Persze, Neymar mindenkihez képest más szintet jelent.
Sőt, most, hogy már régóta egyre kevésbé klasszis futballista, leginkább akként. Carlo Ancelotti azzal az eltökélt – és ki is nyilatkoztatott – szándékkal foglalta el a legnagyobb arany intarziával rendelkező, de egyben legszálkásabb válogatott kispadot, hogy nagymértékben kíván támaszkodni Neymar kiemelkedő tehetségére a válogatott felépítésénél. De ez jelenleg lehetetlen. Neymar sérülésből tért vissza, tehát kalkulálható volt egy lassabb formajavulás, de eddig ehhez képest is csalódást okozott. Nem, nem cselezni vagy rúgni felejtett el, nem a kreativitása lett az enyészeté. Rúgott azóta szögletgólt, szerzett Dél-Amerika jelenlegi tán legjobb együttese, a Flamengo elleni győztes találatot is, de a jellemző inkább a végtelen, terpeszkedő indolencia volt, amely minden jó megoldást kontúrtalanná tett, és belengte Neymar játékát, mint talajközeli köd. Neymar állandó labdaéhsége, a társait olykor látványosan kárhoztató gesztusai szemmel láthatóan több csapattársára is nyomasztólag hatottak, reklamálásai országhatáron kívül sokkal többször jelenthettek volna sárga lapos figyelmeztetést, és, ami talán a legfontosabb egy csapatsportban: a Vasco elleni rekordvereség (0–6) után tett sírós-pityogós nyilatkozata során kivonta magát a felelősség alól, nem vállalta egyenes gerinccel a következményeket.
