A románok is meggyászolták Apponyi Albert halálát

Az 1846. május 29-én született gróf Apponyi Albertnek úgy apai, mint anyai ágon felvidéki nemesi felmenői voltak. Apja, gróf Apponyi György Pozsonyban született, de a család hagyományos birtokközpontja Nyitra vármegye területén volt. Anyja, Sztáray Júlia egy ősi zempléni nemesi család sarja. Apponyi György pályafutása során több magas pozíciót is betöltött: volt főkancellár, országbíró, a Magyar Királyság Főrendiházának elnöke. Mivel az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt is végig az uralkodóhoz maradt lojális, ez később kifejezetten segítette karrierjét. A Habsburg-házhoz való feltétlen hűség később Albert pályafutását is jellemezte: az első világháborút követően titokban szerepet játszott IV. Károly király – sikertelen – visszatérésének előkészítésében és a Habsburg-ház negyedik, egyben utolsó trónfosztását is vehemensen ellenezte.

Ferenc József is kikérte a véleményét

Tanulmányait a kalksburgi jezsuitáknál kezdte meg, Alsó-Ausztriában, majd Pesten és Bécsben jogot tanult. Bár tökéletesen beszélt németül, anyanyelve a magyar volt, és a magyar kultúrközösséghez tartozónak tekintette magát. 1868–1870 között hosszabb tanulmányutat tett Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban. A német mellett a francia, az angol és az olasz nyelvet is elsajátította, sőt önszorgalomból a klasszikus latin és görög nyelvet is sajátjává tette, az ókori szerzőket eredeti nyelven olvasta. Franciaországi tartózkodása alatt megismerkedett több francia arisztokratával, akiknek hatására politikai világnézete a konzervatív társadalomfilozófia irányába mozdult el.

Visszaemlékezéseiben első politikai „megbízásának” egy 1860-as években történt esetet tekintett, amikor Deák Ferenc társaságában részt vett egy dalmáciai küldöttséggel folytatott tanácskozáson mint olasz nyelvű tolmács. Első alkalommal 1872-ben választották meg képviselőnek a Deák-párt színeiben, a szentendrei választókerületben. Innentől kezdve lényegében haláláig tagja volt a mindenkori magyar törvényhozásnak. Visszaemlékezése szerint:

Mindenki bizonyos kíváncsisággal fogadott, de kevesen rokonszenvvel. A baloldal a konzervatív ivadékot látta bennem, a liberális Deák-pártiak egy ultramontán akció képviselőjét.

Hamar kiderült azonban, hogy kiváló szónoki képességekkel rendelkezik, ami fokozta az érdeklődést személye iránt.

Magyar Nemzeti Múzeum Gyűjteménye Apponyi Albert gróf Liszt Ferenc tisztelői körében 1873-ban.

A dualista időszakban lelkesen vetette bele magát a belpolitikai küzdelmekbe, néhány esetben a véleményét még Ferenc József is kikérte. Az 1890-es évektől leginkább ellenzékben volt, sorra szállt szembe az aktuális kormányokkal. Ádáz küzdelmet folytatott Bánffy Dezső miniszterelnök ellen, aki az 1896-os általános választásokon az erőszak és a korrupció minden eszközét bevetette. Apponyi kíméletlenül ostorozta a visszaéléseket és a közéleti korrupciót, tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy Bánffy 1899-ben megbukott. 1901–1903 között a Képviselőház elnöke volt, egyben a király titkos tanácsosa, 1903-ban kilépett a Szabadelvű Pártból és újjáalapította a korábban megszűnt Nemzeti Pártot, melynek élén gróf Tisza István kormányának ellenzékét vezette.

A magyar nyelv

1906-ban, egy súlyos belpolitikai válság megoldásaként hatalomra jutott Wekerle Sándor, aki megalakította második kormányát. Ebben a kormányban vállalt Apponyi első ízben miniszteri pozíciót, a kultuszminisztérium élén, mandátumát 1910-ig, a kormány lemondásáig megtartotta. Pozíciójában Apponyi jelentős reformokat vezetett be: rendezte a néptanítók fizetését, szabályozta az állami és felekezeti iskolák jogviszonyait, ingyenessé tette a népoktatást. Legjelentősebb – és egyben legellentmondásosabb – alkotása azonban az 1907-es oktatási törvény volt (a Lex Apponyi).

A törvény, legvitatottabb rendelkezésében, kimondta, hogy Magyarország összes iskolájában, attól függetlenül, hogy állami vagy felekezeti, tanítani kell a magyar nyelvet.

A törvény ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Kizárólag nem magyar tanitási nyelvü népiskoláink száma 3248. Ezekben a magyar nyelv csakis mint tantárgy szerepel és mivel ezen iskolák, 65 kivételével, mind felekezetiek, bennök a magyar nyelv tantervét maguk a hitfelekezetek állapitják meg; a tapasztalat azt igazolja, hogy ezen kizárólag nem magyar tannyelvü népiskolák tulnyomó nagy részében a magyar nyelv tanitása csakis a magyar gépies irásra és olvasásra terjed. Az ilyen kizárólag nem magyar tannyelvü felekezeti népiskolákból magyarul beszélni tudó gyermek alig kerülhet ki.”

A törvény a magyarországi nemzetiségek körében elégedetlenséget váltott ki, mert a magyarosítás eszközének tekintették, támogatói viszont a magyar nyelvhasználat elsődlegessé tételének és védelmének eszközét látták benne. Bár az valóban megállapítható, hogy például a magyarországi románok és szerbek esetében kisebb volt az analfabetizmus aránya, mint az „anyaországokban”, ez pedig jelentős mértékben a Lex Apponyira volt visszavezethető, az is tény, hogy Apponyi kultuszminisztersége alatt a nemzetiségi tannyelvű iskolák száma jelentős mértékben csökkent, a nemzetiségi felsőoktatás pedig teljes egészében hiányzott, ami jelentős propaganda-alapanyagot szolgáltatott később a nemzetiségi törekvések számára.

