Már most mondom: arról írok majd cikket, hogy milyen radikálisan alakítja a politikafogalmunkat s képzeletünket Magyar Péter abszolút filmszínháza, amely innovációként bámulatos gyorsasággal írja felül Orbán Viktor árstopos csirke far-hátját, amely bámulatos gyorsasággal írta felül Gyurcsány Ferenc korábbi modernizációs narratíváját.
Tudom, hogy könyörtelen, traumagazdag bevezetést rögzítettem ide, ám ezt még súlyosbítom azzal, hogy, ugye, nem is most magyarázom majd el, mit állítok ezzel, hanem csak a következő hetekben megjelenő újságcikkben, amelyet leginkább azért harangozok be, hogy végül meg is írjam. Fegyelmem lélektana ragaszkodik ahhoz, hogy a vállalást teljesítsem.
Persze írnám már most is, de egyelőre egotripre kényszerülök, mert gyorsan fáradok még napközben.
Könnyebb az életemmel történtekről fecsegnem, mint gondolataimat mondatokig simítani úgy, hogy közben hozzáférhetők maradjanak. Így egyelőre részletesen nem beszélem el azt a politikai technológiát, amelyet unikális hatékonysággal használnak Magyarék: úgy teremtették meg a hétvégén a rendszerváltás szimbólumrendszerét, hogy közben könyörtelen tudatossággal lehetetlenítik el a Fidesz nyelvét.
Azért nyelvet és nem politikát írok legelébb, mert nincs politika, amíg valaki nem tud megszólalni. Az elnémulás a legkegyetlenebb, legkínzóbb politikai halál. Elvégre már segélykiáltást sem enged.
Politikai értelemben hallatlanul izgalmas a Fidesznek e kihívása, ha ez ma a társadalomnak még annál is kisebb részét érdekli is, mint a holografikus elv és az unitaritás közötti konfliktus a fizikában. Egyszerűen nem látható jelenleg, hogyan talál nyelvet a beszédhez a Fidesz, milyen jelentéseket lesz képes a szavakhoz társítani, miként lehet egyáltalán képes úgy szólni, hogy a beszédnek haszna, ne ára legyen.
