„Neked is kell már mostanában gyógyszer? Egyszerűen nem áll fel, érted, helyzet van, és semmi, régebben ilyen nem fordult elő soha”

Az az emelkedés

A lakókocsi valahogy megmaradt nekik.

Talán az egyetlen szokás, amit az ifjúkori banda nem hagyott el, a lakókocsis pecázás. A többi szép lassan kikopott, ahogy párjaik lettek, aztán feleségek, végül jöttek a gyerekek.

A többnapos kirándulások, a fesztiválozások, az ereszd-el-a-hajamat programok (akkor még volt nekik, haj is, program is) már egyszerűen nem fértek bele. Nem is bírták volna fizikailag, kedvük se volt; ahogy nőtt az apahas, úgy gyarapodott a lustaság is.

A baráti társaságban elindult válási hullám még ideig-óráig visszahozta a kirándulási kedvet, de már nehezen mászták meg a kaptatókat. Mentek inkább egyeneseket, rövideket, Spartacus-kör, jó lesz az, zöldben vagyunk, féltávnál meg ciccenthetünk egy sört.

A lakókocsis-pecás hétvégéken jól elüldögéltek a horgászszékben, hűtőládában a sör, este tizenegykor szépen kidőltek, egy kis rövidet még? Ugyan már, inkább aludjunk.

A beszédtémák is fogyatkoztak, a fergeteges anekdoták eltünedeztek, inkább gyereknevelés, főleg, akinél heti váltásban voltak a kölykök, őrületesen sokat esznek, hallod, és mennyi időt vesz el a főzés, mosogatás, egyszerűen nem fogják fel ezek a kis disznók, hogy nem egy mosodát vezetek, és csinálhatnának ők is valamit, illetve örök témaként ott volt még a csajozás.

Már akinek összejött. Én nem értem ezeket a mai elvált nőket, miért nem akarnak összeköltözni? Miért nem akarnak mozaikcsaládot? Akkor legalább végre szusszanhatnék én is. Fura, hogy olyan jól elvannak férfi nélkül. Neked is kell már mostanában gyógyszer? Egyszerűen nem áll fel, érted, helyzet van, és semmi, régebben ilyen nem fordult elő soha. Pedig kurva jó parti vagyok még mindig, tényleg, és szinte alig hallható a horkolásom.

Alig, mi?

Ezek a randiappok amúgy jók, ha nagyon nyomulsz, sokat csetelsz, úgy csinálsz, mintha minden szavát lesnéd, tuti, hogy ágyba bújik veled. Persze eljátsszák, hogy rohadt erősek férfi nélkül, de valójában ki vannak ránk éhezve.

Kufircra vágyó kis macák.

Lajos csak néz. Lajos mindig csak néz, amikor a többiek a randiappokról beszélgetnek. Ő egyetlen macás sztorival sem jött még a válása óta.

Lajos csak ül a tűz mellett a kempingszékben, a kezében már megmelegedett a sör, június vége van, és vízparton vannak, ha szerencsés, láthat szentjánosbogarat, amit úgy szeret gyerekkora óta. Mintha koboldjárőrök lebegnének a lámpásaikkal az erdőben eltűnt személyek után kutatva. Ezt jólesett neki elképzelni, a világító járőröket, a fiúk beszélgetését már mélységesen unta.

A csillagok a fejük felett úgy szikráztak, mintha egy háziasszony épp most rázta volna ki a terítőt, amelyről fénylő morzsák szálltak alá.

Randiappok. Hát az nem az ő világa.

Lajos, de te mégis hogyan?

Ha lefeküdtek a többiek, és fent bír maradni, lehet, hogy meghallgatja a lappantyúkat is. A gurgulázó hangjukról mindig a fia jut eszébe, ahogy fogat mos.

Lajos, de te hogy, most komolyan. Rukkolj már elő vele.

Mit hogy?

Hogyan ismerted meg az Annát.

Hát a lelátón, hogy.

Szívatsz. Ahhoz nem ittam eleget, hogy ezt bevegyem, pedig órák óta szorgosan igyekszem kiütni magam.

Együtt fociznak az utánpótlásban a fiaink, és az egyik meccsen, úgy.

Hogy lehet egy meccsen ismerkedni?

Hát, tudod, én nem randiappokra mentem, hanem az emelkedést figyeltem.

Az emelkedést? Az nem a kosárlabdában van? Vagy máshogy érted?

Lajos lenéz a meleg sörére, majd rálocsolja a tábortűz szélére.

Hülye, ne oltsd el még, majd lehúgyozzuk, ha fekszünk.

Lajos most az égre pillant, feje fölött a fák ágai úgy terülnek szét, mint a korall legyezői. Közöttük a csillagok, mint homokba fúródott apró halak szemei. A fia szeme, amikor belerakták az akváriumba az első halait.

Az emelkedést, igen, hogy mikor áll fel a helyéről a lelátón szurkolás közben. Felugrik-e már félpályánál, ha a gyereknél van a labda, hiába vannak előtte védők. Hogy hiszi-e, hogy két védőt simán, hármat pedig némi csellel, de könnyedén legyűr majd az a kölyök. Hogy hisz-e benne úgy, mintha Hidegkuti futna a pályán, hisz-e abban, hogy lesz oka az üdvrivalgásra, ami olyan hangosan hasít majd a pálya fölött, hogy a fia kinéz a lelátóra, és szárnyakat kap.

Ki nem szarja le a focit? Mert én igen, totálisan. Nyomjunk inkább valami zenét, gyerekek.

Hát én nem szarom le. És tudjátok, Anna felállt, amikor félpályánál a fiához került a labda. Én meg pont arra fordultam, pedig jó sok szék volt közöttünk.

Ennyi? Innen tudtad, hogy ő a nagy ő? Pedig amúgy nem is olyan feltűnő szépség. Mármint úgy értem, na, szóval amúgy helyes azzal a kis kancsalságával.

Lajos arra gondol, mennyire imádja azt a kis kancsalságot, éppúgy, ahogy a vakbélműtét hegét a hasán, vagy ahogy harákolva nevet, és ahogy felvágja a húslevesben a cérnametéltet.

És arra is gondol, hogy ha ezek itt ilyen hangosan hallgatják a zenét, lesheti ő a lappantyúkat.

Feltápászkodik, kinyújtóztatja a tagjait, azzal behúz a lakókocsiba. Tudja, hogy elég jó a belső órája, és ha kikapcsolják addigra a rádiót, a lappantyúkra úgyis felébred.

Finy Petra: Kistigris

21. Század Kiadó, 2025