Ahogy a filmek végén szokták kiírni, „igaz történet alapján” készült első regénye, a Hajnali láz. Ezt azonban csak az utószóban árulja el az olvasóknak. Mindegy, hogy fikciós vagy megtörtént sztorinak olvassuk a regényt?
Marketingszempontból biztosan nem mindegy. Ma egyfajta reneszánsza van a tényirodalomnak. Az ebbe a kategóriába tartozó könyveket – és tegyük hozzá, filmeket – sokkal jobban „el lehet adni”. Ám engem a marketingszempontok nem érdekeltek. Viszont tény, hogy anyám és apám fél évszázadig rejtegették ezt a megdöbbentő levelezést. Számomra az volt az elgondolkodtató, hogy noha apám kiváló újságíró volt, sőt ifjúkorában remek verseket és novellákat is írt, ezt a nem mindennapi levelezést nem dolgozta fel. Pedig éppen az ő leveleiből tudom, hogy akkor, 1945-46 fordulóján sok olyan történetet dédelgetett magában, amely a saját és a sorstársai életét használta volna fel nyersanyagként.
Anyám megkérdezte tőlem, érdekelnek-e?”
Így írja le első regényének Utószavában Gárdos Péter rendező a kötet megszületésének apropóját, két csomag levél felbukkanását. A leveleket a szülei írták egymásnak 1945-ben és 1946-ban Svédországban, ahová gyógyítani vitték őket, miután kiszabadultak a német koncentrációs táborból. A regény ott kezdődik, ahol a holokausztregények általában befejeződnek, és ott ér véget, ahol elkezdődhet a főszereplők új élete.
Nem is volt szó a családban arról, hogyan ismerkedtek meg a szülei?
Dehogynem, de csupán az anekdota szintjén. Tudtam, hogy szüleim Svédországban, a háború után, levelezés útján ismerkedtek meg, majd házasodtak össze. De apámmal reménytelen lett volna ezt részleteiben megtárgyalni. És biztosan én sem voltam elég szenvedélyes, makacs, kíváncsi. Hozzá kell tennem, apám nagyon szemérmes ember volt. Most, 12 évvel a halála után is azzal áltatom magam: soha nem beszélt volna velem ezekről a dolgokról.
Családi körben sem, miért?
Sokat tépelődve ezen, arra a következtésre jutottam, hogy ennek egy alapvető oka lehetett, ez pedig a szégyen. Apám egyszerűen szégyellte a koncentrációs tábort. Egyfelől azért, mert képtelen volt szembenézni a lealacsonyodásnak ezzel az állati szintjével. Hogy megszüntették, kiiktatták belőle, belőlük az emberit. Hogy a megalázás olyan fokozatait kellett megélnie, amelyet inkább elfelejteni szeretett volna. Erről csak sejtéseim vannak, hiszen nem csupán velem nem beszélt erről soha, hanem lényegében senkivel. Teljesen véletlenül tudtam meg például, hogy Bergen-Belsenben hullákat kellett égetnie. Nem akart erről társalogni. Szégyellte. Másfelől az egész holokausztnemzedéknek van, volt egy alapvető szégyenérzete. Ezt sejteti meg Jorgé Semprun olyan zseniálisan A nagy utazásban. A borzalmakat valamilyen módon túlélők egyszerűen szégyellték, hogy nekik sikerült az, ami sok millió sorstársuknak nem. Ők élnek, miközben nyolcmillióan elpusztultak. És nyilvánvalóan a túlélésnek megvoltak a stratégiái, és ezek, utólag, visszanézve lehet hogy nem állták ki a hagyományos, „békebeli” moralitás próbáit. Nagyon megrázott például apám egyik levele, amelyben arról ír, hogy már a szabadulás után, Bergen városi kórházában egy lengyel orvos, kórteremtársa – aki, ahogy apám megjegyzi, ismerte Freudot, Bergsont – pár deka vajért félig agyonvert egy francia orvost. Hangsúlyoznám, hogy ez már a békében történt! Van bátorságunk elképzelni, mi történhetett pár hónappal korábban? Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy apám temérdek olyan történést cipelhetett magában, amelyet önmaga előtt is szégyellt. Ez a dupla fenekű szégyenérzet fojtotta meg, béklyózta meg – szerintem – az irodalmi próbálkozásait. Ezért én azt kevésbé érzem problematikusnak, hogy velem soha nem beszélt ezekről az évekről. Az viszont szomorú és elgondolkodtató, hogy íróember lévén soha nem öntötte ezeket az „élményeit” formába.
