Miért kezdett addiktológiával foglalkozni?
Több oka volt. Az egyik, hogy mindig emberekkel dolgoztam, végzettségem szerint gyógypedagógus vagyok. A másik, hogy magamat is ex-alkoholfüggőnek tartom. Van filozófus végzettségem is, szóval szívesen játszom gondolatokkal, nagyon izgat az elméletalkotás. Szeretek nemzetközi szakirodalmat olvasni, és amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, izgalmasnak találtam a felfedezést, hogy amit az AA – vagyis anonim alkoholista – hagyományos szemléleteként ismerünk, azt a szakirodalom jelentős része túlhaladottnak tartja, és kritikával illeti.
Az a megfogalmazás is, hogy „ex-alkoholfüggő”, sokaknál felvillanthatja a vészjelzőt, hiszen, ha valaki egyszer alkoholista lett, az a megszokott szemlélet szerint életre szóló állapot. Ön szerint fel lehet ebből gyógyulni teljesen és véglegesen?
Igen.
De hadd tegyem hozzá, az addiktológia nem szigorú tudomány abban az értelemben, ahogy a fizika. Sokkal inkább társadalomtudomány. Aki a fizikában nem fogadja el a relativitáselméletet, nem tud előre jutni, ugyanis az einsteini fizika megmagyarázta mindazokat a jelenségeket, amiket a newtoni nem tudott. Az addiktológia, a pszichiátria és a társadalomtudományok ezzel szemben úgynevezett puha tudományok: nem egyetlen paradigma van, hanem több fut egymással párhuzamosan. Ezért igazán nem is várható, hogy az addiktológiában teljesen letisztult konszenzus lesz valaha.
Azért az addiktológiában is vannak olyan biológiai háttérfeltevések, amik természettudományos tényeken alapulnak, olyanokon, hogy miként működik az idegrendszer, mennyi idő alatt tisztul ki egy adott méreg a szervezetből és így tovább.
Ez igaz, de ettől elkülöníthető, hogy az alkoholfüggőség mibenlétét hogyan határozzuk meg. Számos iskola létezik, és ezek különböző meghatározásokat preferálnak. Létezik a függőségnek olyan megközelítése, ami azt mondja, hogy nem az egyén betegsége, hanem rendszerprobléma, ami szorosan összefügg a családi dinamikával. Ha a hozzátartozók és a családtagok képesek a viselkedésüket megváltoztatni, ez olyan hatással jár sok esetben, hogy az alkoholhasználó segítséget kér, változtat a fogyasztásán vagy teljesen el is hagyja az alkoholt. Van egy Brian Alexander nevű szerző, akinek az a fő tézise, hogy az addiktív viselkedés gyökere a hagyományos közösségi létezés felbomlása, mert amíg ezek a közösségek megvoltak, szabályozták a különböző szerhasználatokat. Volt helyük a tudatmódosító szereknek a közösségben, volt funkciójuk, de ahogy a közösségek szétestek, ez a dolog elszabadult, és a szerek személyes fájdalomcsökkentő, traumakezelő eszközzé váltak. Mindenesetre a sok megközelítés közül csak az egyik az anonim alkoholista megközelítés, ami az 1930-as évek Amerikájában fejlődött ki.
Véletlen lenne, hogy máig ez a fősodor?
Olyannyira fősodor, hogy az alkoholfüggőségre vonatkozó diskurzust keresztben lenyelte az AA-megközelítés. Valóban nem véletlenül, hanem azért, mert ki tudott alakítani egy nyelvet az alkoholfüggőségről való gondolkodáshoz, amire nagyon érzékeny lett először az amerikai, majd a legtöbb nyugati társadalom.
Az AA ad egy értelmezési keretet, egy legendát, egy nagyon egyszerűen elmesélhető és jó minőségű történetet, amelyben tizenkét lépéssel kijuthatsz a függőségedből. Felmutatott egy módszert, és adott hozzá közösséget is: az AA alapvetően közösségben működő felépülési forma.
Amikor én ezzel vitatkozom, vagy alternatív utat mutatok, tisztelettel teszem. Az anonim alkoholisták megjelenése ugyanis fontos paradigmaváltás volt: a 20. század elején és azt megelőzően csak embertelen, bántalmazó kezelési módszerek voltak hozzáférhetők. Az alkoholfüggőség eredeti diskurzusa, ami a 19. század elejétől alakult ki, alapvetően morális problémának fogja fel az elszabadult ivást. Az alkoholista erkölcseiben romlott, megbízhatatlan ember, akinek „kezelését” az elzárás, a büntetés, a fegyelmezés kell, hogy körülírja. Az AA ehhez képest fantasztikus változás, mert az első, széles körben elterjedt kezelési és felépülési út, ami tulajdonképpen teljesen emberséges.
Tulajdonképpen?
