Kezdjük egy személyes vb-emlékkel: Claudio Caniggia úgy lett az egyik kedvenc csatárom az 1990-es világbajnokságon, hogy a tornáig jóformán azt sem tudtam, hogy létezik. Egy név volt a vb-magazinokban, egy csapat (Atalanta) szerepelt a neve mellett, de arra semmi és senki sem készített fel, hogy egy lobogó hajú jelenség lép a pályára, aki villámként hagyja faképnél a védőket (amíg azok fel nem rúgják), és kíméletlen lesipuskásként él az előtte kínálkozó lehetőségekkel a riválisok (Brazília, Olaszország) ellen, s akiről emiatt az argentinok egyik kedvenc, brazilhergelő szurkolói dala szól.
Caniggiát kevés magyar futballrajongó láthatta játszani a ’90-es vébéig. Nekem gyerekfejjel pláne nagy volt a rácsodálkozásom – nem hiszem, hogy bármikor a szemem elé került volna az Atalanta, a válogatottban sem igen találkozhattam vele –, de az idősebbek is így voltak vele. De ugyanúgy nagy felfedezés volt az olasz vb-hérosszá előlépő Salvatore Schillaci, a kameruni középpályás Cyrille Makanaky, a Kolumbiát csoportkörből továbbküldő Freddy Rincón vagy az angol David Platt. A világbajnokság tényleg ablakot nyitott a futballvilágra, mert a nemzetközi mérkőzés ritka volt a képernyőn: vb, Eb, barátságos válogatott találkozók, az európai kupák döntői, és esetleg (ha volt valakinél műholdvevő) pár meccs más bajnokságokból és egy kicsit nagyobb választék.
