A KIRÁLYOK KIRÁLYÁNAK VÁROSA
Ez itt glóbuszunk réges-régi térképe. Újra itt van előttem, és nézem – ki tudja, hányadszor életemben, és még mindig mohón! –, tekintetem újra ott kalandozik az Indiai-óceán óriási pusztaságán, látom az Egyenlítő vonalát, kissé fölötte megállok azon a szent helyen, ahol Hindusztán háromszögéről, mint egy falevél hegyéről, elnyújtott cseppként lehullik Ceylon, a szent Oroszlán-sziget, és újra eszembe jut a Királyok Királyának városa, Anuradhapura…
Miféle hely ez az Anuradhapura? Ki tud, vagy legalább ki hallott róla? Holott ez a város a buddhista világ legszentebb szent helye, Ceylon legősibb fővárosa; Anuradhapura, amelyet mára elnyelt a dzsungel, az egyik legeldugottabb ceyloni településsé változott, és csupán az egykori dicsőség fantasztikus maradványaival nyűgözi le a zarándokot, több mint két és fél ezer évet mondhat magáénak, amelyből kerek kétezren át egész Kelet bámulatára virágzott, méreteit tekintve akkora volt, mint a mai Párizs, épületeinek aranyozása és márványdísze nem maradt el Rómától, a buddhista szent relikviák őrzésére állított dagobái pedig felülmúlták Egyiptom piramisait.
A Teremtő felruházta Ceylont mindennel, ami értékes és szép lehet a földön. A Teremtő paradicsomot csinált belőle, megtette az ember megalkotásának helyszínéül, és Ádám teljes birtokába adta, egyetlen tilalom mellett: ne törekedjetek se ábrándjaitokban, se szemetekkel a paradicsom határain túlra. De Ádám, akit megkísértett a messziség és az ismeretlen, a „tudni és birtokolni” szomja, lelkesedéssel és kapzsin bámulta a hajnali órán, a paradicsom, a királyság és a tenger legmagasabb hegyéről, a tenger napfényes-kékes ködébe burkolódzó környéket, és megszegte a tilalmat, Évával együtt átköltözött Indiába, hídként torlasztva fel az India és a mennyei sziget közti szorosban egy sor sziklát. Ábel, aki nem óhajtott szembeszállni az isteni tilalommal, a paradicsomban maradt. Káin követte a szüleit. De mindenütt szakadatlanul gyötörte a bánat az elhagyott paradicsom iránt, és lám, miután eleget vándorolt a világban, megölte Ábelt, hogy „osztatlanul és örök időkig” birtokában maradjon a paradicsom.
Mindaz, amit Ceylonról tudunk, lényegét tekintve hasonlít ehhez a ceyloni legendához. Ceylon, amelyet az úgynevezett Ádám Hídja – ez a szirtekből és sziklákból álló láncolat – köt össze Indiával, valamikor csakugyan ősi szülőföldünk része volt. E föld geográfiai felépítése hihetetlenül változatos, és felmérhetetlen mennyiségű természeti kincs halmozódott fel rajta. A hegygerinc, amely felületének háromnegyedét elfoglalja, és az Ádám-csúcs hegyes süvegével sok mérföldről integet a tengeri utazónak, tele van mély völgyekkel és bővizű folyókkal, belevész az őserdőkbe. Keleti partjai magasak, erdősek, a nyugati partok ennek tökéletes ellentétét képezik: lapályosak, nedves trópusi helyek buja növényzete súlyosítja, akárcsak az északi oldal mocsaras dzsungeljei.
Növényvilága pedig, amelynek fajtagazdagság tekintetében nincs párja a világon, és amely századokon át szakadatlanul virágzik és illatozik, madarak és csúszómászók megszámlálhatatlan fajtája, majmok, repülő kutyák, vaddisznók, párducok, elefántok, szarvasok megszámlálhatatlan sokasága számára szolgál lakhelyül…
Ceylon történetét homály borítja. Azoknak az évkönyveknek az alapján, amelyeket Anuradhapura buddhista kolostoraiban több mint kétezer évvel ezelőtt kezdtek írni, valamint Kína, Burma és Sziám ősi könyvei alapján hitelesen sikerült megállapítani, hogy az Ádámról és szerencsétlen gyermekeiről született metaforikus mítoszok meglehetős pontossággal jelenítik meg az emberi élet ceyloni történetét. Igen, Ceylon első birtokosa csakugyan az ősember volt, annak a (ma már parányi) törzsnek a messzi őse, amelyik íjászok népe néven a délkeleti partvidéket lakja: a modern tudomány ezeket az íjászokat a világ legősibb fajaként, a föld őslakóinak utódaiként ismerte el. Én láttam ezeket az erdőket. Ezek az erdők őskorian vadak, sok hasonlóságot mutatnak Ausztrália szűzi rengetegeivel, szürke fatörzseiket és göcsörtös ágaikat bőrszerű sötét levélzet borítja, és liánok áthatolhatatlan hálója fonja be; az angolok sokmérföldes nyiladékokat vágnak ezekbe a vadonokba, műutat építenek ki, de egyelőre ezeken csak hullámzó csövekre emlékeztető óriáskígyók közlekednek. Nos, ez az évezredes sűrű rengeteg szolgál otthonul az íjászok népének, amely a ceyloni Ábel egyenes leszármazottja.