Ha nem is radikálisan, de a moralizáló megközelítést továbbvitte. Az AA nagy könyvében rengeteg olyan mozzanat van, hogy meg kell bánnunk, amit elkövettünk felfuvalkodottságunkban, szóval ez eléggé megfelel a biblikus bűnbánat nyelvének, ezért is történhetett, hogy az amerikai és az európai keresztény társadalmak jól el tudták helyezni a gondolkodásmódjukban. A felépüléstörténetet az AA vallásos mintára meséli el: összeomlás, megtérés, bűnbánat, változás. Nem véletlen, hogy az anonim alkoholistáknál egy legfelsőbb lény az, aki segít, mivel elvesztettük az uralmat a saját akaratunk felett. A 12 lépésből az első a kontroll, a személyes döntés, a személyes akarat teljes kudarcának beismerése. Ugyanakkor az AA mozgalomban semmilyen erőszak nincsen, és fantasztikus teljesítménye, hogy szervesen összekapcsolódott az orvostudománnyal. Tudomásom szerint nincs még egy olyan spirituális, nonprofit, az érintettek által vitt mozgalom, ami ennyire erősen be tudott volna épülni az állami egészségügyi ellátásba. Nagyon sok kórházban, pszichiátrián működnek ilyen csoportok.
Ha egy ismerősöm, aki ilyen problémával küzd, bekerül egy állami klinikára, azt fogja neki mondani az orvos, hogy forduljon a legfelsőbb lény felé?
Ezt azért nem hinném, de jó eséllyel azt fogja kérni, hogy járjon a csoportba. Amikor gyakorlaton voltam addiktológiai konzultánsként, jártam olyan kórházban, ahol az osztályos orvos ezt kifejezetten elvárta. De az tűnt fel a nemzetközi szakirodalom áttekintésénél, hogy az AA szemléletnél van korszerűbb és használhatóbb módszer is.
Sokat ír szülői felelősségről, és mikor készültem az interjúra, belefutottam egy mondatába: „a gyerek előtt inni gyermekbántalmazás.” Személyes emlékek inspirálták ezt a szenvedélyes megállapítást?
Mielőtt válaszolnék, hadd szúrjak ide egy mondatot, hogy ne legyen félreérthető: ittasan gyerekkel lenni gyerekbántalmazás szerintem akkor is, ha a szülő nem bántja a gyereket szóval vagy tettlegesen. Érzelmileg elérhetetlen, kiszámíthatatlan ilyenkor a szülő, és ez traumatikus hatással lehet a gyerekre. Ha ez rendszeresen történik, azzal roppant súlyos károkat okozhatunk. Ez tudományos tény, de abban, hogy ilyen erős lett a mondat, talán van személyes szál is.
Édesapám már reggel elkezdett inni, és agresszíven viselkedett, szidott mindenkit. Édesanyám rettenetesen félt tőle, és hát ő is ivott, meg gyógyszereket is szedett, annyira félt. Ebben nőttünk fel a nővéremmel.
Érettségi környékén én is elkezdtem otthon inni, és aztán ittam körülbelül 30 éves koromig – nagyon sokat.
Reggeltől estig?
Nem. Úgynevezett magasan funkcionáló alkoholista voltam, amit sokan kivételnek tartanak, miközben pont ez a tipikus. Nappal tettem a dolgom, de szinte minden este vagy elég gyakran megittam 3-4-5-6 sört, mikor mennyit, miközben a szakmai életem ment előre: főiskolán tanítottam, volt egy tudományos munkám, dolgoztam gyógypedagógusként fogyatékos emberekkel. 30 éves koromban mondta a legjobb barátom és az akkori barátnőm, hogy ez így nem jó, kérjek segítséget. Nem kellett sokat győzködni, tudtam egy ideje, hogy gond van, és változtatni kéne. Elmentem egy addiktológushoz, akiről a mai napig nem tudom, hogy elaludt-e a beszélgetés közben, de lehunyt szemmel ült végig, majd amikor felriadt, felírt egy levél Xanaxot. Aztán elmentem egy pszichológushoz is, és hozzá jártam tíz évig – ez fantasztikus önismereti utazás volt. Úgy mentem oda, hogy alkoholproblémám van, mire azt felelte, azzal nem tud mit kezdeni, de kezdjünk el dolgozni, és meglátjuk. Egyébként máig is folyamatosan dolgozom magamon, odafigyelek magamra.
És most absztinens?
Fogyasztok alkoholt, de kontrolláltan. Amikor elkezdődött az önismereti munka, leoldódtak a görcsök, és az adag is elkezdett szépen apadni. Ma már nem vagyok függő, de szeretem a sört, tehát hetente megiszom kettőt, ezt a keretet állítottam be magamnak.
Van, amikor megiszom, van, amikor nem.
Régebben akár a napi egy-két sör is normálisnak számított, sőt, tudományos érvek támasztották alá egy-egy kis pálinka, napi egy-két pohár vörösbor egészséges voltát. Ma más a helyzet. Zacher Gábor az egyik legkeményebb ebben a témában, és azt mondja, ha valaki esténként legurít két sört, bizony alkoholista. Sokan sértődötten tiltakoznának, ha ilyen mennyiség miatt valaki „lealkoholistázná” őket, főleg, ha nem tapasztalnak negatív hatásokat. Ön hová állna egy ilyen vitában?
