beszedett sárga lap, egy kósza megpattanó lövés, akárha sérülés. Így igaz. A világbajnokság nem igazságos, hanem sorsszerű, s e sorsszerűségével éppen a sport kegyetlenül félreérthetetlen valóságára világít rá.
Bizonyos pillanatok nagyobb jelentőséggel bírnak, mint a többi.