Emlékszem egy vakító és (a magasság következtében) ugyanakkor hűvös délidőre, fent állok Ceylon hegyvonulatán, a Pidurutalágalán, és egész Ceylon a lábaim alatt van. Beláthatatlan messzeségekig terjed e hegyi káosz ködös-kékes képe, amelyet összefüggő erdő borít, és amelyet a láthatáron körös-körül az óceán hatalmas térsége ölel, és lelkemet valami elragadtatott büszkeség mámora önti el, ami a magasságok örök sajátja. De az emberi gőg csalóka! És a földi hiábavalóság nagy bánata váltja fel az én gőgömet az alattam elterülő hegyi erdők láttán: ott is dobog emberi szív.
Ceylon szigetén Káin szerepét egy Indiából érkezett jövevény játszotta. A buddhista krónikák szerint India urai az árja szúriák voltak. Ezek a „Nap gyermekei” látszólag nagyon békések voltak, de egyszer született közöttük egy vezér, egy nagy király, csodás születéssel („egy asszony és egy oroszlán frigyéből”), és már ifjan kiérdemelte a dicső Kegyetlen Vijaya nevet. A szúriák az ő vezetésével az Ádám Hídján át benyomultak Ábel királyságába, elfoglalták a paradicsomot, és elnevezték (a vezérük tiszteletére) Oroszlán-szigetnek (Szingala), legyőzött ellenségeiket pedig, azokat, akiket ma íjászoknak neveznek, részint kiirtották, részint rabszolgává tették, részint elüldözték a hegyek közé, a vadonba. S ekkor kezdetét vette a sziget immár nem paradicsomi, hanem tisztán földi dicsősége: teljes kétezer éven át virágzott az új árja királyság, a szingaléz. Az egész világ csodálta e birodalom nagyságát, munkáját, az építkezéseit, a megművelt földjeit, a lecsapolt mocsarakat, a felépült városokat, palotákat és templomokat, a küklopszi méretű gátakat, amelyek megóvták a mezőket az áradástól, az öntözővizet megosztó hatalmas csatornákat, és a világ leghatalmasabb szent piramisait. Két teljes évezredig nem akadt egész Ázsiában a szingaléz fővároshoz mérhető város, amelyet a sziget északi felében, a megtisztított dzsungelek helyén emeltek, és amelyet a Királyok Királya városának, Anuradhapurának neveztek el.
Emlékszem, milyen különös érzéssel néztem a Pidurutalágala magasából az északi messzeség zavaros kékjébe, ahol a határtalan rengetegben, amely éppolyan dúsan és buján terjeszkedett, mint az emberemlékezet előtti időkben, ott pihentek Anuradhapura maradványai.
A szingaléz királyság krónikái se szólnak másról, mint a szakadatlan háborúkról, amelyeket az „asszony és az oroszlán frigyéből” származó más fiak vívtak azokkal, akik – a paradicsom első meghódítójának példáját követve – állandóan betörtek Indiából az Oroszlán-szigetre, immár azért, hogy megtámadják Vijaya utódait. Szálltak a századok, és folyt a vég nélküli küzdelem. De a szingaléz királyság kivétel nélkül mindig felülkerekedett, egyre szélesedett és erősödött. Krisztus születése előtt az ötödik században elérte anyagi nagyságának csúcsát, a harmadik században pedig ama új hit védőbástyájává vált, amelyet a Sákja nemzetség királyfija adott az emberiségnek, és ettől fogva szent városként magasztaltatott. „Szelíd és nagy erejű szava Annak, akinek hangja úgy zengte be az egész világot, mint az ég boltozatjára függesztett ezüstharang”, eljutott egészen az Oroszlán-szigetig.
A harmadik században az új vallás az egyetlen igazságként hirdettetik ki, méghozzá egyenest a trón magasából. Az uralkodó Tissza király. Egy nap vadászattal múlatja az időt Anuradhapura környékén, eljut a Mihintale hegyekig, s felkapaszkodik a dzsungellel borított csúcsra. Lövésre kész íjjal tör át a Virágzó bozóton, amikor egyszerre tarka nyílvesszőként pompás szarvas szökken fel előtte. A király utánaveti magát, de ebben a pillanatban ugyanolyan váratlanul elállja útját egy férfi, aki ugyanazon levelek, virágok és ágak közül jelenik meg, a lombok zöldje között vakítón ható, könnyű, napsárga köntösben. A férfi mezítláb van, a jobb válla fedetlen, sötét, sovány arca ihletet sugároz.