Sehova. Szerintem nem a diagnózis a lényeg, azt meg főleg nem mondhatom meg kéretlenül senkinek, hogy problémája van – ehelyett az edukációra tettem a voksomat, mert felnőtt emberekről beszélünk, akik döntéseket hoznak a saját életükről. Ráadásul a dolog úgy működik, hogy minél jobban meg akarom mondani valakinek, hogyan kéne fogyasztania, annál nagyobb ellenállást váltok ki belőle. Fontos tudni, hogy az alkoholnak nincs egészséges dózisa, tehát a teljes absztinencia vitán felül a legegészségesebb viszony az alkoholhoz. Ugyanakkor az alkoholfogyasztás a kultúránk része akkor is, ha ez valakinek nem tetszik. Aki naponta elfogyaszt két sört, talán nem érzi, hogy kárt okoz magának, de tény, hogy folyamatosan alkohol van az idegrendszerében. Nem attól fog változtatni, hogy kap egy címkét, inkább az a lényeg, hogy értse, mi történik a testében.
A magyar társadalom hagyományosan élen jár az alkoholizmusban.
Bizony, ráadásul az alkoholhasználati zavarral küzdő emberek 90–95 százaléka nem hajlandó segítséget kérni még akkor sem, ha érzi, hogy változtatni kéne. Szerintem ennek az lehet az egyik oka, hogy a fősodratú addiktológiának – jelentős részben az AA hagyományából eredően – van egy olyan alapfeltevése, miszerint alkoholista az, aki teljes mértékben elvesztette a kontrollt, ezért az egyetlen megoldás számára, hogy életre szóló absztinenciát vállal. Mikor ezt egy alkoholhasználati zavarral küzdő ember meghallja, két dolog szokott lejátszódni benne. Az egyik, hogy úgy érzi, ez nem igaz. Azért nem érzi igaznak, mert konkrét tapasztalata van arról, hogy élete számos pontján képes kontrollálni az alkoholfogyasztását. Másképp iszik a hétvégén, mint hétköznap. Nem iszik munkaidőben. Nem iszik mindig, nem iszik mindenhol, tehát valamilyen szintű kontrollal rendelkezik. A másik, amit érez, a megrettenés.
Az absztinencia-követelmény ugyanis fojtófogás az idegrendszeren. A legtöbb, alkoholhasználati zavarral küzdő ember számára elképzelhetetlen, hogy soha többé ne igyon. Nem azért iszik, mert ez a hobbija, és nem azért, mert romlott erkölcsileg, hanem mert az ital segít az idegrendszerét és az érzelemszabályozását karbantartani.
Az alkohol rendkívül fontos a számára, még akkor is, ha nem tudja jól használni, és amikor azt mondják neki, hogy ettől teljesen meg lesz fosztva, az kicsit olyan, mintha egy balesetet szenvedett embertől el akarnám venni a kerekesszéket azelőtt, hogy megtanítanám újra járni, vagy legalább adnék neki egy mankót. És van egy harmadik, amit átél ilyenkor egy ember, ez pedig egyfajta kirekesztődés a hétköznapi, normális kultúrából. Ennek a kultúrának, az ünnepeknek, a családi alkalmaknak, a baráti összejöveteleknek az alkohol szerves része, amit, ha nem használunk, valahogy indokolnunk kell. Sokak számára rendkívül kellemetlen elképzelni, főleg a vidéki Magyarországon, hogy nem iszik.
Maga a program is úgy van kitalálva, hogy „találkozunk, koccintunk.”
Így van, tehát ez a szál benne van a közösségi élet szövetében. Egy esküvőn illetlenség nem koccintani. Szóval ez a három tényező azt okozza, hogy rendkívül nagy ellenállást vált ki az absztinencia-követelmény. De nyilván annak, hogy rengeteg ember nem kér segítséget, más okai is vannak. Döntő tényező, hogy a magyar társadalom normának tartja a napi szintű alkoholfogyasztást. Akik felismerik, hogy bajban vannak, gyakran félnek, hogy alkoholistaként regisztrálják őket az egészségügyi ellátórendszerben, rálátnak az adataikra más orvosok, például a háziorvos a faluban. Nagyon sokan félnek a megszégyenüléstől, hiszen az alkoholizmus rendkívül stigmatizáló diagnózis. Van olyan tanulmány, ami azt elemzi, hogy önmagában ez a diagnózis hogyan rontja és hogyan tudja fokozni valakinek az alkoholfogyasztását.
„Alkoholista vagyok, tehát iszom?”
Pontosan. A pszichológia egyik alapvetése, hogy az identitásunkból kiindulva cselekszünk. Mivel sportoló vagyok, elmegyek futni. Ha azt mondják a gyereknek, hogy „rossz tanuló vagy, hülye vagy”, akkor elkezd rosszabbul teljesíteni. A jó szülő nem azért mondja a gyerekének, hogy „te vagy a legjobb, és be fogod lőni a gólt”, mert azt gondolja, hogy tényleg ő a legjobb focista, hanem azért, mert tudja, hogy ez motiváció, ez erő, és ezáltal tényleg nagyobb eséllyel fogja berúgni a gólt, és sokkal boldogabb lesz. Tehát az identitás rendkívül fontos terület, és mikor valaki az AA hagyományból azt veszi át, hogy „Tamás vagyok, alkoholista”, akkor ez a viselkedését is szabályozni fogja. Az Alan Marlatt által kidolgozott önszabályozó addiktológiának, amit magam is követek, az egyik alapállítása, hogy a kontrollvesztő alkoholfogyasztás sok esetben tanult viselkedés.
