Belföld

„Mindenütt kilógok” – a magyarul álmodó kínai Cangi bedeszkázott a filmiparba

Adrián Zoltán / 24.hu
Adrián Zoltán / 24.hu
Több évtizede élnek köztünk kínai emberek, részeivé váltak a mindennapi életünknek. Jellemzően szorgalmas vegyesboltosok, büfések, éttermesek. De akármilyen régen is jöttek hozzánk, valójában nem sokat tudunk róluk, a többségük nem is beszél magyarul. Zhang Ge más. Nagyon más. Mert ismerünk-e még egy olyan kínait, aki éjszaka magyarul álmodik, nappal meg magyarul ír novellákat, ráadásul nulla üzleti érzékkel és zéró pénzcsinálási hajlammal rendelkezik? A magyar mozikban a közelmúltban bemutatott nagyjátékfilmjének a címe: Nem én vagyok. Hát, akkor ki is Zhang Ge, akit mindenki csak Canginak hív?

Cangi története nem Budapesten kezdődött, hanem Bécsben. Illetve nem is ott, hanem talán még valamivel korábban, egy Sanghajhoz közeli városban, ahol a kínai családja mindig is élt.

Na, de ez voltaképpen mindegy is. Mert ő már Bécsben született – oda keveredett el a mindössze húszéves édesanyja a párjával együtt, hogy aztán a férfi a kisfiú világra jövetele után lelépjen, és soha többé ne kerüljön elő. A fiatal nő egyedül maradt egy újszülöttel.

Bécs különben sem vált be, minden meglévő kis pénzük elpárolgott egy tönkrement vendéglővel együtt.

Magyarország viszont csábító volt, és nem csak a közelsége miatt. Akkortájt egy államközi egyezménynek köszönhetően a kínai állampolgárok néhány éven át teljes vízummentességet élveztek nálunk. Jöhettek szabadon, sőt, a távlatibb tartózkodásuknak sem volt akadálya. Ráadásul az éppen alakulófélben lévő szabad piacon rögtön felismerték a rést: olcsó ruhanemű meg/vagy ázsiai büfé.

A kilencvenes évek elejét írtuk.

Adrián Zoltán / 24.hu Zhang Ge

Cangi anyja speciel a bőrnadrágokban hitt. Éjjel-nappal dolgozott minden pici profitot visszaforgatva az üzletbe, az árukészletbe, a bérleti díjakba – mégsem haladt előre igazán. Még úgy sem, hogy éppen csak élelmiszerre költöttek.

Húszévesen a saját, hirtelen rászakadt anyaságát sem nagyon tudta hova tenni. Jobb ötlete nem lévén úgy döntött, hogy a kétéves kisfiát visszaküldi Kínába a saját anyjához, vagyis Cangi nagymamájához. Repülőgépre rakta a kicsit, és legközelebb csak két évre rá lett annyi pénze meg ideje, hogy meglátogassa őt. És akkor egy furcsa dolog történt:

a kisfiú nem ismerte meg az anyját.

Ez azért már az asszonynak is sok volt. Hazahozta a fiát.

Csingcsengcsang

Csepelen bérelt egy kis házrészt, a fiú ott nőtt fel ruhás dobozokkal, bőrnadrágokkal zsúfolt, homályos raktárhelyiségekben, meg – továbbra is örökké elfoglalt anyja távollétében – jórészt az utcán csavarogva.

Ebben a kerületben nem sok kínai ember élt akkortájt, kolónia egyáltalában nem volt, Cangit az ázsiai vonásai miatt rendesen csúfolták az iskolatársai, csingcsengcsangnak nevezték, őt ez nagyon bántotta, képtelen volt kezelni.

Tizenegy évesen aztán talált magának valamit. Egy mentőövet.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk?
a folytatáshoz!
Itt állíthatod be, hogy a Google kereső elöl hozza a 24.hu-s találatokat

Ajánlott videó

Olvasói sztorik