Nem számolt el az ország a történtekkel
Azért elég abszurd, hogy az áldozatok éreznek szégyent, nem a tettesek vagy a néma többség…
Abszurd, de lélektanilag tökéletesen érthető. Az persze más kérdés, hogy a magyar társadalom sem akkor, sem azóta nem számolt el az 1944-45-ben történtekkel. Valamit egyénként, szubjektumként kellett kezdeni azzal, hogy menetoszlopban vonszolod magad végig az úton, s két oldalt, a honfitársaid vagy nevetnek, vagy gúnyolódnak rajtad. Megtörtént, ami megtörtént. Feldolgoztad magadban vagy nem dolgoztad fel. De hogy a következő generáció, meg az utána következő se beszélje ki ezt soha, semmikor?! Ez rémisztő. A németeknél azóta is, folyamatosan sorra születnek olyan regények, filmek (legutóbb például A felolvasó), amelyek újból és újból körbejárják a bűnt. Valahogy jó lenne eljutni a feloldozásig, de nem sikerülhet, ha kihagyjuk az analízist. Szüleim nemzedéke, a magyar holokausztnemzedék lassan úgy „megy el”, hogy ez a szembenézés nem történt meg az ő életükben. Így aztán anyám, apám kortársai vagy eltemetik magukban ezeket az éveket és soha nem beszélnek róla – így tettek a szüleim -, vagy folyamatosan, szisztematikusan felidézik, spontán, önmagukon végezve el a terápiát.
„Egészséges társadalmakban, ha elkövetik a bűnt, utólag önvizsgálatot tartanak”
A ki nem beszélt személyes és társadalmi történelem mintha állandó probléma lenne Magyarországon. Nemcsak a holokauszt, hanem a kommunizmus idejét sem beszéljük ki.
Egészséges társadalmakban, ha elkövetik a bűnt, utólag önvizsgálatot tartanak, szinte kikényszerítik a társadalom minden egyes tagjától a bűnhöz való viszonyulást. Ez az egyetlen lehetőség a megbocsátásra. A magyar társadalom, lényegében, elfelejtette ezt a szembenézést. Jellemzőnek vélem, hogy a Sorstalanság csak a Nobel-díj után került a fókuszba, vagy hogy Szép Ernő csodálatos regényét, az Emberszagot ma is csupán a beavatottak ismerik. Én azért is tartottam fontosnak, hogy megírjam ezt a regényt, mert jelképesnek véltem, hogy a szüleim több mint 50 éven át dugdosták ezeket a leveleket, azaz megőrizték őket. Talán éppen ezzel a gesztussal buzdítottak arra, hogy foglakozzam a történetükkel. Én meg éppen azt olvastam ki a levelezésükből, hogy lehet és kell újrakezdeni, hogy van megbocsátás, és hogy egészen triviális legyek: a szerelem legyőzheti a halált. A csoda, az ő egymásra találásukkal – megvalósult.
A könyv keletkezése (a titokban tartott levelek, a kibeszéletlen családi történetek) az olvasókat is kérdőre vonhatja: ők megbeszéltek-e mindent a szüleikkel/gyerekeikkel. Számolt ilyen reakciókkal?
Van, amit meg lehet beszélni, van, amit nem. Bevallom, voltak az említett levelekben olyan passzusok is, amelyeket legszívesebben átugrottam volna. Nem kell a gyereknek mindent tudnia a szüleiről. S ez fordítva is igaz. A titkok néha beszédesebbek, mint a tények.
Az édesanyja olvasta a könyvet?
Igen, valamennyi változatot.
Mit szólt hozzá?
Fázisonként mást és mást. Én, ráadásul, évekig kérdésekkel gyötörtem. Az emlékezés olyan terepére tévedtünk, amely a legfárasztóbb. Az érdekelt, hogy milyen ruhát viselt, mikor megérkezett Svédországba, hogy hányan feküdtek rajta kívül a kórteremben, mi volt a reggeli és a vacsora, vagy például mit látott, mikor az ablakon kinézett? Szóval csupa elhanyagolható részletet, amelyet általában nem őriz meg az emlékezet. Anyám kétségbeesett, hogy mennyi nem emlékszik már mindenre … Aztán elkezdte olvasni a regényt, a legelső változatot, és nem tudott megbékélni azzal, hogy mit hagytam meg a történetükből, és mit találtam ki hozzá? Sokáig tartott, míg elfogadta, hogy más az élet és más a regény dramaturgiája. Amikor végre hozzáfogtam az íráshoz, már más törvények mozgatták a históriát. Nekem is el kellett felejtkeznem a valóságról, hogy fel tudjam építeni az új hitelességet. S a vitánk, a múltkutatásunk anyámmal, valószínűleg soha nem ér véget. Tegnap este például telefonon beszélgettünk, és előkerült egy eddig homályban maradt mozzanat: harminc percig elemeztük, jártuk körbe, csodálkoztunk rá… Egyébként ennek az „utazásnak” egy pontján anyámat egy kamera elé ültettem, és rábírtam, hogy a legapróbb részletekig elmesélje az ő történetét. A sajátját. Három és fél óráig beszélt. Néha sírt is. Ha sikerül egyszer megcsinálni a Hajnali lázat filmen, szeretnék ebből a 200 percből egy másfél órás dokumentumfilmet összevágni. Mondjuk kísérőfilmnek.