Épp az addiktológia az, ami betanítja az embereknek, hogy
egy pohár után nem fogsz tudni megállni.
Tulajdonképen azt tanítják az alkoholista identitás indoktrinációjával és a kontrollvesztés-elmélettel, hogy a második pohárért már nem vagy felelős. A harmadikért sem. Pedig a feladat éppen az lenne, hogy két pohár között is képes legyek cselekvőképes és felelős lényként magamra ismerni. Németországban, ahol élek, az a szakmai kör, amelynek része vagyok, ezt az előítéletet viccesen konyakmeggy-effektusnak nevezi. Ez az előítélet azt tanítja, hogyha az „alkoholista” véletlenül megeszik egy konyakmeggyet, abból visszaesés lesz. Én azt látom a saját praxisomban, hogy amikor valaki elkezd dolgozni magán, akkor egyszer csak észreveszi, hogy „basszus, meg tudtam állni egy vagy két sör után”, de hozzáteszem, hogy a kontrollált ivás sikerességének is rendkívül széles szakirodalma van, tehát nem csak a saját segítői tapasztatomra támaszkodva állítom ezt. És legyünk tisztában vele, hogy ez nem azt jelenti, hogy a kontrollált fogyasztás mindenkinek működik, mert természetesen sokan vannak, akiknek csakugyan a teljes absztinencia lesz a jó választás.
Azért az AA nem véletlenül ennyire elterjedt, tehát nyilván sokaknál kitűnően működik, ez okozza a sikerét.
Nem elterjedt, ez optikai csalódás. Hagyománya van, beépült a gondolkodásba, ezért azt hisszük, hogy elterjedt és népszerű. Mondhatok számokat is:
az AA magyarországi tagsága körülbelül öt-tízezer fő. Egy-másfélmillió Magyarországon az alkoholhasználati zavarral küzdők száma, az öt-tízezer fő tehát elenyésző.
Az AA diskurzusa, aforizmái, nyelve, gondolkodásformája tényleg elképesztő módon elterjedt, de a tagsága nagyon pici. Az AA nyelve pedig a függőség anyanyelve. Rendkívül nagy problémának látom, hogy van egy megközelítés, ami nagyon kevés embernek segít, viszont sokkal több embert eltántorít attól, hogy dolgozzon a függőségével.
Mi a baja az absztinenciával? Miért reklámozza indirekt módon az alkoholt, ha egyszer tudja, hogy kis mértékben is ártalmas? Most a kritikus véleményekből idéztem.
Semmi bajom az absztinenciával, aki ezt az utat választja, a legjobb döntést hozza – az absztinencia, mint választható szerhasználati célkitűzés kizárólagossága az, amit kritizálok. Mikor valakivel elkezdünk dolgozni a felépülésén, összesen hatféle szerhasználati célkitűzés közül választhat.
Ilyen például a tartós és végleges absztinencia, az átmeneti absztinencia, a kontrollált fogyasztás. A kontrollált fogyasztás azt jelenti, hogy meghatározzuk a heti maximumot, az egy alkalomra eső mennyiséget és az egy hétre vonatkozó absztinens napok számát. De ha valakinek ez épp nem megy, mert a jelenlegi állapotában nem tud kevesebbet fogyasztani, kevésbé ártalmasat akkor is tud. Az ő célkitűzése lehet az ártalomcsökkentés.
Ha legalább a röviditalokat kivesszük a képből, pusztán ennek is elképesztő egészségügyi haszna van.
A következő a kárcsökkentő fogyasztás. Mondok egy példát: apuka hazamegy részegen, és megüt valakit. Jelenleg nem tud kevesebbet inni, de azt sem akarja, hogy ez megismétlődjön. Felállítunk egy stratégiát, kitaláljuk, hogy lehet ezt elkerülni. Vagy: húszéves lány bulizik a városban, aztán egyedül, másfél órán keresztül buszozik hazafelé; most nem sorolom ennek a kockázatait. Kitaláljuk a stratégiát arra, hogyan lehet nagyobb biztonságban, de nem fogom azt mondani, hogy maradjon józan, ha egyszer ő még nem tart ott. És van egy ez alatti szint: az önmegfigyelés és a tanulás. Amikor azt mondja a szerhasználati zavarral küzdő ember, hogy pillanatnyilag semmit nem tudok változtatni, de azt meg tudom tenni, hogy tudatosítom a helyzetet, számolom az italokat, kezdek odafigyelni az időpontokra, tehát feltérképezem a problémámat.
Ha elengedjük az absztinencia-követelményt, a kliens bármilyen állapotában be tudunk lépni segítőként a rendszerbe. És ahol be tudunk lépni, ott van lehetőség a fejlődésre, a feljebb jutásra.
Nincs menthetetlen állapot?