Trianon

Az első világháború kitörését követően kezdeményezésére az ellenzék „fegyvernyugvást” hirdetett Tisza István kormányával szemben, hogy egységesen vészeljék át a válságperiódust. Mikor Tisza István 1917-ben megbukott, az Esterházy-kormányban és az újabb Wekerle-kormányban ismét kultuszminiszter lett. Újabb mandátuma alatt leginkább a román nemzeti oktatás visszaszorításáért küzdött. Károlyi Mihály hatalomra jutását és a fegyverletételt követően nem vállalt több politikai megbízatást, a Tanácsköztársaság alatt pedig menekülni volt kénytelen, ezeket a hónapokat felvidéki birtokán vészelte át (ami a magyar Vörös Hadsereg helyett rövidesen a csehszlovák hadsereg megszállása alá került). Csak Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg bevonulását követően tért vissza Budapestre, ahol részt vett a politikai hatalomátvétel megszervezésében. Bár egy ideig felmerült, hogy ő alakíthat kormányt, ez végül a nemzeti-konzervatív oldal (papíron Apponyi elvbarátai) ellenállásán megbukott. Mikor Horthyt kormányzóvá választották, egyetlen ellenjelöltje Apponyi Albert volt, aki azonban jelentős szavazatkülönbséggel alulmaradt.

Politikai pályafutásának talán legismertebb epizódja a párizsi béketárgyalásokra kiküldött magyar delegáció vezetése volt. Az antant (és szövetségesei) nem vonták be Magyarországot a béke-előkészítésbe, így Apponyinak és delegációja tagjainak lényegében már kész tényekre kellett válaszolniuk. Az antant képviselőinek körében nem aratott osztatlan lelkesedést a személye, mert feltétlenül németbarát politikusnak tekintették. Az amerikai delegáció vezetője így vélekedett: „Hadd jöjjön. Ez a legjobb módja annak, hogy elveszítse népszerűségét Magyarországon.” Ehhez képest Apponyi 1920. január 16-án, Párizsban egy történelmi jelentőségű beszédet mondott, előbb franciául, majd angolul is összefoglalva, végezetül pedig néhány szót olaszul is hozzáfűzött, a két nép közötti „történelmi barátságra” apellálva. Ebben a következőképpen fogalmazott:

Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni, nehogy megöljék…

Bár utólag többen kritizálták Apponyi beszédét amiatt, hogy nacionalista volt (az tény, hogy beszédében a magyarországi nemzetiségeket „alacsonyabb kulturális fokon álló fajoknak” nevezte), és egyes értelmezések szerint ez is hozzájárult a magyar békedelegáció sikertelenségéhez, az angol és olasz delegáció vezetőinek visszaemlékezései teljesen más képet festenek a beszéd hatásáról.

A románok is gyászolták

Lloyd George brit miniszterelnök később azt írta, hogy: „Apponyi beszéde szónoki remeklés volt”. Az olasz delegációt vezető Francesco Nitti pedig a következőképpen emlékezett vissza rá: „Én nem tudom eltitkolni azt a mélységes meghatottságot, amelyet 1920. január 16-án éreztem, midőn Apponyi gróf a párisi legfelsőbb tanács előtt Magyarország igazát akarta megmagyarázni”. Lloyd George és Nitti kezdeményezték a határhúzás újratárgyalását, ez azonban legfőképp Georges Clemenceau ellenállásán megbukott, aki azzal érvelt, hogy a magyar határok újratárgyalásával az összes korábbi szerződést felül kellene vizsgálni, ami értelemszerűen senkinek nem volt érdeke. Mikor felmérte, hogy nem tud eredményt elérni, 1920 márciusában a küldöttséggel együtt hazatért, majd májusban, a végleges békefeltételek kézbevételekor lemondott megbízatásáról. Ugyanakkor a magyar kormány és Apponyi is egyetértett abban, hogy a szerződést alá kell írni, mert később „még rosszabb lesz”. Apponyi a következőképpen véleményezte a trianoni békeszerződést:

Béke, szerződés, törvény. Ahány szó, annyi belső valótlanság. […] A forma megvan, a lényeg mégis csak egy egyoldalúlag reánk kényszerített diktátum.

Apponyi a későbbiekben is az országgyűlés tagja maradt. Élete végéig hű maradt a Habsburg-házhoz, kapcsolatban maradt a magyarországi legitimistákkal (mikor elhunyt, Habsburg Ottó is tiszteletét tette ravatalánál). Az 1920-as években több esetben is képviselte Magyarországot és felszólalt a kisebbségi magyar közösségek ügyeiben is a Népszövetségben. 1933. február 7-én hunyt el Genfben. A gyászszertartáson jelen voltak a Népszövetség küldöttei, majd vonattal Budapestre szállították holttestét, ahol a budai Várban, a Mátyás-templomban temették el. Apponyi személyét nemcsak a „baráti” oldalról, hanem a kisantant részéről is méltatták. A román Dimineață napilapban hosszú nekrológ jelent meg róla, melyet szerzője a következőképpen fejezett be: „Habár ellenségünk is volt, megrendülve fogadjuk halálának hírét, mert tudjuk róla, hogy hatalmas államférfija volt nemcsak Magyarországnak, hanem Európának s rendkívüli műveltségét világszerte ismerték. Magyarország gyászában mi is részt veszünk”.