Közkeletű felfogás, hogy a mezőgazdaság feltalálása előtt őseink szinte kizárólag apró, egyenlőségen alapuló vadászó-gyűjtögető csoportokban éltek. Abban már van vita, hogy ez vajon idilli vagy nyomorúságos, erőszakkal teli állapot volt-e. Önök viszont azt mondják, hogy mindkét verzió alapjaiban téves. Miért?
Mert az ilyen eredettörténetek azt várják tőlünk, hogy képzeljünk el egy korszakot, amikor az emberek egyfélék voltak. Pedig tudjuk, hogy ez életszerűtlen, hiszen az emberi természet összetett. Igazán furcsa elképzelés, hogy gyakorlatilag több százezer éven keresztül semmi lényeges nem történt velünk — elvégre ma már tudjuk, hogy az emberi faj nagyjából 300 ezer éve létezik a miénkhez hasonló testtel, és ami még fontosabb: aggyal. A természeti állapotnak ez a homogén felfogása olyan filozófusoktól ered, akik két-három évszázaddal ezelőtt írták műveiket. Akkoriban az emberek még hittek abban, hogy Isten a viszonylag közeli múltban teremtette a világot és az emberiséget, majd jött Bábel tornyának balszerencsés esete, amit követően szétszóródtunk, különböző nyelveket kezdtünk beszélni, és egytől-egyig Noé leszármazottai lettünk. Abban a keretben talán értelmesebbnek tűnt a feltételezés, hogy az Édenkertből való kiűzetés után jó darabig nem sok minden történt az emberekkel. Pedig igazából még az Édenkertben is történtek dolgok…
Volt valami gyümölcslopási história, meg is lett a következménye.
Hát igen, de a lényeg, hogy ezek a különös elképzelések jól beazonosíthatóan a felvilágosodás korabeli filozófusok írásaiból maradtak ránk.
Mi a baj azzal, ha kicsit leegyszerűsítenek egy bonyolultabb történetet?
Könnyű belátni, hogy az emberiség korai időszakát bemutató elbeszélések valójában nem a múltról szólnak. Inkább jogi-retorikai eszközként szolgáltak ahhoz, hogy a szerző a jelenről tehessen állításokat.
Ha például abból indulsz ki, hogy az emberek természetüknél fogva kegyetlenek, erőszakosak és versengők, ahogy Thomas Hobbes is tette, onnantól könnyű amellett érvelni, hogy szükség van egy abszolút hatalomra, ami képes ezt az erőszakot kordában tartani.
Sőt, akár képes a gazdaságba terelni ezeket a nehezen megzabolázható energiákat, hogy rendezett társadalmakban élhessünk és ne mészároljuk le egymást újra és újra. Amennyiben viszont az alapvetésed az, hogy mindannyian velünk születetten kedvesek és önzetlenek vagyunk és ösztönösen segítjük és szeretjük egymást, akkor nyilván egy egészen más történetet fogsz elmesélni. De elég egy percnyi gondolkodás, hogy rájöjjünk: mindkét álláspont végzetesen naiv.
Ha ugyanis létezik bármi, ami valóban különleges bennünk, emberekben, akkor az épp a döntési képességünk. Értékeljük a világot magunk körül, tudunk választani és erkölcsi döntéseket hozni. A saját szakterületemen, a régészetben mostanában feltárt bizonyítékok is ezt támasztják alá. Persze még mindig akadnak olyan évezredek és évszázadok, amelyeknek társadalmi berendezkedéséről keveset tudunk, ám, ahogy időben közelítünk, egyre több lelet áll rendelkezésre, és ezekből kiderül, hogy az adott kor emberei — például már a legutóbbi jégkorszak idején — rendkívül fantáziadús és játékos módon szerveződtek közösségbe. Ezeket a szokásokat és társadalmi kereteket nem lehet belegyömöszölni egy olyan egyszerű keretbe, mint hogy „az emberek akkoriban mind ugyanúgy éltek”.
Tudna mondani néhány példát az őseink társadalmi-politikai játékosságára?
Számos példát ismerünk arra, hogyan követte a társadalmi hierarchia az évszakok változását. Még a földművelés elterjedése előtti időkről beszélünk: Európa tájait ekkor főleg vadonok és lápvidékek adták, amelyeken gyapjas mamutok, bölények és gímszarvasok jártak-keltek. Persze ezek bősége ciklikusan változott, az évszakokkal együtt jöttek és mentek. Így akadtak bőségesebb és szűkösebb időszakok is az év során. A régészeti leletek pedig arra utalnak, hogy az emberek igazodtak a környezet változásához — ráadásul nem ostoba, gépies módon, hanem hihetetlenül kreatív megoldásokkal.