Nincs. Legalább az önmegfigyelésre mindenki képes, és ezt sem szabad lebecsülni, ugyanis csodaszer. Rengeteg tapasztalatunk van róla, hogy önmagában az, ha valaki méri és követi az ivását, az csökkenteni fogja a fogyasztást. És közben elkezdjük tanulni, hogy az alkoholnak milyen hatása van, mert a legtöbb embernek lövése sincs róla. Mondok egy példát: az alkohol lebontása nem csak a májban történik, hanem az agyban is. Miért vagyok kialvatlan? Hát bizony mázli, hogy az alkohol lebontása közben többnyire alszunk, mert ébren pokoli rosszul lennénk. Amíg az alkoholt bontjuk, iszonyatosan vergődik a szervezet. Amikor valaki megkapja ezt az információt, és tanulni kezd arról, hogy az alkohol hogyan működik a testében, attól is csökkenhet a fogyasztása.
Tehát az első lépés, hogy törődjünk magunkkal?
Igen, és a második és a harmadik is. Az alkoholhasználati zavar részben öngondoskodási deficit. Ami azt jelenti, hogy nem érzékelem a saját testemet, nem érzékelem, mire van szükségem, hogy mi a különbség az egészséges és a nem egészséges kaja közt, és akár addig juthat az ember, hogy nem tud rendesen felöltözni.
Én például tíz évig jártam ugyanabban a bakancsban. Mikor bementem egy tévéstúdióba, a munkatársaim szóltak, hogy Tamás, légyszi, ne ebben a cipőben menj, és ne felejts felvenni egy inget.
Ezekben még mindig van elmaradásom, és dolgozom rajta, de most is rossz cipőt vettem fel, és nagy nehezen előkotortam egy inget, próbáltam kivasalni, hogy a fotózáshoz elfogadhatóan nézzek ki. De, ahogy az ember növeszti az öngondoskodási képességét, növeszti a kontrollkapacitását is, erősíti az absztinenciaizmát.
Tehát mégiscsak az absztinencia a végső cél.
Nem feltétlenül cél, viszont felépítendő képesség. A cél az, hogy boldogok és kiegyensúlyozottak legyünk. Az absztinencia ebben az egyik fontos eszköz. Szokták maratonfutáshoz is hasonlítani, s futóként pontosan tudom, hogy nem mindenkinek könnyű, sok esetben kifejezetten veszélyes felkészületlenül maratont futni. Amikor csak az absztinenciát látjuk értéknek, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy a gyaloglásnak nincs haszna, pedig hatalmas egészségügyi értéke van. Amikor az edző elkezd egy kezdővel dolgozni, ott először csak séta van, gyaloglás, amibe néha bele lehet futni. Így épül fel egy profi edzésterv, nem maratonnal kezdődik, de még csak nem is 5 km-es futásokkal.
Lehet, hogy egy év múlva már a heti két sört sem fogja meginni?
Ennek a szociális részét nagyon szeretem. Szeretek kiülni a Duna-partra egy barátommal, és meginni egy sört. Vagy kettőt. Jól érzem magam így, nem látom, hogy ezen változtatni kéne.
Nem érez ellenállhatatlan késztetést olykor, hogy egy harmadikat, vagy negyediket is…?
Van, hogy megiszom a harmadikat, de, ha két–háromhavonta egyszer ez megtörténik, az rendben van, hiszen ez távolról sem visszaesés – évi négy–öt sörről van szó összesen. A kontrollált iváshoz nemcsak az tartozik hozzá, hogy van egy fogyasztási tervem, hanem az is, hogyha egyszer-egyszer eltérek tőle, akkor még bőven a rendszeren belül vagyok. Alan Marlatt írja, hogy a kontrollált ivás a szabadság játéka is: tanuljuk elengedni és megengedni azt, hogy igyunk. Ez egy keretrendszer, amiben a szabadságnak, lazulásnak és az élvezetnek ugyanolyan fontos szerepe van, mint a fogyasztás csökkentésének és a nemet mondásnak.
Nem akarok ezen lovagolni, de, aki megiszik három sört, annak az alvásminősége jelentősen romlik. Ezt öntől tudom, egy posztjában írta. Ezek szerint megtesz olyat is, amiről a klienseit lebeszélné?
Senkit nem beszélek le semmiről, hanem edukálok, hogy mindenki szabad és informált döntést hozhasson a saját életéről. Mindenki maga dönti el, hogy mit kezd ezzel a tudással.
Szégyelli a megcsúszásait?
Nem. Dehogy. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, azért is beszélek róla nyíltan. Sőt, élvezem, hogy van egy olyan rendszerem, ami nem csak stabil, hanem rugalmas is. Én úgy vagyok vele, hogy néha szívesen beáldozok egy-két REM-fázist az alvásomból, hogy jól szórakozzak.
Önnek volt mélypontja?
Nem volt. De miért kérdezi?
Azt mondják, az alkoholfüggők akkor képesek igazán a változásra, ha eljutottak a mélypontig, a nagy összeomlásig, amikor be kell látniuk, hogy csődöt mondtak.
Ezt a mélypont-felfogást teljesen tudománytalan elméletnek és kifejezetten károsnak gondolom. Aki szeretne dolgozni magán, annak segítséget kell adni. Megesik, hogy elküldenek egy-egy embert azzal, hogy majd, ha beismeri a teljes tehetetlenségét, vagyis mélypontra jutott az élete, akkor jöjjön vissza, mert akkor lehet vele igazán dolgozni. Abban, hogy a szerhasználati zavarral küzdők többsége nem kér segítséget, ez a megközelítés vastagon benne van.
