1945. május 15-én elindulok. Körülbelül húsz nő társaságában Malchowból tartunk hazafelé.
Haza… hol található a hazám? Mi is valójában a hazám?
Lassan haladunk, állapotunkból kifolyólag csak ennyire telik, és alig két kilométert megtéve máris pihenőt kell tartanunk egy országúti bombagödör mellett.
Eddig egyetlen emberrel sem találkoztunk. Van közöttünk egy marosvásárhelyi testvérpár, Neufeld Zsuzsi és Baba, velem egyidősek lehetnek, de eddig nem ismertem őket.
Észrevesszük, hogy nem messze az úttól egy körbekerített épületegyüttes található, nyilvánvalóan egy tanya. A birtokhoz közeledve négy sírt pillantunk meg az udvarban.
– Jó kezdés – suttogjuk, majd belépünk a főépületbe.
A halál mindenütt jelen van. Leselkedik. Akár egy ragadozó.
Az épület hatalmas konyhájában meglepetésünkre más túlélőkre bukkanunk. Kiderül, hogy a gazdaság menedékként szolgál azok számára, akik a táborokból kiszabadulva hazafelé igyekeznek. A gazdaságot egy orosz nő irányítja. Nem tűnik katonának, nem visel egyenruhát.
A konyhában hosszú, masszív lóca áll, azon friss tejjel teli zománcozott vödrök sorakoznak. Azt mondják, ha megszomjazunk, csak tejet igyunk.
Úgy tűnik, a gazdaság semmiben sem szenved hiányt, még tehenészet is van. Noha a háború csupán néhány napja ért véget, a birtok nyilvánvalóan megmenekült a fosztogatástól.
Mivel rendkívül gyenge állapotban vagyok, az étellel teli kamra ellenére nem sok lelkesedést tudok tanúsítani. Eszem egy kicsit, hogy csillapítsam éhségemet, majd kimerülten leheveredek egy bokor tövébe pihenni.
A másnap reggelre már halványan emlékszem.
Mivel továbbra is nagyon gyengének bizonyulok, és alig reagálok, az orosz gondnoknő maga mellé ültet a lovas kocsijára, és visszahajt velem Malchowba. A németek a visszavonulás során felrobbantották a vas hídfőt, de olyannyira sekély a víz, hogy a híd romjain viszonylag könnyen át lehet lábalni a túlpartra. Nekem azonban két német járókelő segítségére van szükségem, akik elkísérnek a kórházba. Ott az orosz gondnok azonnali időpontot biztosít számomra. A doktor kérdéseire gépiesen válaszolok, anélkül, hogy teljes mértékben megérteném azok jelentését, csupán annyit érzékelek, hogy hív egy nővért, aki levetkőztet, megmosdat, és valószínűleg egy barakkban helyez el. Tudom, hogy egyszer csak kényelmes ágyban találtam magam – majd ezt követően hirtelen semmi…
Sötétség.
Üresség.
Semmi.
Amikor felébredek, ráeszmélek, hol is vagyok, és örömömre meglátom a két marosvásárhelyi testvért, Zsuzsit és Babát: ők is visszatértek Malchowba, mivel túlságosan kimerültek voltak, és sajnálták, hogy teljesen magamra hagytak.
Másnap reggel egy vidám és energikus ápolónő lép be a kórterembe a reggelivel. Amikor a tagbaszakadt, pirospozsgás asszony észreveszi, hogy ébren vagyok és tudunk beszélgetni, láthatóan megörül.
Annyira fellelkesít a váratlan látvány, hogy önkéntelenül felkiáltok:
– Nézzék csak! Tavaszi retek!
A két testvér azonban roppant higgadtan reagál, már-már közömbösen közli, hogy ez nem újdonság számukra, immár negyedik napja jár retek a vajas kenyér mellé.
– És én miért nem kaptam eddig? – kérdezem.
