Jelentős vihart kavart a miniszterelnöki ciklus nyolc évre történő korlátozásának javaslata, amely 1990-ig visszamenő hatállyal bír, s amely egyetlen személyt zár ki a jövőben a hivatal betöltéséből. Sem a visszamenőlegességet, sem a személyes kihatást nem érdemes tagadni, képmutatás volna. Viszont a visszamenőleges hatály a büntetőjogban számít jogellenesnek, itt pedig nincs szó büntetésről. Ettől függetlenül lehet érvelni a visszamenőlegesség helytelensége mellett, bár igencsak életszerűtlen volna:
hiszen ezek esetében is olyan új előnyöket állapított meg a jogalkotó, amelyek megszerzéséhez szükséges feltételeket sokan már nem tudják teljesíteni (ami számukra relatív hátrány). Olyanok is vannak, akik szerint az alaptörvény-módosítási javaslat eleve jogon kívüli döntés, mivel az alkotmány a jogrendszer alapja, nem pedig része, és ezért nincs értelme a visszamenőlegesség firtatásának. Ez az érv sem túl meggyőző. Az alap-rész összefüggésének metafizikája amúgy elegáns probléma, ám az Alaptörvény ténylegesen és jogilag is bírói ítélkezésben alkalmazott norma, s ebben az értelemben mindenképpen része a jog testének.
Miként tekintsünk tehát a javaslatra? A válasz véleményem szerint egyszerű: demokratikus politikai döntésként.
Először is, a döntés politikai természetű. Ezt, ha valakinek, akkor az előző rendszer támogatóinak pontosan érteniük kell, mivel igen gyakran hivatkoztak a „politikai kormányzás” elsőbbségére a „szakértői kormányzással” szemben. Mármost egy döntést többek között az tesz politikaivá, hogy a politikai vezetésről vagy vezetőről szól. Ezúttal radikális döntésről van szó, egyfajta végleges politikai száműzetésről.
