Azt nyilatkoztad korábban, hogy már a középiskolában lenyűgözött Bartók zenéje. Innen és a Kárpát-medence népzenéiből gyökerezteted a Napra stílusát is, amely persze jócskán át van itatva a rockkal. Hogy lehet összeegyeztetni a Bartók-zenét a rockos lendülettel?
Gyerekkoromban természetesen én is hallgattam az amerikai iskolát, AC/DC-t, Jimi Hedrixet és másokat, később pedig a nagy jazzgitárosokat, mint John McLaughlin. Egy idő után azonban nem voltak már rám olyan elementális hatással. Kiskoromban talán volt olyan, hogy egy jó rockzenétől „kiszakadt a szívem”, de ez hamar elmúlt, kiégett. Középiskolás koromban Bartók gyakorolt rám olyan elemi hatást, mint hétévesen az AC/DC. Annyira újszerű, színes, zseniális volt, hogy egészen elképesztett. Ma már egyáltalán nem hallgatok gitárzenét, rockzenét. De a komolyzene, a népzene és a rockzene között vannak átjárhatóságok. Minden zene hangokra, hangszínekre épül, ez univerzális és átjárható.
Lehet, hogy ma már nem hallgatsz rockot, de e számaitokban még mindig erősen érezhető például Jimi Hendrix hatása…
Nem tudja letagadni senki, hogy milyen hatások érik gyerekkorában. Lelki háztartásom egy bizonyos százalékát nyilván ma is kitölti Jimi Hendrix. De ma már tényleg nem hallgatok rockzenét, leginkább a komolyzenét és a népzenét szeretem. És persze a pesti cigányzenét, vagy ahogy nevezni szokták, a magyar nótát, népies műdalt. Nagyon igazságtalanul becsülik le ezt a műfajt, pedig ez egy fontos zenei kincs. Volt egy-két olyan prímásunk, aki olyan hatású művész volt, mint Hendrix Amerikában. Például a napokban elhunyt Járóka Sándor, vagy a kolozsvári Laka „Kicsi” Aladár. Őket sokat hallgatom.
A falu és a város zenéje találkozik a muzsikánkban (fotó: Balla)
Mikor kezdtél el gitározni?
Nyolcéves koromban. Édesapám hobbiszinten, de igen jól gitározott. Ez tetszett nekem, én is megpróbáltam.
Később zeneiskolában folytattad a gitártanulást?
Nem, soha nem tanultam gitárt zeneiskolában, mindenre magamtól jöttem rá. Volt édesapámnak egy akkordtáblázata, az alapján gyakoroltam. Szép lassan aztán hallás után kezdtem tanulni, ebben nagyon erős voltam, sok mindent megfejtettem magamtól. Szerintem azért más az autodidakta iskola, mint a normál, intézményes tanulás, mert ha valamire magadtól jössz rá, az egy nagyon más jellegű, mély tudás. Viszont időigényesebb, az kétségtelen.
Egészen fiatalon már a VHK-ban játszottál, majd a MagUra nevű zenekarban, és a Kárpát Möbiuszban…
Ez utóbbi volt a meghatározó számomra. Cziránku Sándorral, a Barbaro gitárosával zenélhettem együtt tizennyolc-tizenkilenc éves koromban! Most újra Cziránkuval játszom az újjáalakult Barbaróban. Összeérnek a dolgok.
Zeneileg is összeér a Napra és a Barbaro. Hasonló műfajban játszotok. Milyen különbségeket látsz a két zenekar között?
Érzem, hogy egy tőről fakad a Napra és a Barbaro bizonyos értelemben, de nagyon sok különbség van a két zene között. A Barbaro nem annyira az autentikus népzenét vette alapul, mint a Napra. Inkább ismert Muzsikás, vagy Sebő és egyéb népzenei feldolgozások voltak abban az időben elérhetők számukra. Az a korszak, amikor a Barbaro indult, egyébként erről is szólt: akkor még a rockzenészek nemigen ásták be magukat a népzene mélyrétegeibe. Én a Napra néhány tagjával rendszeresen jártam Erdélybe zenéket gyűjteni, mint azt számos kortársunk is megtette. Egy hétig laktunk például Kolozson, az ottani cigányoknál. Velük éltünk, és mindent felvettünk videóra. A most megjelenő Napra-album nagyjából 30 százaléka ezekre az eredeti népdalokra épül. Meg lehet figyelni a különbséget: más az, amikor már feldolgozott dalokat alakít valaki tovább, mint amikor az eredeti forráshoz nyúl. Mi testközelből láttuk, hogy a kolozsi cigányok mikor zenélnek, hogyan zenélnek, mire zenélnek. A másik fontos különbség, hogy a Barbaro – amellett, hogy persze van az énekes, meg játszottak néha benne mások is hangszeren, mint most én is, de – mindig is a Zsoldos–Herpai–Cziránku triójára épült. A Napra pedig egy hat hangszeres zenekar. Teljesen más a hangszerelés ezáltal, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk az összetett harmóniákra.