Ha, mondjuk, a világnak ezt a fertályát vizsgáljuk, ahol mi is beszélgetünk — nagyjából a mai Lengyelország területétől a Fekete-tenger északi partjaiig terjedő földrajzi sávban —, láthatjuk, hogy a jégkorszak vadászó-gyűjtögető csoportjai hatalmas építményeket emeltek. Ezeket gyakran a levadászott óriás állatok maradványaiból, például gyapjas mamutok bordáiból és agyaraiból készítették. Így hoztak létre monumentális struktúrákat, amelyek nem hétköznapi lakóhelynek, sokkal inkább valamilyen emlékműnek vagy szertartási helynek tűnnek. Ám az ilyen tevékenységek és a hozzájuk köthető kapcsolatrendszer csak az év bizonyos részében volt meghatározó — a fennmaradó időszakban az emberek más dolgokat csináltak. Ez a szezonalitás valójában elég jól dokumentált a későbbi korok társadalmaiban is. Az antropológusok a múlt században, sőt már korábban is megfigyeltek számos olyan közösséget, amelyeknek „kettős arculatuk” vagy többféle üzemmódjuk volt.
Hogy nézett ki ez a gyakorlatban?
Úgy, hogy ezek a társadalmak időszakosan váltogatták a működésüket: néha nagyon egalitárius, máskor viszont nagyon hierarchikus formában éltek. Ez önmagában is lenyűgöző — például az év egy részében szigorú szabályaik voltak a tulajdonról és a személyi birtokviszonyokról, aztán az év másik részében minden közösségi tulajdonba került. Az év bizonyos szakaszaiban még rendfenntartó csoportjuk is volt, de csak néhány hónapig. Aztán ugyanazoknak az embereknek le kellett mondaniuk arról a hatalomról, amelyet korábban megkaptak — például, hogy megbüntessenek vagy bebörtönözzenek másokat, és így tovább.
Nagyon érdekes, hogy mentálisan képesek voltak »belépni és kilépni« különböző társadalmi világokba. Ez pedig logikusan azt is jelenti, hogy el tudtak gondolkodni azon, milyen lenne például állandóan hierarchikus társadalomban élni — és így akár tudatosan dönthettek úgy, hogy nem akarnak így élni, vagy igyekeztek különféle módokon korlátozni az ilyen típusú berendezkedéseket.
Így a megszokottól eltérő képet kaphatunk a korai emberekről: ez alapján nagyon intelligensek voltak — akárcsak a mai emberek —, politikai téren pedig olyan dolgokat is szabadon megtehettek, ami számunkra áthidalhatatlan nehézségeket okoz. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a társadalmaink alapvető szerveződése „ilyen, és kész”, nincs alternatíva. Őseink ezzel szemben sokkal játékosabban kísérleteztek: kipróbáltak különféle rendszereket, majd „levetették” őket, ha nem működtek.
Létezik olyan elmélet, miszerint ennek a szabadságnak a feladása volt a technológiai fejlődés ára. Ez a mezőgazdaság feltalálásától a mesterséges intelligenciáig ívelő folyamat ugyan merevebb társadalmi berendezkedéssel és nagyobb egyenlőtlenséggel jár, ugyanakkor nagyobb kényelemmel is.
Rengeteg bizonyítékunk van már a világ minden tájáról, amelyek arra utalnak, hogy valójában nem így történt. A földművelés elterjedése például lassú és fokozatos folyamat volt. Néha az emberek átvették a mezőgazdasági módszereket, majd később visszatértek a vadon élő erőforrásokhoz. Máskor pedig különös, kevert rendszereket alakítottak ki, ahol egy kicsit földet műveltek, de közben vadásztak és gyűjtögettek is. Ezek a sokkal rugalmasabb ökológiai rendszerek néha több ezer évig fennmaradtak, sőt bizonyos helyeken — például az amazóniai esőerdők térségében — egészen a közelmúltig.
Tehát nem állja meg a helyét az az elképzelés, hogy már a mezőgazdaság puszta létezése is szükségszerűen egyenlőtlen állapotokhoz vezetett.