„Még nem vagyok rá készen, előbb el kell érnem a mélypontomat.”
Csakhogy ez konkrétan életveszélyes. Az ilyen mélypontok nagyon kiélezett helyzetek, és persze van, aki onnan jön vissza, és a saját esetét aztán általánosítja, de olyan is van, aki leér a mélypontra, és ott is marad. Teljesen tönkremegy az élete, az egzisztenciája, esetleg meg is hal.
Egy barátom jut eszembe, akinek a kamasz lánya nyugtatófüggő volt. Irgalmatlan dózisokat szedett éveken keresztül, minden kísérlet csődöt mondott, mert újra és újra visszaesett, és a barátomat azzal biztatták az orvosok, hogyha majd eléri a mélypontját – aztán a lány kiugrott egy emeleti ablakon és meghalt. Akkor az összetört szülő azt mondta nekem: „látod, elérte a mélypontját.”
Ez iszonyatos, és sajnos nem egyedi eset. Rettentően beteg paradoxon, hogy alkoholhasználati zavarom van, elmegyek segítséget kérni, és elküldenek, mert még nem vagyok elég rossz állapotban. Ez olyan, mintha egy rákos betegnek azt mondanák, hogy amíg nincs elég áttétje, addig nem kap terápiát.
Olyan addiktológusról is hallottam, aki azt mondta a betegnek: csak játszmázik, nem akarja igazán a gyógyulást, hiszen alkudozik, fogadkozik. Egy másik ismerősöm amúgy tényleg ezt csinálja, minden reggel arra ébred, hogy oké, ennyi volt, befejeztem. Estére már azt mondja: még ma, utoljára, de holnaptól aztán. A „holnaptól” lett az élete refrénje, elmondja minden nap. Nem csoda, hogy már nem hisz neki senki, az orvosa sem.
A kérdés első felére vonatkozóan: amikor az orvos így beszél a beteggel, azzal megalázza. Pedig, ha eljut valaki oda, hogy tényleg eldönti, hogy nem fog inni, sokszor nem is iszik. És ha este mégis iszik, az nem azt jelenti, hogy napközben nem hozott tíz jó döntést. De menjünk itt mélyebbre: az alkoholhasználati zavar lényegéhez tartozik, hogy sokszor nem tudok jó döntést hozni, mert nem tudom akarni sem. Ezt akarat-ambivalenciának nevezzük. Ami a „holnaptól” emlegetését és ezt a felemésztő körforgást illeti, erről nagyon sokan tudnának mesélni. Meg az ehhez kapcsolódó szégyenről is. Én tudatosan arra törekszem, hogy az AA nyelve helyett egy másik nyelvet használjunk, aminek része az is, hogy ne gyűlöljem magam azért, mert inni akarok, hanem ismerjem fel az akarat-ambivalenciát, ami része a problémának, és tudjam magamat ezzel együtt szeretni és elfogadni, mert ha ez megvan, akkor tovább tudok lépni.
Egyébként az impulzus, hogy mostantól nem iszom, ugyanúgy működik, mint az, hogy azonnal innom kell. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala, nincs köztük minőségi különbség.
A józanságot a legtöbb esetben tanulással és kitartó munkával lehet elérni, nem hirtelen elhatározásokkal. Tehát egyrészt semmire nem megyek azzal, hogy elhatározom reggel, hogy este nem fogok inni, másfelől meg ne vádoljam magam reggel azért, hogy este ittam.
Könnyű a szégyent elengedni?
Igazából ez a legnehezebb, mert a másnaposság biokémiailag is kiváltja a bűntudatot meg az itallal szembeni ellenérzést. Ez a hormonok játéka a szervezetben. Mikor valaki elkezd inni, emelkedik a dopamin, egy élvezethormon szintje. Ezzel párhuzamosan elkezd emelkedni a kortizol meg a dinorfin szintje is. A kortizol stresszhormon, a dinorfin a depressziós érzelmekért felelős. Az ivás abbahagyása után fél órával a dopamin szintje elkezd csökkenni, de a másik kettőé nem. Ahhoz, hogy a dopaminszintet magasan tudjuk tartani, utána kell tölteni. Viszont akkor már a dopamin alacsonyabb pályán emelkedik, mint a másik kettő, ezért, amikor abbahagyjuk az ivást, pont az a legrosszabb időszak. És ezután jön a másnapos reggel, szégyennel és fogadkozással, és estére már nem vagyunk annyira rosszul, de a dopaminszint még mindig mélyen van. És ekkor jön az alkohol gonosz trükkje: már csak attól, hogy elkezdek rágondolni, megemelkedik a dopaminszint, tehát nem is kell ahhoz alkoholt fogyasztani, hogy valamennyire kiváltsa a hatását. És akkor iszunk egyet, majd még egyet és még egyet. Igazából a dopamin utáni hajszáról szól az egész, de aki úgy van benne ebben a körben, hogy már érti, és megfigyeli magán, az fantasztikus dolog, mert megtett egy óriási lépést afelé, hogy tényleg meg tudja szakítani a folyamatot. Ha valaki elkezdi figyelni magát és a fogyasztását, ott nyilván van egy folyamatos munka, meg tudatosság,
És akiben van tudatosság, az ezt a sztorit megnyeri.