– Király, ne pusztítsd az életet! – szólal meg. – Vesd le a bűn és a tudatlanság takaróját. Mahinda vagyok, a Nagy Asóka király fia, az igazság szolgálója, és Annak rövid ösvényére invitállak, aki megtanított a Nirvánára és a Törvényre.
Tissza király odaajándékozta a Mihintale-hegyet Mahinda szent harcostársainak, a „sárga ruhások szelíd testvériségének”, amelynek tagjai az egész szigetről ideözönlöttek: a király a Mihintale-hegyen és Anuradhapura környékén számtalan kolostort építtetett számukra, ahol az esős évszak idején tartózkodtak; a fővárosban a legjobb telket jelölte ki, hogy ott ültessék el ama szent Bo fa (Bódhifa) ágát, amely alatt Buddha megismerte az Igazságot, élete egész hátralevő részét kegyes gondolatoknak és cselekedeteknek szentelte, azzal a szándékkal, hogy Anuradhapurát magának Buddhának a székesfővárosává tegye, és feldíszítette, hogy méltó legyen a dicsőségéhez és szent mivoltához. Az utódai évszázadokon át folytatták a munkáját. S e munka dús gyümölcsöket hozott!
A szingaléz királyság – mondja Fa-hszien, a kínai szerzetes, aki a Krisztus születése utáni ötödik században élt, és a szent helyekre tett utazásaival és azok leírásával nagy hírnévre tett szert – méltán büszkélkedik a fővárosával. Anuradhapura hatalmas kiterjedésű, pompás város. Szélessége tizenhat mérföld, hosszúsága ugyanennyi. A fő utcái: a Homokos, a Folyami, a Királyi és a Hold utca, a kisebbeknek se szeri, se száma. Minden főutcán tízezer nagy és gazdag egy- és kétemeletes ház sorakozik. Ezek az utcák középen fehér, a szélén fekete homokkal vannak felszórva, számtalan virág- és zászlódíszbe öltöztetett diadalkapu ékesíti őket. Az ezer és ezer ember, ló, zebu, elefánt, gyaloghintó reggeltől estig valósággal elárasztja mindet. A zajos emberi élet eme gyönyörű képe, a házak és piacok sokasága fölött ott magasodnak a kolostorudvarok, sztúpák és dagobák arany tetői és arany csúcsai.
Az áldott Bo fa, amely alatt, Uruvela ligetében, Buddha hosszú évek után, amelyeket testének és lelkének gyötrésével és mélységes mély elmélkedéssel töltött az Igazság keresésében, hirtelen megvilágosodott, Indiában nőtt, túlságosan messze az Oroszlán-szigettől, semhogy ennek minden lakójának életében legalább egyszer része lehetett volna abban a boldogságban, hogy lombjainak árnya rá vetődjék. Így aztán Anuradhapurából szent zarándoklat indult ama fa egy ágáért, azzal, hogy szállítsák azt az Oroszlán-szigetre, Asóka király gyermekének, Szangamittá királylánynak, Mahinda húgának a fennhatósága alatt, egy különleges hajón, és ültessék el Anuradhapura szélén egy különleges telken, olyan ünnepélyes körülmények között, amelyekről a hívők utóbb évszázadokon át beszéltek és írtak. Aztán megkezdődött a Thuparama Dagoba és a Brazen Palota (bronzpalota) építése (vagyis azé a kolostoré, amelynek romjai ma is ott állnak a Szent Fa kétezer esztendős leszármazottjának legközelebbi szomszédságában), majd megtörtént egy másik szentséges ereklyének – Buddha kulcscsontjának – az átszállítása is Indiából.
Ezen az úton, amelyet több mint kétezer éve taposnak a zarándokok lábai, áll egyik oldalon a Maha Vihara templom, amelynek udvarában a Bo fa nő, a másikon pedig a Lohaprasada, azaz a Brazen Palota.
A Maha Vihara alacsony kőkerítéssel körülvett hely. A kapu előtt teljes érintetlenségben fekszik egy kétezer éves gránitkő, a Holdkő. A kapun belül két óriásszobor, két Buddha áll, az udvar közepén pedig néhány földhányás magasodik lépcsőzetesen, egymás hátán, néhány négyzet, amelyek mindegyike kisebb az alatta lévőnél, mivel Mahinda kegyes nővérének ideje óta a fa többször is olyan magasra nőtt, és úgy elaggott, hogy megőrzése érdekében földhányásba kellett zárni, úgy, hogy csupán a fa lombos csúcsa maradt szabadon. Most széles kőlépcsők vezetnek három sorban az áldott fa lombja alá, amely oly szélesen terül el a felső teraszon, hogy ágai között szabadon emelkedik egy pompás borpálma, amelyen kicsiny, játékos majmocskák futkosnak fel-alá.
