Itt volt már az ideje, hogy lezárást kapjon a hawkinsi fiatalok 2016-ban indult története. Egyrészt az író-rendező Duffer testvérek láthatóan nem nagyon tudták már hova fokozni a dolgot: az évadról évadra kényszeresen emelt tétekbe a hősök is, alkotók is kezdtek belefásulni (az előző évad fináléja például olyan nagyszabásúra sikeredett, hogy azt nehéz lesz most überelni). Másrészt lassan már nem is olyan fiatalok azok a fiatalok: a tizenéves karaktereket alakító színészek mostanra letagadhatatlanul felnőttek (Millie Bobby Brown például időközben anya lett).
Miután a negyedik évad a vidám családegyesítés után azzal ért véget, hogy Hawkins alatt gyakorlatilag felhasadt a föld, és hatalmas átjárók nyíltak a pokolszerű Tótágasba (vagy Átfordult Világba, vagy a Hellyel Lefelébe, vagy a fene tudja már követni, hogy hívják most magyarul Vecna birodalmát), a kisváros karanténba került. Megszállta és lezárta a katonaság, se ki, se be, a világégést eltussolták, a gomolygó alvilági füstöt köpködő hasadékokat befoltozták. Az előző évadban két kontinensen és négy különböző helyszínen rohangáló népes főszereplőbagázs mind egy szálig Hawkinsban ragadt (jó, kivéve Murray-t, a konteós oknyomozó újságírót, aki az előző évadban tetemes részt vállalt Hopper szibériai börtönből való kiszabadításában, de azért ő is megoldja, hogy fel-feltűnjön ebben az évadban is).
Az nem világos, hogy egy természeti/természetfeletti katasztrófa után – ez ugye attól függ, kinek hiszünk – teljes evakuáció helyett miért kényszeríti arra a hadsereg a helyieket, hogy egyértelmű veszélyben éldegéljenek tovább, mintha mi sem történt volna, de hőseink így legalább megint kisvárosi miliőben, biciklinyeregből próbálhatják megelőzni az apokalipszist.
