A History történelmi magazin márciusi számában több cikk foglalkozik az 1848-as forradalmakkal, ezek sorában a magazin interjút közöl a korszak egyik legelismertebb kutatójával, Christopher Clarkkal. A Cambridge-i Egyetem professzorával készített interjút rövidítve közöljük.
Mielőtt feltárnánk az 1848-as forradalmak okait, fel tudná vázolni, pontosan hol és mikor zajlottak?
1848 januárjában forradalom tört ki Palermóban és Nápolyban, az akkori Két Szicília Királysága (1816–1861) két legnagyobb városában. Mindez az Európa-szerte kibontakozó demonstráció- és tiltakozáshullám keretében történt. Ezután érkezett meg az igazán nagy horderejű eseményekről szóló hír: február utolsó hetében kitört a párizsi forradalom, amelynek következtében a király elmenekült a városból, és összeomlott a francia monarchia. Ezt követően a forradalmak egyfajta fúziós fázisba léptek, egymás után sorra robbantak ki a felkelések: Bécsben, Berlinben, Budapesten, Bukarestben. És így söpört végig az egész kontinensen.
Mennyire volt fontos tényező a szegénység a forradalmak kirobbanásában?
A szegénység volt az egyik meghatározó probléma, és komoly erkölcsi kérdéseket vetett fel – bár akkoriban a „pauperizáció” vagy „elnyomorodás” kifejezést használták, nem a szegénységet. Azért fogalmaztak így, mert úgy vélték, a szegénység az emberi társadalmak elkerülhetetlen velejárója, de ezúttal úgy látták, hogy ami az 1830-as, 1840-es években történik, az valami teljesen új jelenség – rohamos tempóban szegényednek el a társadalom olyan nagy csoportjai, amelyek korábban el tudták tartani magukat. Ezeknek az embereknek most éjt nappallá téve dolgozniuk kellett, hogy enni tudjanak adni a gyerekeiknek. A városokban leginkább azért aggódtak, mert a szegények egyre szegényebbek lettek, és fennállt a veszélye, hogy előbb-utóbb elvásnak a társadalmat összetartó kötelékek.
A forrongó társadalmi és politikai mozgalmaknak van-e valami különleges eleme?
A kulcskérdés a hatalomkoncentráció volt, elvégre az európai kontinensen még mindig a monarchikus államberendezkedés dominált. A legtöbb esetben semmilyen nemzeti parlamentről sem beszélhettünk. Még azokban az országokban is csak nagyon szűk körben érvényesült a választójog, ahol volt parlament. Ha egyáltalán mód nyílt a szavazásra, az kizárólag a legszűkebb elit privilégiumának számított, vagyis kizárólag ők rendelkeztek ezzel a lehetőséggel. Az európai társadalmakban erőteljesen koncentrált volt a hatalom, de ugyanakkor nagyon kifinomult kritikus és elemző közösségek, hálózatok születtek, amelyek egyre kevésbé tolerálták a fennálló, végtelenül fókuszált hatalmi struktúrát – és elkezdték darabjaira szedni, elemezték a hibáit, és a társadalom széles rétegeit mozgósították ellene.
Kik vettek részt a forradalmakban?
A forradalmakra gyakran a forradalmárok tevékenységének eredményeként gondolunk, de az 1848-as forradalmakról ez nem igazán mondható el – és talán egyetlen forradalomról sem. Nekem úgy tűnik, hogy inkább a forradalmak szülik a forradalmárokat, és nem fordítva, és ez 1848-ban minden bizonnyal így volt.
Az viszont érdekes kérdés, hogy kik robbantották ki a forradalmakat. Az eseményeket közvetlenül megelőző hetekben az újságokban rengeteg liberális szellemiségű írás jelent meg, és az ezekben megfogalmazott érzelmek a társadalom széles rétegeiben visszhangra találtak. Amikor végre lángra kapott az elégedetlenség szikrája, a tömegben minden réteg képviselői ott voltak – de azok, akik barikádokat építettek, és összecsaptak a katonákkal, túlnyomórészt kétkezi dolgozók voltak. Nem a burzsoá réteg tagjai, nem a termelőeszközök tulajdonosai: hanem sokkal inkább a segédek, gyári munkások, lakatosok – vagy még inkább a kisiparosok keze alatt dolgozó emberek.
Meg tudjuk ragadni azokat a legelső pillanatokat, amikor kirobbantak a forradalmak?