Lanni, a korlátlan hatalmú uralkodó, miként az egyik ötödik századból származó szent krónika írja, töméntelen kincset, pénzt, ruhát, cukorral, olajjal és mézzel teli edényt adományozott a bronzpalota építésére, nem óhajtván fizetetlen munkával terhelni az építőket. A palotát bronzlemezekkel fedett fal vette körül, innen kapta a nevét: Lohaprasada, Bronz Kolostor. A Palota minden egyes cellája rendkívüli pompával volt feldíszítve: a falakon virágokat ábrázoló drágakő berakás tündökölt; a falak mentén faragott faülések álltak; a padlót csodálatos szőnyegek borították. A Palota közepén teljesen bearanyozott nagy terem volt, amelyet helyenként igazgyöngyök és más drágakövek ékesítettek, s amelynek mennyezetét különböző istenségeket és állatokat ábrázoló oszlopok tartották. A trón pedig, amely a teremben állt, elefántcsontból készült, és támláját arany nap, ezüst hold és gyöngyház csillagok díszítették. A trón mellett elefántcsont legyező feküdt: a nagy pap jelvénye; és egy nyitott fehér selyemernyő: a királyi hatalom jelképe. Az edények pedig, amelyekben kezet és lábat mostak, és a kanál, amelyet a konyhában a rizs főzéséhez használtak, mind színaranyból készült… Most ebből az egész fenséges pompából nem maradt más, csak az ezerhatszáz oszlopból álló csupasz kőkehely.
Az Anuradhapura környéki ligetekben és dzsungelekben szanaszét további romok rejtőznek. Ezek az Upozad szentélyek maradványai, ahol a papok havonta kétszer felolvasták a híveknek Buddha tanításait, és fogadták közös gyónásukat; aztán ott vannak a lótuszokkal benőtt, teknősökkel és krokodilokkal teli tavak, a rituális mosdáshoz használt medencék, az ismeretlen rendeltetésű kővályúk és szarkofágok, a félkör alakú Holdkövek, rajtuk elefánt, ló, bivaly, oroszlán, lótusz és lúd ábrázolásával, aztán a sztúpák rengeteg hófehér harangja, és végül a dagobák.
Ezt a helyet Magameg Ligetének nevezték, és a király éppen itt állította fel szent fehér dolomitból (csak a templomok és királyi paloták építésére használt fehér mészkőből) az első ceyloni dagobát, a Thuparamát, amely a legősibb emlékmű egész Indiában, Ceylon legszentebb helye, ahol Buddha kulcscsontját őrzik. Ez az égi magasságok felé emelkedő dagoba még ma is hófehéren világít, körülötte hármas sorban faragott oszlopok, amelyeknek oszlopfői közül sok a földön hever, és benőtte őket a bozót és a fű.
Tissza idejében épült az Isurumuniya dagoba, kissé később a Ruwanwelisaya dagoba. Ez mára teljesen rommá vált: messziről csak egy gigantikus dombot látni, amelyet beborított a sűrű bozót, amikor pedig közelebb megy az ember, óriási téglahalmot lát, amelyet teljesen benőttek a gyomok és a fák.
Ezeket a dagobákat pedig egytől egyig felülmúlja méreteivel az Abhapari dagoba, amely a Kheopsz-piramissal vetekszik méreteiben. A magasságából mára a fele maradt meg, de a leomlott lépcsőkön oda is nagy munka felkapaszkodni. Viszont micsoda határtalan látvány nyílik az ember szeme előtt a tetejéről a környező dzsungelek, mocsarak óceánjára és a közöttük szigetekként felmagasodó sziklás magaslatokra!
Ha pedig az ember felfogad egy kétbikás fogatot, egy óra alatt odaérhet a dzsungelekhez, ahol barna sírdombokként hangyabolyok magasodnak, és az úton sakálok, szarvasok és vaddisznók futkosnak keresztül, aztán odaérkezik a Mihintale lábához, melyre kétezer lépcső van rávésve. A sziklák feje búbján áll Mahinda sírtemploma, amely fölé kókuszpálmák borítják árnyékukat. A pálmákon szalakóták és majmok ülnek. A templomok előtt az áldozati asztalokon gyíkok hevernek. A környék sziklái magányosan emelkednek ki a síkság fa tengeréből. A halott szent ország fölött pedig hatalmas csend honol.
Ivan Alekszijevics Bunyin: Tolsztoj megszabadulása – Írások életről, halálról és halhatatlanságról
Fordította: Soproni András
Helikon, 2025
