Volt az egyik otthonban egy néni. Nagyon kis pedáns volt, mindig csinos, frizura, kisminkelve. Aztán egyszer befeküdt az ágyba, és sehogy sem akart felkelni. Megyek, beszélgetek vele, kérdezem, mi a baj, mert orvosilag egyébként nem volt semmi gond. Azt mondja, »mondd meg nekem, ez tényleg idősek otthona?« Hát mit mondhattam volna? »Persze.« Kint a folyosón az asszonyokkal beszélgetett az előbb, mondta nekik, hogy ha meggyógyul, hazaviszik a gyerekei ebből a szanatóriumból. Az egyik asszony mindjárt rávágta, hogy »ez egy idősotthon; téged innen csak koporsóban visznek haza«. A néni aztán két hónapon belül belehalt a tudatba, hogy nem szanatóriumban van, hanem itt hagyták.

Harmat Beáta több mint negyven éve foglalkozik gondozással. Dolgozott idős nővérek mellett egy apácazárdában, házigondozóként annyi családnál, hogy a számát sem tudja, és több idősotthonban is. Ez utóbbiakból jó pár hasonló története akad trükköző családtagokról meg nyugdíjkifizetéskor megtelő látogatószobákról. De nem minden történet szomorú. „Nagyon változó, hogy az idős és a család hogyan viszonyul az otthonhoz. Attól függ, milyen a családi szeretet, ki hogy akar gondoskodni az időséről. Persze van, aki berakja a mamát, papát, és többet felé se néz. De olyan is van, aki naponta bejár, fürdeti, gondoskodik róla, hétvégente hazaviszi” – mondja Beáta.

Abban természetesen minden általunk kérdezett szakértő (gondozó, pszichológus és idősotthon-vezető) egyetért, hogy nemcsak morális, de egészségügyi szempontból sem tanácsos hazudni idősödő hozzátartozóinknak.

„A demens ember nem hülye” – fogalmaz egy lapunknak név nélkül nyilatkozó ápoló. „Van lelke, érti, mit mondanak neki. A hazugságot megérzi az ember. Egy darabig elvan, de előbb-utóbb rájön, hogy be lett csapva.”

Van azonban még egy része a fenti történetnek, ami sorra előkerül minden háttérbeszélgetésben és interjúban: az otthagyás kérdésköre. „Belehalt a tudatba, hogy itt hagyták”, így mondja Beáta.