Tájékoztatnak, hogy eddig mindig elutasítottam, amikor az ápolónő felém nyújtotta a reggelizőtálcát a retekkel. Ekkor értem meg igazán, hogy az elmúlt három napot valamiféle éber kómában töltöttem. Semmire sem emlékszem, sem fájdalomra, sem gondolatokra, sem érzelmekre.
Semmire.
Ürességre.
Sötétségre.
Álomra.
Melegségre.
Szeretetre.
Anyára.
Egyetlen álmomra emlékszem: otthon voltam, és az udvart sepregettem, láttam az otthoni szemétlapátot. Édesanyám átölelt, éreztem karja melegét. A hatalmas szeretet érzésével ébredtem fel, de ez hamarosan végtelen szomorúsággá változott, amikor rájöttem, hogy soha többé nem élvezhetem édesanyám ölelését.
– Itt a snapsz! – jelenti ki vidáman. Jól értesült források szerint ez ópium, amit hasmenés ellen alkalmaznak. Talán így is lehet.
Kórházi szobánk egy szimpla faházban van, amilyenből több is körülveszi a zsúfolt főépületet. Nyolc ágy áll benne. A marosvásárhelyi testvérek mellett itt találkozom két lengyel lánnyal is, Berkovits Majával és Lolával, akikkel együtt raboskodtam a rechlini táborban. Ezenkívül jelen van egy szlovák cigány asszony meg a tizennégy éves lánya is, szintén túlélők, továbbá egy fiatal német lány a gyönyörű szőke copfjával, aki minden áldott nap időt nem kímélve, odaadón ápolja a haját.
A kedves, de határozott ápolónő naponta odalép az ágyamhoz, hogy megmasszírozzon. Olajos koncentrátumot önt a kezébe egy nagy gyógyszertári üvegből, majd összedörzsöli, amíg fel nem habzik.
Nagyon lassan erősödöm, és fokozatosan hízom. A fekvés és a gondoskodás révén úgy tűnik, hogy hónapok óta először elviselhetővé válik láb- és hátfájásom.
Nem tudom, milyen betegségekben szenved a többi nő. Még a saját orvosi diagnózisomat sem ismerem.
Heteken keresztül lázas voltam, míg végül elvesztettem az eszméletem a tanyán. Szinte minden akut betegség tünete esetén tífuszra gyanakodnak. Én viszont nem észlelem magamon a másoknál előforduló tüneteket, például a kiütést és hasmenést, és nem tapasztalom a tipikus tudatzavarokat sem. Mindazonáltal annyira gyenge vagyok, hogy még a kórházban is hetekig csak nehezen tudok saját erőmből elmenni a mosdóig.
Szerencsém van azonban, mert az operáció előtti éjszakán hirtelen úgy érzem, hogy már nem lüktetnek a kelések. Ezzel egy időben észreveszem, hogy meleg folyadék csordogál végig a felsőtestemen: maguktól felfakadtak a kelések. Amikor az orvos megtisztítja és fertőtleníti a két helyet, rosszul leszek a fájdalomtól.
A nyár beköszöntével annyira felmelegszik a barakkban a levegő, hogy reggeltől estig szinte egyfolytában nyitva tartjuk az ablakokat. Egyik délután szendergésemből felébredve felülök, és a szőke német lányra pillantok, aki rémülten mered az ágyamnál lévő ablakra.
Nem tudom, hogy a fertőzéstől való jogos félelemnek vagy a cigány asszony átható hangjának köszönhetően-e, de valóban azonnal eltűnik ugyanazon az ablakon át, amelyen bejutott. Az esemény annyira megdöbbent mindannyiunkat, hogy a nővérnek hívnia kell az orvost, aki megelőző jelleggel mindenkinek nyugtatót ad.
Amint mindannyian kellően erősnek érezzük magunkat, spontán módon úgy döntünk, hogy 1945. augusztus 1-jén újra útra kelünk. Ugyanis megtudtuk, hogy már járnak vonatok Waren felé, így gyorsan letudhatjuk az út első szakaszát. Engem is annyira felbátorít a tervezgetés, hogy elhatározom, új ruhát varrok magamnak. A többiek eltulajdonítanak nekem egy kék-fehér kockás ágyneműhuzatot.