A Napra egyrészt akusztikus hangszerekre – a cimbalom mellett harmónikára, hegedűre, brácsára –, másrészt a klasszikus rockzenei hangszerekre, az elektromos gitárra, basszusra, dobra épül…
Ezt a kettősséget a színpadi megjelenésünknél is kiemeljük. A bal oldalon áll a basszusgitáros és az elektromos gitáros, jobb oldalon az akusztikus hangszerek, középen az énekes és hátul a dob. Érzékeltetni szeretnénk, hogy a falu és a város zenéje találkozik a muzsikánkban. Az elektromos hangszer egy angolszász hagyomány, ezzel természetesen semmi baj nincs, ma gyakorlatilag az elektromos gitár a prímás hangszer, lesarkítva mindenki azon játszik ebben a funkcióban. Azt is lehet úgy használni, hogy összefogja ezt a két világot. Ez nagyon fontos része a Napra gondolkodásának.
A Napra hihetetlen virtuóz zenészeket vonultat fel. Itt van például Balogh Kálmán cimbalmos, aki egymagában is hangversenytermeket tölt meg világszerte. A Naprában ennek ellenére szinte csak kisegítő zenészként van jelen. Nem volt ebből konfliktus?
Balogh Kálmán a „róka” a zenekarban, mi még sok értelemben csak csikók vagyunk. Ő sokkal megfontoltabb, mint mi. Ha a játékát kivennénk a Napra zenéjéből, egy nagyon fontos elem veszne el. Kálmán hihetetlenül virtuóz, pillanatok alatt lejátszik bármit, de ő így építette be magát a zenekarba. Valószínűleg az is benne van a dologban, hogy mi már egy éve próbáltunk, amikor Kálmán képbe került. És ahogy nekem nehéz volt a Barbaro esetén egy trióra megírt zenébe gitárral beilleszkedni, és kvartetté bővíteni a hangzást, ugyanígy Kálmánnak is nehéz lehetett egy már cimbalom nélkül megírt zenébe beilleszkednie. Raktunk a zenébe Kálmán-szólókat, de érezni, hogy egész más funkciója van a Naprában, mint a saját zenekarában, amikor rá épül az egész.
Megvan a zenei anyanyelvünk (fotó: Balla)
Manapság nagy divat lett a világzene. A magyar zene és a könnyebb műfajok keverését is sok együttes próbálja a NOX-tól a Kerekes Bandig, egészen más végeredménnyel…
Úgy tűnik, hogy a magyar és a környező népek muzsikája az egyik legalaposabban legyűjtött népzene a világon. Most ott járunk, hogy megvan az alapanyag, megvan a zenei anyanyelvünk, most az a kérdés, mit kezdünk vele. Lehet egy az egyben ugyanúgy játszani még sokáig, mint a régiek tették, vagy pedig kezdünk ezzel az anyanyelvvel valamit. Most tényleg gombamód szaporodnak ezek a „népi dolgok”, én ennek örülök, mert úgy tűnik, hogy a fiatalokat érdekli ez a hagyomány. Az is természetes, hogy a különböző zenekarok különbözőképp értelmezik mindezt. Mint az emberek: előtte van a világban lévő információhalmaz, és ezt értelmezi a maga módján. A Kerekes Bandet sokan támadják az autentikus körökből, mondván „hogy mernek így belenyúlni a népzenébe”. Én teljesen másképp gondolkodom arról, hogyan kellene a népzenébe belenyúlni, de mégis azt érzem, hogy „egy asztalnál ülünk”.
Az első albumotokat angol producerek adják ki. Hogy jöttek képbe?
A kiadónk (Folkeuropa kiadó – a szerk.) vezetője ismerte a WOMEX (World Music Expo: a világ legnagyobb világzenei szakmai kiállítása – a szerk.) produkciós igazgatóját, Ben Mandelsont. Ő több világhírű zenekarnak a producere, például az idei BBC világzene-díjas Bellowhead-é, vagy Boban Markovic-é. A főnökünk elküldte neki a demoanyagunkat, és ő annyit írt vissza, hogy „wow!”. Nem sokkal ezután telefonált, hogy érdekelné ez a dolog. Februárban felvettük az albumot. A londoni producerek (egy angol hangmérnök Rob Keyloch is beszállt közben) egyrészt jó zenészek, másrészt nagyon értenek ahhoz, hogyan kell jó albumot csinálni. Ez egy külön tudás, hozzáértés. Mi is tudjuk, milyen egy jó szám, de ők globálisan rálátnak egy albumra. Mi számokban, ők albumban gondolkodnak. Ez egy más hozzáállás. Jó volt az is, hogy ők kívülről hallgatták meg a dalokat, s nagyon érdekes dolgokat tudtak hozzájuk rakni.