Az emberek azokban az időben megérezték, ha elérkezett a pillanat. Berlinben például a tömeg és a katonák közötti összecsapással kezdődött, a királyi palota közelében lévő téren. Pedig kifejezetten jó volt a hangulat: a tömeg eredetileg azért gyűlt össze, hogy megéljenezze a királyt, aki bejelentette a növekvő városi tiltakozó mozgalom hatására bevezetett engedményeket. De aztán az emberek nem voltak hajlandók hazamenni, és kirobbant a városiak és a katonák között hosszú idő óta meglévő konfliktus. A tömeg azt kezdte skandálni, hogy „Truppen raus, Truppen raus” – „Katonák, kifelé, katonák, kifelé!”. Ekkor a dragonyosok lóháton belevágtattak a tömegbe, és véletlenül elsült két fegyver. Egyik golyó sem talált el senkit, de az emberek azt hitték, a lövöldözés folytatódni fog, és abban a pillanatban visszafordíthatatlanul elszabadultak az indulatok.
Hasonló dolog történt Palermóban, ahol egy „Forradalmi Bizottság” által jegyzett plakát jelent meg, ami azt ígérte, hogy pár napon belül kitör a forradalom. Senki nem tudta, ki tette ki a plakátot, de mindenki tényként kezelte. A valóságban nem is volt semmiféle bizottság; a plakátot egy fiatalember tréfából rakta ki, mert úgy vélte, Szicíliában már pattanásig feszült a helyzet, és ez is elég lesz ahhoz, hogy elindítsa a változásokat. És valóban elég is volt – legalábbis arra elég, hogy odavonzza a környékbelieket a városba, akik kíváncsiak voltak rá, mi készül. Természetesen a hatóságok se maradtak tétlenek: megtriplázták a katonák számát a városban. Ez sok szempontból arra emlékeztet, ami később Berlinben történt: katonák, tömeg, néhány lövés eldördülése és a pillanatok alatt irányíthatatlanná váló helyzet.
Elmondható, hogy mindkét esetben közrejátszott a véletlen, és az emberek úgy érezték, az események önmaguktól robbantak ki. Alphonse de Lamartine francia liberális politikus és író, a forradalom történetének krónikása azt írta, csaknem úgy tűnt, hogy a meghirdetett eseményre kíváncsi szemtanúként összeverődő tömeg váltotta ki magát az eseményt. Ez persze paradoxon, de azért bizonyos értelemben volt benne igazság: egy elméleti lehetőség csupán amiatt következett be, mert az emberek azt várták, hogy bekövetkezzen.
Mi magyarázza, hogy szinte egyidejűleg zajlottak ezek a forradalmi események?
Érdekes kérdés. Akkoriban lassan terjedtek a hírek: a kontinentális Európában még csak néhány telegráfhálózat működött, a legtöbb helyre lóháton, kocsin, esetleg vonattal jutottak el az információk. A forradalmi hullám viszont bizonyos esetekben gyorsabban csapott át, mint ahogy azt a korabeli információs technológia segítségével meg lehetne magyarázni. Azt hiszem, csak úgy érthetjük meg az eseményeket, ha nem diffuzionista (vagyis hogy a hasonló jelenségek nem külön fejlődés eredményei, hanem egy vagy több helyről terjedtek tova) kiindulópontról értelmezzük Európa tavaszát. Mondjuk nem egy párizsi forradalom volt, amely szétterjedt az egész kontinensre.
Ebből a szempontból Európa egyetlen egységnek tekinthető: ez egy európai felkelés volt. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy a kontinens különböző részein csaknem egyidejűleg zajlottak az események, mint ahogy azon sem, hogy Párizs különböző részei egyszerre lobbantak lángra. Más szóval ezek a felkelések egyazon tőről eredtek: mind többen kérdőjelezték meg a hatalom tekintélyét, egyre többen álltak készen arra, hogy kihívják a regnáló hatalmat, miközben széles körben ismert, szenvedélyesen érvelő új vezetők léptek a politika porondjára. Persze mindez az egyre növekvő mértékű társadalmi és gazdasági nehézségekből fakadt.
1848 nyarára azonban a forradalmakat lelassító erők jelentek meg a színen. Mi történt?
A forradalmak kezdetben meglepően sikeresek voltak. A forradalmárok maguk is megdöbbentek, látva, hogy milyen gyorsan meghátráltak a fennálló rend erői. De az első sikerek után gyorsan kiderült, hogy nincs társadalmi egyetértés abban, mi legyen a következő lépés. A liberálisok és a radikálisok mást értettek forradalom alatt. A liberálisok alapvetően egyszeri pillanatnak látták a forradalmat, amit a stabilitás korszakának kell követnie – és gyakorlatilag ezt mondták a tömegeknek:
Nagyon köszönjük mindazt, amit a barikádokon tettetek, most pedig menjetek haza, és bízzátok ránk az alkotmány megteremtését és a forradalom vívmányainak törvénybe iktatását.