Nem én loptam, ehhez abszolút tehetségtelen vagyok.
Néhányan, akik már javarészt felépültek a panaszaikból, rendszeresen kirándulnak a városba, különösen Lola, a fiatal lengyel hölgy, aki valamennyire ért oroszul, így képes szóba elegyedni az orosz katonákkal. Ő szerzi be az ollót, tűt és cérnát, én pedig a pihenőidőkben varrogatom a ruhát, és végül el is készülök vele.
Ahogy más sorsfordító utazások esetében, beleértve a koncentrációs táborokba történő szállításokat, már nem emlékszem arra, hogyan jutunk el első állomáshelyünkre, a Müritz-tóhoz.
Emlékezni.
Elfelejteni.
Úgy tűnik számomra, hogy – legalábbis bizonyos élethelyzetekben – inkább a kellemetlen élményekre emlékszem vissza, mintsem a szép vagy átlagos pillanatokra, ez ellentmond a többség tapasztalatának.
Emlékezni.
Mielőtt útnak indulnánk, védelmi útlevelet kell szereznünk az orosz parancsnokságon.
Waren an der Müritzben, a Müritz-tónál várakoznunk kell a csatlakozó vonatra Berlin irányába. Akkoriban még nem létezett fix menetrend, így órákon át gubbasztunk a peronon. Krónikus hólyaghurutom miatt végül kénytelen vagyok felkeresni a pályaudvari mosdót. Amikor végzek, és el akarom hagyni a toalettet, legnagyobb rémületemre nem nyílik a retesz. Bezárva maradok, és attól tartok, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a csatlakozó vonat, amelyet le fogok késni.
Pánikba esem.
Levegő után kapkodok, összeszorul a torkom, hevesen kalapál a szívem: bumm-bumm-bumm-bumm. Próbálok úrrá lenni a légzésem felett, és igyekszem leküzdeni a félelmet. Összeszorítom a fogam. Nyugodj meg, nyugodj meg – bátorítom magam.
Mi történne, ha társaim nélkülem szállnának fel és magamra hagynának? Kétségbeesetten püfölöm a mosdóajtót, és segítségért kiáltozom. A gyomrom ég a rossz előérzetektől. Mi lenne, ha minden balul sülne el?
Mi lenne, ha…? Mi lenne, ha…?
Mindazonáltal a barátaim, miután hosszú időn keresztül nem térek vissza, keresni kezdenek. Meghallják a segélykiáltásaimat, rám találnak, és értesítenek egy vasutast. Azonban neki sem sikerül kinyitnia az ajtót. Végül egy sürgősen odahívott lakatos tud csak kiszabadítani szorult helyzetemből.
Végül egy nyitott tehervonatra szállunk fel. Súlyos, girbegurba vasakkal van megrakva, amiket a romok közül gyűjtöttek be. Nagy nehezen felmászunk a kupac tetejére, hogy viszonylagos kényelemben ülhessünk. Így döcögünk Neustrelitz és Neubrandenburg felé, de nem emlékszem, melyik várost értük el először. Mindkét alkalommal le kell szállnunk, mivel a szerelvény rendkívül sokáig áll egy helyben. Az egyik ilyen megállónál együtt bemegyünk a városba, ahol sikertelenül próbálunk ételt koldulni. A helybélieknek is alig van valamijük, és nem akarnak vagy nem tudnak adni semmit.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a háború utáni időszak a német lakosság számára is rendkívüli megpróbáltatásokkal járt. Tanúja voltam, ahogyan a Vörös Hadsereg katonái lovas kocsival szállítottak burgonyát egy élelmiszerraktárba. Egy csoport német futott a zörgő kocsi után, bizonyára abban a reményben, hátha lehullik pár szem krumpli. Bevallom az igazat, nem tudtam sajnálni őket.