A történelemben evickélő ember
A filmjeiben (például Szamárköhögés, Tréfa, A Porcelánbaba) gyakran úgy meséli el a kisemberek történeteit, hogy közben a háttérben azért tudjuk, hogy nagy történelemi események zajlanak. A Hajnali láz is ebbe a sorba illeszkedik.
Mert ez az európai film. A csatákat, Hannibál átkelését a hegyeken, a gladiátorok küzdelmét az arénában az amerikai film tudja jobban. Engem meg ezerszer jobban érdekelt bármelyik történelmi kataklizmánál, hogy milyen a bennük evickélő, azt átélő, elszenvedő ember. A Hajnali lázban tán három oldal foglalkozik a holokauszttal, mint történelmi iszonyattal.
Hogy áll a filmváltozat, mikor kezdik el a munkát?
A svéd televízió és egy fontos svéd alapítvány támogatná a filmet, de vannak érdeklődők Németországból is. E pillanatban rendelkezünk egy magyar szándéknyilatkozattal, 100 millió forintról, amelyet a Magyar Mozgókép Közalapítványtól kaptunk. A magyar filmszakma mai helyzetét ismerve ez persze nem végleges garancia. Decemberben talán erre a szándéknyilatkozatra ráütik a pecsétet, s akkor beljebb vagyunk. Összefoglalva, diplomatikusan úgy fogalmaznék: körvonalazódik egy svéd-német–magyar koprodukció.
Kik lesznek a főszereplők?
A harmadik castingon vagyunk túl, megnéztünk vagy nyolcvan fiatal színészt, a főbb szerepekre van 15-20 jelöltem. A svéd koprodukciós partnerek is folyamatosan bombáznak nevekkel, és küldik azokat a fotókat, amelyek a korabeli helyszínekről készültek. Jómagam hamarosan utazom Svédországba, hogy találkozzam színészekkel s felmérjem a lehetőségeinket.
Azt azért lehet tudni, hogy a szüleit alakító két főszereplő magyar színész lesz vagy sem?
Igen, azt szeretném, ha magyarok lennének.
Milyen nyelven készül a film?
A táborokban, kórházban a magyarok egymás között magyarul beszéltek, apám svéd orvosának a felsége is magyar volt. A mamám az orvosával németül beszélt. A deportáltaknak „volt szerencséjük” a táborokban megtanulni németül, és mivel a svéd és a német rokonnyelv, a svéd rehabilitációs táborokban az ápoltak kamatoztathatták a nyelvtudásukat. A svédek a filmben egymás között természetesen az anyanyelvükön beszélnek. Vagyis a készülő mű, szándékaim szerint, háromnyelvű, feliratos.
Az előző filmjéről, a – Kosztolányi bentlakásos iskolában játszódó kiskamasz-történetből készült – Tréfáról azt nyilatkozta nemrég, hogy aktuálisabb, mint valaha, annak ellenére, hogy 1912-ben játszódik. Miért gondolja ezt?
Az egész magyar nevelésügy válságban van. Mindennap olvashatunk erőszakos diákcselekményekről. Ezért gondoltam, hogy a Tréfa ide szól, nekünk szól. Bár az is igaz, hogy 1912-ben még a diákok közötti erőszak szűz terület volt az irodalmi művekben. Kosztolányi írt erről először. Mára ez világirodalmi toposszá vált. Én egyébként régóta szerettem volna filmet készíteni ebből a novellából, s nem csupán az aktualitása okán. A novellában erős hangsúlyt kap az az életkori, kamaszkori agresszió, amelyik különösen zárt közösségekben fajulhat el, néha egészen a gyilkosságig.
A Tréfa nem ad megoldást arra, hogy a liberálisabb vagy a poroszos nevelés lenne a hatékonyabb. Ön melyik mellett teszi le a voksát?