A radikálisok viszont úgy vélték, hogy a forradalom nem egyszeri esemény, hanem egy folyamat, és ezért rosszul érintette őket, hogy bár még csak éppen elkezdődött a forradalom, a liberálisok máris nekiláttak az alkotmányozásnak és a parlamenti választások megszervezésének. Féltek, hogy egyoldalúak lesznek a változások: a liberálisok megkapják, amit akarnak, miközben figyelmen kívül hagyják az ő, a társadalmi helyzet javítására és a munka és a tőke egyensúlyának újbóli megteremtésére irányuló követeléseiket. Ezért egyre mélyebb ellentétek támadtak a forradalom vezetői között. Már nem bíztak egymásban, ami komolyan akadályozta, hogy elérjék kitűzött céljaikat.
Ráadásul nem mindenki volt elégedett az események alakulásával, és miután elmúlt a felkelés kirobbanása által okozott kezdeti sokk, a régi rezsim megpróbálta visszaszerezni elvesztett pozícióit. Erre Nápolyban került sor először, ahol a katonaság és a barikádokon őrködő felkelők közötti véres összecsapást követően a király megszilárdította hatalmát. Ez jól mutatja az 1848-as események összetett voltát. Nem csupán az történt, hogy a forradalmárok magukhoz ragadták a hatalmat. A forradalmakat nem pusztán a forradalmárok akarata alakította, hanem a régi és új hatalmi struktúrák között kialakuló bonyolult, egymásnak feszülési és rendkívül törékeny egyezkedési folyamatok.
Tehát ez a kettős erő – egy belső és egy külső – állította le végül a forradalmakat?
Igen, és az is kiderült, hogy az ellenforradalmi erők még számos nyerő lapot tartogatnak a ruhaujjukban. Egyfelől a fegyveres erők jórészt a régi rend hívei maradtak. Mint már említettük, a forradalmároknak megvolt az a lenyűgöző képességük, hogy nemzeteken átívelő hálózatot építsenek. De akármilyen széles és nagy is volt ez a hálózat, nem volt hadserege (persze a sikeres katonai ellenállásnak is voltak példái), általában nem tudott csapategységeket mozgatni, míg a régi hierarchikus rendszer, a régi rezsim egymásra épülő struktúrái világos parancsrendszerrel és bevethető katonasággal rendelkeztek.
Az ellenforradalmárok másik ütőkártyája az volt, hogy elképzelhetetlenül sok támogatóra találtak az olyan – leginkább vidéki – népesség körében, akiknek a forradalom semmilyen előnyt sem kínált. A forradalom egyik komoly hibája volt, hogy nem tudta mindenütt megszólítani a falusi népesség nagy tömegeit. Egy idő után Párizsban is kifulladt a forradalmi lendület, a vidéki Franciaországban pedig még ennyire sem érdeklődtek a radikálisok kísérleti politikája iránt – a liberálisok meg végképp nem érdekelték őket. Olyan autoriter figurára vágytak, aki rendet teremt, és ezért négymillió paraszt adta le a voksát Louis Napoléon Bonapartéra – a későbbi III. Napóleonra – az 1848-as elnökválasztáson.
Érdemben össze lehet hasonlítani ezt a forradalmat a történelem többi nagy forradalmával?
Csaknem minden forradalom során elérkezik az a pillanat, amikor az alul lévők már nem félnek a kormányzattól. Minden forradalom lényege, hogy valami megszűnik létezni, ami korábban megvolt – és ez a dolog a félelem. Lehet, hogy ez az állapot csak rövid ideig tart, mégis mélyreható következményei lehetnek.
Néha megkérdezik, miben hasonlítanak az 1848-as események a nagy, meghatározó jelentőségű forradalmakhoz – például az 1789-eshez vagy az 1917-es forradalmakhoz. Az 1789-es francia forradalomnak és napóleoni utóhatásának alapvető geopolitikai következményei lettek, ami nem mondható el az 1848-as mozgalmakról; ezek többé-kevésbé érintetlenül hagyták a kontinens politikai térképét. Hasonlóképpen azt mondhatnánk, hogy az 1917-es forradalmak alapvető változásokat hoztak, mert egy új típusú állam született, Szovjet-Oroszország, amely később Szovjetunióként szuperhatalommá fejlődött.
Az 1848-as események egészen másként változtatták meg a dolgokat. A változás inkább az új nemzetállamok születésében, a közigazgatási rendszer átalakulásán, a kétkezi dolgozók egyre markánsabban megjelenő politikai aktivitásában és a különleges jogokat, például a nők szavazati jogát követelő érdekvédelmi csoportok tevékenységében érzékelhető. Ezek a forradalmak békeidőben robbantak ki, nem háború idején, és így hatásukat nem erősítették fel a kontinenseken átvonuló hadseregek. Ezek civil ruhás forradalmak voltak – de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé jelentősek a következményeik: csupán annyit, hogy kifinomultabb eszközökkel próbálták elérni céljaikat.
Az interjút Rindó Klára fordította.
További izgalmas történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n:
Bethlen Gábor felesége döntötte el Erdély jövőjét
A véreskezű mexikói tábornok pecsételte meg Texas sorsát