Végül egy pékségben sikerül szereznünk egy kis cipót, amely elegendőnek bizonyul Berlinig. Az országutak menekültekkel vannak tele. Sokan magukat fogják be a kocsi elé, mivel nem maradt igásállatuk. Mások talicskába vagy babakocsiba pakolják a holmijukat, és azt tolva haladnak tovább. A megtorlástól félve menekülnek az orosz megszállási zónából.
Berlinben egyetlen ép útszakaszt sem látok, mindent romok borítanak, az utcákon emberek bolyonganak céltalanul. Megkérdezzük, hol találhatunk olyan szállást, ahol pihenhetünk és lehetőség nyílik étkezésre is. Olyan helyre irányítanak, ahol kizárólag keleti német menekültek kapnak elhelyezést. Koncentrációs táborok túlélőiként roppant kényelmetlenül érezzük magunkat, mivel túlzsúfolt háromemeletes faházak fogadnak, hasonlók a táborbeliekhez, és az ellátás csupán tizenöt deka kenyérből és céklalevesből állt. Azonnal továbbállunk.
Hosszú és fárasztó kerülők után a lerombolt görlitzi vasútállomás közelében végre rátalálunk egy befogadóállomásra, amelyet a Vörös Hadsereg hozott létre a koncentrációs táborok túlélőinek. A palotaszerű épületet egy német antifasiszta nő vezeti, aki három napon keresztül biztosít számunkra ellátást és szállást.
Alig tudjuk elhinni: márványlépcsők, értékes szőnyegek és tágas termek várnak. Még mindig azon tűnődöm, mire szolgálhatott ez a reprezentatív épület. Talán el is mondták, de már nem emlékszem. Szállásunk nem csupán szokatlan kényelmet és hasonló világlátású társaságot biztosít, hanem kiváló étkezési lehetőséget is. Jól látszik rajtam, hogy lágerviselt vagyok, pedig azóta két és fél hónapon át kórházi kezelésben részesültem.
Miért alkalmazták a német hatóságok ezeket a kényszerintézkedéseket a foglyokkal szemben? Tagadhatatlan, hogy gondot jelentenek a tetvek, de ezek elsősorban ruházaton élő paraziták. Mindenesetre a hónapokig tartó alultápláltság és éhség nem kedvezett a hajnövekedésemnek.
„Palotánk” meglepő módon szinte teljes mértékben megúszta a bombatámadásokat. Azonban csak majdnem, hiszen azon az oldalon, ahol a mosdók találhatók, az egész épület sarka a földszinttől egészen a tetőig nyitott maradt. Maguk a mosdók szerencsére működőképesek – ráadásul csodás kilátás tárul az utcára!
Ezek az apróságok eltörpülnek amellett, hogy itt végre biztonságos menhelyre lelünk, ahol kipihenhetjük az eddigi utazás fáradalmait. Vastagon zsírozott fehér kenyeret, csodálatosan friss piros paradicsomot és édes, mazsolás tejberizst kapunk, mellé pedig igazi kávébabból készült tejeskávét.
Tágas szobánkban mind a négyünknek külön ágy jut. Csatlakozik hozzám, Neufeld Zsuzsihoz és Babához egy budapesti zsidó asszony, Einzig Gabriella. Amikor a harminckilenc éves asszonyt letartóztatta a Gestapo az utcán, a férjét már munkaszolgálatra hurcolták, míg két kisfiukat a nagymamánál rejtették el. Megkezdődött a gettósítás és deportálás folyamata, amely az elnyomás, üldözés és megalázás keserű útját jelentette számunkra is. A felszabadulást követően Gabriella minden gondolata és érzése arra irányult, hogy vajon túlélték-e gyermekei, férje és édesanyja. Miután meghallgattuk a történetét, annál inkább kívánjuk neki, hogy ne csalatkozzon reményében, és mielőbb újraegyesülhessen a családjával.