Sőt, sok lelet támasztja alá, hogy azok a társadalmak, amelyek nagyon korán áttértek a földművelésre — például a Közel-Keleten, ahol én magam is végeztem terepmunkát és kutatást — bizonyos értelemben egalitáriusabbak voltak, mint az őket körülvevő vadászó-gyűjtögető kultúrák. Vagyis pontosan az ellenkezője igaz annak, amit mindig is tanítottak nekünk.
Említette, hogy Hobbes, Rousseau és társaik valójában a saját korukról vitáztak, amikor az úgynevezett természeti állapotról írtak hosszú értekezéseket.
Így van, magukról beszéltek. Hobbes a 17. században élt, és az angol polgárháború során száműzetésbe kényszerült. Valóban azt tapasztalhatta, hogy a rend megbomlása szüntelen öldöklésbe torkollik, mindenki háborújába mindenki ellen. Szóval az abszolút hatalommal bíró uralkodó, az úgynevezett szuverén, nagyon csábító ajánlat volt a számára, mert a káoszban szükség van valakire, aki képes mindenkit sakkban tartani. Rousseau esete izgalmasabb, mert kevésbé nyilvánvaló, honnan inspirálódott. 1753-ban, több mint három évtizeddel a forradalom előtt írta híres „A társadalmi egyenlőtlenségek eredetéről” című értekezését. Tehát ő valójában még az ancien regime, a régi berendezkedés szülötte, egy hihetetlenül hierarchizált társadalomban élt, ahol mindenkinek tudnia kell a helyét, hogy ki van fölötte és ki alatta. Az értekezést valójában egy esszépályázatra írta, amit a korabeli Franciaország egyik fontos tudományos akadémiája hirdetett meg. A pályázati kiírás így hangzott: honnan ered az emberek közti egyenlőtlenség, és összefér-e természeti törvénnyel? Tekintve, hogy akkoriban a világ egyik leginkább egyenlőtlen társadalmában éltek a Napkirály és utódai uralma alatt, ez valóban nagyon különös kérdés volt. Miért feltételezné bárki, hogy valaha is másképp mehettek a dolgok?
Itt jönnek képbe az amerikai őslakosok, akik nagyon sokszor kimaradnak a történelemkönyvekből, amikor a felvilágosodásról van szó.
Pedig arra, hogy egyáltalán egy ilyen kérdés felmerülhet a 18. századi Franciaországban, minden bizonnyal nagy hatással volt, hogy az európaiak milyen társadalmi berendezkedésekkel szembesültek az Új-Világban, különösen Észak-Amerikában. Nem arról van szó, hogy az európaiak soha ne gondoltak volna az egyenlő társadalmak lehetőségére. Ott voltak például a levellerek, akik elképzelték, mi történhetett az Édenkertben, és léteztek más gondolatkísérletek is. De Amerikában az európaiak valódi emberekkel találkoztak, akik teljesen szokatlan szabadságban éltek a korabeli Európához képest. A nők például szabadon válhattak, anélkül, hogy ehhez át kellett volna esniük valami rettenetes és megalázó procedúrán. Ez megdöbbentő, de egyben lenyűgöző is volt az európaiak számára. Nem sokkal a francia forradalom előtt járunk, az európai országok közvéleménye veszélyesnek és felforgatónak tartotta az ilyen ötleteket, így kockázatos volt ezeket direkt a nevére venni valakinek. Sok felvilágosodás kori szerző az ilyen gondolatokat ezért képzeletbeli alakok szájába adta. Egzotikus szereplők vagy, ahogy ők mondták volna: „vadak” szájába.
Ám, ha megnézzük, amiket mondanak, az valójában nem képzeletbeli élményeken, hanem valós tapasztalatokon nyugszik. Olyan találkozások sorozatán, ami a francia, holland és brit telepesek, valamint az őslakos népek között között zajlott le, főleg a mai New York állam és a kanadai Nagy Tavak régiójában, a Haudenosaunee, a Wendat és más szomszédos csoportokkal.
Tehát ezek az népek valóban léteztek, megvoltak a saját vezetőik és gondolkodóik. A társadalmaikról szóló beszámolók pedig egyértelművé tették: náluk nem voltak börtönök vagy bírák, nem létezett szigorú, büntető törvénykezés.
