Ne irigyeljük a szociológusokat, akik a rendszerváltást követő időszak társadalmi változásairól kívánnak meggyőző képet adni!#<# Erre a nem éppen eredeti megállapításra jutott a recenzens Szalai Erzsébet új könyvét olvasván. Oly sok minden történt ezekben az években, s oly sok új és kényes kérdésre kellene választ adni az ismert és felkészült kutatónak, ami bizony nehéz feladat. A szerzőnek nem is nagyon sikerült a bonyolult feladványok megoldása, talán azért sem, mert irdatlan mennyiségű anyagot, hivatkozásokat, idézeteket, saját vizsgálódásokat, mélyinterjúkat gyűjtött össze és tálalt fel az olvasónak, ámde ezt a matériát nem tudta kellően rendszerezni, élvezhetővé tenni. Így azután egy nehezen áttekinthető, bonyolult szerkezetű munka született.
Persze ha valaki mélyen beleás a kásahegybe, talál benne gyöngyszemeket is. Így számos érdekes fejtegetést a hatalom szerkezetéről, a gazdaság szereplőiről – és főként az elitről, amelynek mindmáig hiányzik az “okosok” által elfogadott tudományos meghatározása. Ezért a kutató saját megfontolásai szerint kénytelen eldönteni, hogyan is definiálja a társadalom krémjét, színe-virágát, vagyis az elitet, és kit is soroljon be e tiszteletre méltó gyülekezetbe. Abban ugyan többé-kevésbé egyetértenek a szakértők, hogy az elitet általában számos szállal egymáshoz kötődő politikai, gazdasági és kulturális elitre oszthatjuk fel, mögöttük pedig ott áll a politikai, gazdasági, kulturális tőke, illetve a társadalmi meg a kapcsolati tőke. Ezzel azonban még nem mondtunk sokat.
HIÁNYZÓ PÁRHUZAMOK. Egy látszólagos kitérő az elitváltás rendkívül sokrétű és könyvünkben alaposan elemzett problémájáról: e sorok írója hiányolja, hogy szerzőnk nem sok szót veszteget a legújabbkori viszontagságos történelmünk két nagy elitváltásának érdemi összehasonlítására, elemzésére, holott az számos most tapasztalt jelenség, folyamat megértését is megkönnyítené.
Miről is van szó? Nagyjából fél évszázaddal ezelőtt a vesztett háború után, a szétzilált társadalom, a szétvert politikai intézményrendszer és gazdaság szolgált keretéül egy különösen gyors, rendkívül radikális, az egész társadalmat mélyen megrázkódtató elitváltásnak. Az új hatalom egy alapjában új politikai-gazdasági vezetőréteget alakított ki, lényegében mesterségesen és nem csekély kényszerrel. 1989-ben viszont, amikor a jövő valóban elkezdődött, az államszocialista rendszert felváltó rendszerváltás megteremtette az újkapitalizmust és a pártállami intézmények felszámolásával egy demokratikus többpárti államhatalmi struktúrát alakított ki, az elitváltás is hosszabb idő alatt, békésen, nagyobb megrázkódtatások nélkül ment végbe. S nyilván főképpen ezért vált lehetővé az “átkosban” megszerzett politikai, kapcsolati tőkék átmentése, illetve gazdasági tőkévé való konvertálása, amivel szerzőnk bőségesen foglalkozik.
Ám az is említést érdemel, hogy az elmúlt 12 év alatt mindnyájan idősebbek lettünk, következésképpen a tisztes korú “régiek” egyre inkább kiszorulnak a politikai és gazdasági elitből. Még ha régi érdemeik okán némelyek ideig-óráig benne is maradnak a “csapatban”. S azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az egykori narancsos fiúk, jóllehet ifjúságuk hamvasságát már elveszítették, nyomatékosan törekszenek is a fiatalításra a hatalom berkeiben. S eközben dúl a fiatalítás a multiknál és a bankszektorban.
Ezzel együtt is igaza lehet szerzőnknek abban, hogy az államszocializmus utáni korszakban a politikai, gazdasági és kulturális elitbe való bekerülés a háromfajta tőke közül legalább kettő birtoklását igényli. Becslése szerint egyébiránt a gazdasági elitbe mintegy 3900 fő tartozik, mégpedig a parlament gazdasági feladatkörű bizottságainak tagjai, az állami és önkormányzati bürokrácia megfelelő része, a pénzvilág elitje, a nagyvállalati menedzserek és nagyvállalkozók. Hát, tudja az ég, sok-e vagy kevés az a 3900 ember?
Könyvének talán legizgalmasabb fejezeteiben Szalai a gazdasági és politikai elit közötti válaszfalak lebontását, e két csoport egyre szorosabbá váló kapcsolatát, sőt összefonódását vizsgálja. Valós, mai probléma ez, miként a kulturális elitnek a gazdasági elit szolgálatába állítása iránti törekvése, s igaz az is, hogy “az újkapitalizmus rendre kitermeli a maga ideológusait”. De azért mégsem mindenki szolgálja a mindenkori hatalmat.
SZEMBENÁLLÁS. Végezetül idézzük szerzőnk egyik mélyen elgondolkoztató állítását. E szerint az elmúlt 10 évben kettős gazdasági struktúra és erre épülő kettős társadalomszerkezet alakult ki. Szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötődő külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosú szervezeti struktúra és életstílus és egy döntően belső piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató modell és életstílus.
Valószínűleg így van. Az viszont bizonyos: a választások, az össznépi megmérettetés után a hatalom színpadára lépő elit döntéseitől függ, hogy a jövőben fennmarad vagy eltűnik a gazdaság és a társadalom kettőssége, valamint nőnek vagy csökkennek a honpolgáraink közötti mind ártalmasabb egyenlőtlenségek. Már csak ezért is a régi-új elit hosszadalmas uralkodásra áhítozó tagjai megfontolására érdemesek Kosztolányi Dezső szép sorai: “Utókor? / Megyünk az úton / és elfödi nyomunk a futó por”.