A hozzánk hasonlóktól kérdezgetjük, hol kaphatnánk valami ennivalót az útra.
Következő úti célunk Prága lenne.
Nehéz meghatározni, milyen útvonalon tudunk eljutni oda, illetve mennyi időt vehet igénybe az utazás. Úgy számoljuk, hogy mindannyiunk számára legalább egy kenyeret kell vásárolnunk az útra. A városban megismerkedünk egy megbízhatónak tűnő illetővel, aki azt mondja, hogy Berlin közelében létezik egy kis üdülőhely – sajnos elfelejtettem a nevét, noha ismert hely –, ahol amerikai katonai bázis működik, és onnan rendszeresen repülőjárattal viszik ki a náci áldozatokat Amerikába.
Csupán be kell jelentkezni a katonai hatóságnál. Természetesen ezt meg szerettük volna nézni, ezért elindulunk oda, bár az útitervünk figyelembevételével ez nem egyszerű döntés.
A terület nagy része romos, és menekültek lepték el, mégis látszik, hogy valaha rendkívül szép és idilli vidék lehetett. Valóban létezik egy szögesdróttal körbevett amerikai katonai bázis, ahol ideiglenes jellegűnek tűnik a pár kőépület körül felállított rengeteg sátor. A fegyveres őr, aki a büszkén lobogó csillagos-sávos zászló alatt teljesít szolgálatot, senkit sem enged be a táborba.
Másnap ismét szembesülünk a kihívással, hogy élelmiszert szerezzünk az utazáshoz. Egy széles sugárúton észreveszünk egy faoszlopra rögzített, hevenyészett táblát, amely messziről hirdeti angolul és németül, hogy itt kezdődik az amerikai zóna.
Mivel nem derül ki, hogy tilos lenne átkelni a határon, folytatjuk utunkat, és hamarosan eljutunk az amerikai konzulátus épületéhez. Talán itt van az amerikai katonai igazgatóság vagy az amerikai nagykövetség is. Nem emlékszem pontosan. Ide könnyedén bejutunk.
Mivel beszélnek németül, zökkenőmentesen zajlik a kommunikáció. Kifejtem kérésemet, türelemmel meghallgatnak, ám közlik: „Nem felelnek az utazási költségeinkért”. Így ismét üres kézzel állunk egy fárasztó nap végén – az az egyetlen vigaszunk, hogy a szálláshelyünkön megfelelő ellátást kapunk. „Valahogy csak megoldódik” – nyugtatgatom magamat és a többieket.
Hamar kiderül, túlságosan optimista voltam: másnap reggel alig tudok felkelni a fájdalomtól. Teljesen kimerítettek az előző két nap megtett hosszú séták, és annyira súlyosbodott a régi láb- és hátfájásom, hogy még csak gondolni sem tudok az utazásra. A német antifasiszta azonnal értesíti az orvost, aki Aspirint és kámforos kenőcsöt ír fel nekem.
Rendkívül hálás vagyok neki, áldozatosan gondoskodik rólam, és közli, hogy még négy napig maradhatok, hogy kipihenhessem magam. A többieknek azonban azonnali távozásra kell készülniük.
A lányok ragaszkodnak ahhoz, hogy ne hagyjanak magamra, mivel betegen és egyedül nem tudnék hazajutni. Végül az asszony beleegyezik, hogy mindannyian maradhassunk. Gyorsan eltelik a négy nap, mennem kell, még ha minden lépés fájdalmakkal jár is. Esküszöm, nem tudom megmondani, mennyi ideig tartott az út Prágáig. Nem emlékszem arra sem, mit ettünk. Talán a német nő adott valamit útravalóul? Erről nincs emlékem.
Az útitársaim mindig helyet biztosítanak, hogy kinyújthassam a lábam, tudják, mennyire szenvedek. Szerencsére nincs túl sok utas.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor megállt a vonat.