Nagyon nem mindegy, hogy azt gondolom magamról, hogy megint játszmázom, és egy szar alkoholista vagyok, vagy azt, hogy ja, most a dopaminszintem liftezik.
Hogyan lehet az alkoholfogyasztás ártalmait csökkenteni, ha valaki nem tart ott, hogy mérsékelni tudja? Azt mondja, neki kell az a napi néhány sör, de nem akarja rosszul érezni magát vagy belehalni. Egyen több zöldséget?
Az étkezés is fontos, az alvás is, a mozgás is, meg az is, hogy beiktassunk mondjuk minden két sör közé egy pohár vizet, de emellett szinte mindig lehet egy kicsit kevesebbet inni. Ha valakinek van kontrolált fogyasztási terve, felkészülhet a kritikus helyzetekre. Ha például megy a barátokkal este egy rendezvényre, több mint egy tucat stratégiát lehet használni. Ha tudja magáról, hogy el tud szállni, kinézhet valakit a csapatból, aki kevesebbet iszik, és hozzákapcsolhatja a fogyasztását. Nem is kell, hogy a másik tudjon róla, hogy csak akkor iszom, amikor ő is. Vagy érkezés után az első órákban nem iszom, csak eszem. Azt is meg lehet tanulni, hogyan mondok nemet, mert tényleg nagyon agresszív tud lenni a nyomás. Tehát ennek van jó módszertana, eszköztára. A komolyabb kontrollvesztések inkább akkor vannak, mikor valaki egyedül iszik otthon.
Azt szokták mondani, hogy az a legalja.
Nem a legalja. Emberi szenvedés és emberi létezés. Én is ittam egyedül. Inkább érteni kell, hogy ez miről szól. Az alkoholt sokan arra használják, hogy a másokkal nem megosztható fájdalmas érzelmeket oldják vele. Ha valaki tud ezekkel az érzelmekkel dolgozni, akkor egy idő után nem lesz szüksége rá, hogy egyedül igyon.
Az alkoholfüggő életmódnak egyáltalán nincs morális dimenziója?
Pont akkora morális dimenziója van, mint a skizofréniának vagy a depressziónak. Vagyis semekkora. Nagyon fontos, hogy megtanuljuk magunkat szeretni, elfogadni ezzel az egész sztorival együtt, leépíteni a megsemmisítő szégyent, ami szétszaggatja az idegrendszert. Az általam legkomolyabbnak tartott visszaesés-elméletben kiemelt szerepe van a szégyennek, amire, ha nincs felépítve érzelemszabályozási stratégia, akkor egy megcsúszásból könnyen visszaesés lesz.
Azért egy alkoholfüggő vagy alkoholhasználati zavarral küzdő, népszerű nevén alkoholista emberrel előfordul, hogy tönkreteszi a családját, elviszi a gyerekei zsebpénzét, hazudozik összevissza. Ennek ne volna semmiféle erkölcsi vonzata?
Ezt mások is csinálják, akik nem alkoholisták. Annak van erkölcsi vonzata, hogy ezt teszi, és ezt a környezet is tolerálja, de nem az alkoholhasználati zavarnak. A kettőt fontos szétválasztani.
Én azért úgy érzem, ha valaki elhanyagolja a gyerekeit, talán nem baj, ha elszégyelli magát. Szóval a szégyennek lehet pozitív funkciója is.
A szégyennek két arca van, ahogyan erről Kelemen Gábor addiktológus is beszél.
Létezik krónikus szégyen, ami pusztító, és van akut szégyen, ami lehet pozitív dolog. Az akut szégyen nem azt mondja, hogy szörnyű, semmirekellő csődtömeg vagyok, hanem azt, hogy ezt nem így kellett volna csinálni, innentől igyekszem másképp. A morális dimenzió például úgy jelenhet meg, hogy kimondjuk: gyerekek jelenlétében a szülő rendszeres fogyasztása tényleg bántalmazás, és nyilván elítélendő. De ezt végig kell gondolni, és jól leírni, megtenni a különbségeket.
Azokkal a szülőkkel, akik a szerhasználatot nem tudják jelenleg abbahagyni, odáig nagyon hamar el tudunk jutni, hogy a gyerekkel való foglalkozást meg az alkoholfogyasztást szétválasszák.
De a pénz, amit elköltenek piára, a családi kasszából megy. Akár több tízezer havonta.
Vagy több százezer. Két-háromszáz simán elmegy, esetleg egy érzékeny családi költségvetésből, miközben a gyerek nyári táborára nem marad keret.