Miközben ez bármelyik korabeli európai városban alapértelmezett volt, hiszen teljesen hétköznapi dolognak számított, hogy embereket akasztottak, felnégyeltek, máglyán elégettek vagy épp bebörtönöztek és megkínoztak. Az amerikai őslakosoknál nem így kezelték a kihágásokat és bűnöket, és mégis sokkal alacsonyabb volt náluk a bűnözési arány, mint a francia gyarmatokon. Ez a paradoxon rendkívüli módon foglalkoztatta az európai filozófusokat is.
Nemrégiben derült ki például John Locke, a híres angol filozófus naplóinak és kiadatlan írásainak tanulmányozása során, hogy Locke egész utópiát tervezett írni a Wendat népről szóló francia jezsuita beszámolók alapján. Tehát elmélkedtek ezekről a dolgokról, ám ezek a gondolatok jellemzően kiszorultak a történeti kánonból, így végül kialakult egy torz kép az európai felvilágosodásról, mintha az csak Európa határain belül zajlott volna.
Akkor a felvilágosodás valójában egy sokkal globálisabb történet volt, mint ahogy sokszor meséljük magunknak?
Csakis egy ilyen „globális” párbeszédből bontakozhatott ki az egyenlőtlenség eredetére irányuló kérdés is, amelyre a dijoni akadémia pályázatot írt ki és amelyre Rousseau megadta a maga híres válaszát. A Mindenek hajnalában megpróbáljuk kibogozni és visszakövetni a lépéseket, és kideríteni, hova vezetnek ezek a szálak.
Viszont nemcsak az évszázadokkal ezelőtt élt filozófusok beszéltek a saját korukról, amikor elméletekkel álltak elő a régmúltról, hanem önök is. Mit változtatna a beszűkült politikai képzeletünkön az, ha kiderülne, hogy valójában sokkal változatosabb társadalmakban éltek az őseink sok-sok évezreddel ezelőtt?
Az emberiség eredetének bejáratott mítosza, az erről mesélt standard történet borzasztó lehangoló. Olyan, mint egy bokánkra láncolt vasgolyó, ami azt üzeni: ha túl messzire próbálsz kimozdulni bármelyik irányba, ez a súly úgyis visszahúz. Rád zúdul és összeroppant az évezredek története. Szerintem az elmúlt 30–40 év tudományos kutatásai nyomán kirajzolódó kép a régmúltról az elképzelhető jövő előtt is szélesebb teret nyit. Nem feltétlenül vetíti előre, mi fog történni, de elvágja a rablánc egyes szemeit, így az lazulni kezd, és talán egy nap le is esik a bokánkról a vasgolyó. És ez nem jelenti azt, hogy tudjuk, merre haladnak majd a dolgok, de annyit igen, hogy több irány is lehetséges.
Többször szóba hozta a régészeti leleteket, de itt arról megy a vita, hogy hogyan éltek az emberek tíz vagy akár húszezer évvel ezelőtt. Írásos dokumentumok híján viszont minden elmélet spekulációnak tekinthető bizonyos mértékben. Mennyiben lehet az egyes értelmezéseket tudományosan bizonyítani?
Nos, minden történelmi kor nyitott az értelmezésre, még az egészen friss események is.
Ma is olyan korban élünk, amikor teljesen ellentmondó állításokat lehet hallani arról, mi történik éppen a világban. Valaki azt mondja, hogy népirtás zajlik, más meg ezt nevetségesnek bélyegzi. Egyesek szerint egy nagyhatalom kellő ok nélkül megtámadott egy szomszédos országot, mások pedig azt mondják, egész máshogy történt.
Szóval szerintem nem érdemes naivnak lenni ezzel kapcsolatban. Az általam képviselt tudomány, a régészet – különösen az 1960-as évek óta – kifejlesztett egy saját elméleti hátteret, értelmezési hagyományokat és ellenhagyományokat teremtett arra, hogy kezelje a rendelkezésre álló adatokat. Ahogy az újkori történelemben is többféleképpen lehet értelmezni például az orosz forradalmat vagy a francia forradalmat, a régmúlt régészeti leleteit is többféleképpen lehet értelmezni, és ez így is van rendjén.
Kutatóként azt kell tennünk, hogy elfogadjuk azt az álláspontot, amit a legmeggyőzőbbnek találunk, és, ha a bizonyítékok nem illeszkednek egy adott paradigmába vagy a feltételezéseink rendszerébe, akkor készen kell állnunk megkérdőjelezni azt a paradigmát. Mi éppen erre vállalkoztunk a könyvben.