Továbbhaladtunk. Nem tudom megmondani, mennyi ideig utaztunk még ezután.
Silberstein Dezső megkérdezi, ismerem-e Scheer Izidort Nagykárolyból. Ez az első alkalom, amikor ezt a nevet hallom.
Megérkezünk Pozsonyba, ahol a vonat hosszabb időre megáll. A lányok javasolják, hogy szálljunk le, és sétáljunk egyet a peronon. Egyszer csak egy fiatal férfi lép hozzánk, aki szintén lágerből szabadult. Bemutatkozik: Braun Feri Szatmárból. Megkérdezi, hová valósiak vagyunk. Amikor megtudja, hogy Nagykárolyból származom, elmondja, hogy a nagybátyja is onnan való, és Farkas Jakabnak hívják. Erre rávágom, hogy Farkas Jakab az én nagybátyám is. Így kiderül, Braun Ferivel rokonok vagyunk.
Folytatjuk utunkat Prága felé, ahol megszállunk.
Nem csupán az étel nyújtott örömöt számunkra, hanem az is, hogy ilyen szeretetteljes bánásmódban részesültünk.
Prágában meglepetésemre megtudom, hogy, noha minket Magyarországról deportáltak, Nagykároly immár Romániához tartozik. Először a magyar nagykövetséghez indulunk. Az út során találkozunk egy pocakos idős úrral, aki kopott kabátot visel. Azt tanácsolja, hogy keressük fel a román nagykövetséget, és a problémák elkerülése érdekében az utcán ne beszéljünk se németül, se magyarul. Ennek megfelelően a román nagykövetség felé vesszük az utunkat, és román nyelven folytatjuk a beszélgetést. Prága gyönyörű város, amely nem mutatta a bombázások nyomait. A román nagykövetségen találkozunk egy fiatal tiszttel és egy elegáns, hosszú, fekete hajú hölggyel. Egy tágas szobába vezetnek minket, ahol zongora is áll. Leülünk a parkettára, talán matracra vagy takaróra.
Az étkezés céljából a Caritas intézménybe irányítanak minket, amelynek megtalálása nehéznek bizonyul. Villamosra szállva szeretnénk megkérdezni a villamosvezetőt, a jól öltözött és kedves fiatalembert, hogy miként juthatnánk el a Caritasba. De nem tehetjük sem németül, sem magyarul. Társaim azt javasolják, hogy próbáljunk franciául kommunikálni. Velem ellentétben a fiatalember valóban beszél franciául, méghozzá rendkívül jól.
Hirtelen valaki lettem.
Léteztem.
Nem tárgy vagy állat voltam.
Ember voltam.
Ember.
Visszatértem a világba.
A civilizációba.
Elakadt a lélegzetem is.
Úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygón lennék, távol a koncentrációs tábortól és a krematóriumtól.
Mademoiselle.
Pislogok.
Több mint egy éve.
Egy örökkévalóság.
Újra villamosra szállunk, de mindig oda jutunk vissza, ahonnan elindultunk, nehezen tájékozódunk. Gyalogolunk egy darabig, majd megszólítok egy idősebb urat, ismét franciául, hogy mutassa meg nekünk az irányt.
Kétségbeesünk, mivel attól félünk, lekéssük az ebédet.
A körbefutó folyosón gyertyák világítanak. Szobrok és szentek képei díszítik a falakat. Mindig is félelmet éreztem e misztikus vallási szimbólumok iránt.
Nagykárolyban életem során mindössze egyszer jártam a katolikus templomban. Ott is számos szobor meg kép volt, és orgona meg magas kupola – attól tartottam, rám fog omlani, amitől nagyon megijedtem.
A Caritasban is félelmet érzek, de itt legalább ételt fogunk kapni.
Éhesek vagyunk.
Sosem fogok ételt kidobni.
Sosem fogok ételt pazarolni.
Soha.
Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért – Női sorstalanság
KAS Kiadó, 2025