Azért a fene egye meg, csak úgy morálisan…
Az akarat-ambivalencia pszichés elakadás, ennyiben nem morális ügy. De, ha valaki elkölti a gyereke pénzét, azt meg kell akadályozni: a gyerekbántalmazás észlelése és a gyerek védelme a környezet morális és jogi felelőssége is. A magyar jognak, sőt, minden ország jogrendszerének van erre valamiféle megoldása. Fontos ilyenkor a hozzátartozók felelőssége is, hiszen nagyon sok hozzátartozó elakad ott, hogy hibáztatja a szerhasználó felet, de ő sem tud előre lépni a saját határhúzási képességében. Ott, ahol elisszák a gyerek kajapénzét, a legtöbb esetben van másik családtag, pedagógus, szomszéd, aki nem tud vagy nem mer ez ellen fellépni. A hozzátartozót is kell edukálni, tudatosítani benne, hogy ő is a gyermekvédelmi jelzőrendszer része, az ő kommunikációja is fejleszthető. Amikor azt mondom, hogy az alkoholhasználati zavar nem morális probléma, az egyáltalán nem jelenti, hogyha a szerhasználó párja szenved a helyezettől, akkor ne lenne értelme kilépni a kapcsolatból.
Ami szintén meg fogja viselni a gyerekeket.
Egy bántalmazó, kifosztó kapcsolat sokkal inkább, mert az traumatizált gyermekkort jelent.
Én is sokkal boldogabb lettem volna, vagy lennék most is talán, hogyha édesanyám hároméves koromban elválik az édesapámtól, és nem lesz az egész gyerekkoromat meghatározó élménnyé, hogy apa folyamatosan be van rúgva, és félni kell tőle.
A hozzátartozói programunk úgy épül fel, hogy tedd meg az A, B, C, D, E lépést, és csak az F verzió, hogy lépj ki a kapcsolatból.
Abból, hogy az anonim alkoholisták módszerének egyes elemeit kritizálja és felszámolandó mítosznak nevezi, nem származnak konfliktusai?
Kapok kritikát és elismerést is. És szerintem rendben van a kritika is. Nem azért vagyunk a világon, hogy egyetértsünk egymással, hanem, hogy tanuljunk egymástól. De ne értsen félre, az AA megközelítéssel semmi gondom nincs, eszemben sincs felszámolni, értékes szempontnak és felépülési útnak tartom.
Hát, nem úgy tűnt eddig.
Magam is szoktam tanácsolni, hogyha valaki az AA felé vonzódik, menjen el gyűlésre, szerezzen tapasztalatot, és, ha ez neki való és ott tud felépülni, szívből örülök neki. Nekem a szemlélet hegemóniájával van problémám. Azzal, hogy szinte csak ezen a nyelven tudunk gondolkodni, miközben az absztinenciával való foglalkozás egy nagyon gazdag, színes világ. Ehelyett az absztinencia nagyon sokszor úgy jelenik meg, mint sivár folyosó, amin élete végéig kell menni az alkoholistának, és számolni a napokat.
Valójában az absztinencia fejleszthető képesség, lelki kapacitás, önismereti játék; az absztinenciának nem kell véglegesnek lenni – és így máris elérhetőbb egy csomó ember számára.
Sokkal gazdagabb, vidámabb és nyitottabb módon lehetne gondolkodni erről, ha nem az lenne a helyzet, hogy az addiktológiai tudás nagyrészt az AA mitológián van átszűrve. Sajnos, az addiktológia fantasztikusan gazdag tudáskészletéből jobbára csak az marad meg, amit az AA szűrője átenged.
Sokan úgy tekintenek a józanságra, mint élet-halál kérdésre, a visszaeséstől pedig rettegnek. Neves addiktológustól is hallottam már: „ha én visszaesem, az életemnek vége.”
Ha valaki így gondolkodik önmagáról, annak biztosan megvan az előzménye, és ezt tiszteletben tartom. Vannak például szervi betegségek, amikor zéró a tolerancia az alkohol tekintetében. De ez ritka. Az emberek megcsúsznak, visszaesnek, ez nem kivétel, hanem szabály, és nem a vég, hanem feladat. A visszaesésnek három különböző formáját különíthetjük el. Van a megcsúszás, ami egyszeri vagy többszöri céltévesztés; ha kontrollált fogyasztás a cél, akkor ahhoz, ha absztinencia, akkor ahhoz, ha ártalomcsökkentés, akkor ahhoz képest. Akkor beszélünk igazán visszaesésről, ha tartósan visszajön az eredeti fogyasztási minta, és az ember el is engedi, hogy ezzel foglalkozzon. És van a harmadik, azt prolapszusnak nevezzük, magyar szó szerintem nincs is rá. A prolapszus az, amikor egy megcsúszásból vagy visszaesésből tudunk szintet ugrani, mert az önismeretünk vagy tapasztalati bázisunk gazdagodott.
A megcsúszástól nem kell félni, és nem kell miatta összeomlani; tekinthetünk rá információként, megmunkálandó anyagként. Ha megcsúsztam, az elsődleges feladatom, hogy ne bűntudattal meg szégyennel, hanem akár örömmel vagy hálával tudjak erre nézni, hiszen újabb alkalom, hogy tanuljak.
Ez egész más idegrendszeri állapot. Lefagyott, lesújtott, bűntudatos állapotban nem tudok tanulni. Ha egy gyereket, akinek másnap matekdolgozatot kell írnia, azzal ijesztgetnek, hogy meg fog bukni és kirúgják, ha most este nem tanul meg mindent, nem fogja tudni megcsinálni. Jobb, ha azt mondjuk: „figyelj, holnap lesz ez a dolgozat, megpróbálod megírni, lesz, amilyen lesz. Gyere, kicsit üljünk le tanulni együtt!” És akkor menni fog.