Egy filmnek nem feladata, hogy konkrét problémára konkrét megoldást adjon. Magánemberként van véleményem, de az kit érdekel? A Tréfában elkövetődik egy gyilkosság, az okok bonyolultak, de végső soron kielemezhetőek. A liberálisabb elveket valló tanár felelőssége éppen úgy kimutatható, mint a fasisztoid beállítottságú nevelőé. Egy alkotásnak más célja van: a katarzist kellene létrehozni…
Koprodukció és kurzusfilm
Idén befagyasztották és újratárgyalják a filmtámogatásokat. Milyennek látja a magyar film mai helyzetét?
„Egy alkotásnak más célja van: a katarzist kellene létrehozni…”
A filmkészítés mindig és mindenütt mecenatúra kérdése. Ez rendben is van, a filmrendezőnek ezt kell számításba vennie. Én speciel hozzászoktam, hogy nagyjából tízből egy tervemet tudom celluloidra vinni. És ez nem rossz arány. Temérdek forgatókönyvet írok, s ez mérhetetlen örömmel és bizony, csalódással jár. A sors kegyeltjének érzem magam, ha filmet készíthetek. És beletanultam, hogy nem kell feltétlenül a Dunának rohanni, ha ez nem sikerül. Úgy érzem, most nehéz korszak köszönt ránk, filmkészítőkre. Mindig, amikor gazdasági válság van, a kultúra az első vesztes. Kár. Nekem ugyan meggyőződésem, hogy a katarzis boldogabbá, szabadabbá, jobbá tesz, de ezt a politikusok nem tudják vagy elfelejtik. Manapság egyetlen út tűnik járhatónak, elsősorban az európai filmkészítők számára. Ez pedig a koprodukció. De egy ilyen típusú, – így mondják – projekthez, 3-4 éves előkészítés és jó adag szerencse is kell. Plusz egy külföldi partner, aki hisz benned. Sajnos, a koprodukció számos más kockázati tényezőt rejt. Több gazda: több igény. Például – nézzük az én esetemet – egy svéd producer szívesebben ad pénzt olyan filmre, amiben svéd főszereplők vannak. A németek jelentkezésével be kellett építeni a történetbe egy német szálat. A filmcsinálás nem olyan magányos műfaj, mint a regényírás, ezerszer több kompromisszumra kényszerülsz. És csak utólag derül ki, hol, melyik kompromisszumnál véreztél el.
Van egy másik kompromisszum: az állam által megrendelt filmek. Ön vállalná, ha Orbán Viktor felkérné, mondjuk egy Mátyás király-filmre?
A kurzusfilmek készíttetése a legveszélyesebb stratégiája annak, hogy a nemzeti filmgyártást életben tartsuk. A rendelt filmbe ugyanis eleve beépítődnek azok az aknák, amelyek előbb-utóbb felrobbannak. Átláthatatlanabb ugyanis, mint a koprodukciós igénylista. A politikai igény rafináltabb és rombolóbb. De nem megkerülve a kérdést: ha mondjuk, felkérnének arra, hogy készítsek egy filmet Mátyás királyról, azt mondanám, hogy én nem értek Mátyáshoz, nem igazán érdekel a korszak. Ha viszont, mondjuk, arra kapacitálnának, hogy Kempelen Farkasról készítsek egy filmet, akkor fejest ugranék. Azért érezném magam a szerencse fiának, mert már vagy öt éve foglalkoztat a téma. Írtam egy forgatókönyvet, amellyel egy producer barátom foglalkozik, amerikai, nyugat-európai befektetőkkel tárgyal. A filmtervnek hosszú és bonyolult címe van: Kempelen Farkas sakkautomatájának néhány meghökkentő játszmája.
A történet Európa néhány nagyvárosában játszódik 1792 és 1794 között. II. József azt a feladatot adja Kempelennek, hogy a Törökkel, a sakkautomatával járja végig az európai palotákat, vigye el a Monarchia jó hírét, nyerjen, nyerjen és közben: jelentsen. Kempelen két éven keresztül küldözgeti haza a jelentéseit, miközben sorra nyeri a játszmákat. Véleményem szerint egyébként Kempelen az egyik legnagyobb magyar Széchenyi mellett. A kisnemesi sorból az osztrák-magyar birodalom harmadik emberévé felkapaszkodott feltaláló 11 nyelvet beszélt, verseket írt, vízművet tervezett, közigazgatási ismeretei voltak, feltalálta a vakírást, és még egy sor nagyszerű dolgot csinált. Úgy érzem elfelejtkeztünk róla, – róla is – és ez nagy hiba. Visszatérve a kérdésre, ha erre a filmre kérnének fel, akkor azt nem érezném megrendelésnek.
