Nemrégiben a www.szigoruantitkos.hu weboldalon napvilágot látott több száz olyan személy neve, akik a Kádár-rendszer szigorúan titkos (SZT) tisztjeként szolgáltak. Azok, akik nevükkel együtt kerültek nyilvánosságra, általában már az 1980-as évek előtt leszerelt személyek voltak. Viszonylag csekély azoknak a száma, akik közvetlenül a rendszerváltás előtt is részei voltak az állambiztonság gépezetének.
Az életrajzok egy részéhez azonban nem rendelhető hozzá név, csak néhány olyan adat, amely vagy alkalmas további azonosításra, vagy nem. Ez alapvetően a tényfeltáró újságírás feladata volna. A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam az olvasónak: milyen felfedezéseket várhat még az SZT-tisztek témakörében, melyek lehetnek a kutatás további irányai.
Nem véletlen, hogy a rendszerváltás alatt tevékenykedő SZT-tisztek iratai a leginkább hiányosak. A Belügyminisztérium illetékesei elsősorban az ő védelmüket tartották fontosnak, és igyekeztek minden nyomot eltüntetni. Ez azonban nem sikerült tökéletesen.
Az állambiztonság éves munkaterveiből és értekezleteiből tudjuk, hogy az SZT-tiszti rendszert alapvetően milyen munkahelyeken vezették be. Ez leginkább a kémelhárítási területen egyértelmű. Egy ellenséges behatolás szempontjából veszélyeztetett nagyvállalat – pl. az ipari kémkedés miatt az összes gyógyszergyár – személyzeti osztályvezetője és a nemzetközi kapcsolatok (továbbiakban NKO) osztályvezetője hivatalból folyamatos kapcsolatot tartott az adott területet ellenőrző állambiztonsági tiszttel és 1972 után ezeknek a vállalatoknak személyzetis illetve NKO osztályvezetői posztjai SZT-tiszti státusoknak számítottak, ami annyit jelentett, hogy ezekbe az állásokba általában eleve az állambiztonság jelöltjeit nevezték már ki. Esetenként ideiglenesen hiányzott megfelelő jelölt, de az állambiztonság statisztikai kimutatásai szerint az SZT-tiszti státusok feltöltöttsége 70-90 százalékos volt. Elmondható tehát, hogy bizonyos állások birtokosai esetében legalább 70-90 százalékos biztonsággal állítható, hogy az illető személy az állambiztonság SZT-tisztje volt.
A szigoruantitkos.hu weboldala. Fotó: Mohai Balázs /MTI
A múlttal való szembenézés és a pártállami elnyomás funkcióinak megismerése szempontjából a legfontosabb kategóriát a belső elhárítás központi „E” kódszámon nyilvántartott, valamint a megyei kódszámokon szereplő III/III-as SZT-tisztjei jelentik. Róluk a lista meglehetősen kevés adatot tartalmaz, mivel elsősorban az ő anyagaik estek az iratmegsemmisítés áldozatául. Ez rendkívül sajnálatos, mert az ő felelősségük sokkal nagyobb, mint azoké, akik csupán kémelhárítási feladatokat végeztek. Az utóbbi kategóriába tartozó Medgyessy Péter vagy John Ede (hogy most csak két ismertté vált nevet említsünk) minden bizonnyal egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy munkahelyén ki milyen irodalmat olvas vagy felvesz-e kokárdát Március 15-én.
Ezzel szemben pl. Habermann M. Gusztáv (E-20) szabályos műelemzéseket írt az általa károsnak tartott kulturális jelenségekről, Zeley László a Magyar Rádió főszerkesztőjeként nemcsak munkahelye politikai viszonyait tartotta ellenőrzés alatt, hanem a Csoóri Sándor és Ilia Mihály elleni bomlasztó és lejárató állambiztonsági intézkedések kivitelezője is volt.
Az iratmegsemmisítések ellenére sok mindenre következtetni tudunk. 11 „E” jelű SZT-tiszt iratainak töredéke mellett egyéb források is segítenek ebben. Horváth József, a III/III. (belső elhárító) csoportfőnökség vezetője az 1989. február 6-i parancsnoki értekezleten kifejtette, hogy „kapcsolatot kell létesítenünk azokkal az újságírókkal is, akik pozitív vonatkozásban felhasználhatók, akikre építhetünk. Az utóbbi vonatkozásában meg kell vizsgálni a ’menedzselés’ lehetőségét. A cél az lenne, hogy olyan újságírói kapcsolatkörrel rendelkezzünk – lehetőség szerint minden jelentősebb sajtóorgánumnál – , akiket a megfelelő információkkal ellátva a maga területén sikerhez juttatunk, és akik alkalmasak az általunk megjelölt témákban a kívánt politikai hatású cikk vagy egyéb írás megjelentetésére.”
Horváth az SZT-tisztek fontosságára 1989 novemberében is utalt: „A jelenlegi és prognosztizálható körülmények között az SZT állomány felértékelődött. Bővítése szükségszerű, azonban általános tapasztalatként megállapítható, hogy a jövőben nem a foglalkozáshoz, munkahelyhez, beosztáshoz kötött személyek bevonása lesz célszerű, hanem szellemi szabadfoglalkozású „szabadúszóké”, akiknek a kötöttségek nélküli mozgás lehetővé teszi az éppen szükséges politikai image kialakítását.”
Azokból az iratokból, amelyek fennmaradtak, következtethetünk arra, hogy kiket érintett ez a „menedzselés”. Az állambiztonság SZT-tiszti pozíciókkal rendelkezett a Soros-alapítvány budapesti irodájában, az 1989-ben induló első magántévében, az MTV és a Magyar Rádió elnökségében és ezen túl több szerkesztőségében valamint a Magyar Újságírók Országos Szövetsége vezetőségében. Emellett a rendszerváltás legismertebb riporterei közül is többen a „menedzselésnek” köszönhették sikereiket. Ilyen szempontból érdemes figyelembe venni, hogy kik publikáltak „rázós” témákról a korszak hivatalos sajtójában. Forró Tamás a rendszerváltás egyik legismertebb újságírója már korábban lelepleződött, mint hálózati személy. Bizonyára nem véletlen, hogy ő ebben az időben a romániai magyarság üldözéséről írhatott (szerzőtársa egyébként általában Havas Henrik volt).
Horváth Balázs, az első demokratikus kormány belügyminisztere 1990 tavaszán több újságíró előtt fakadt ki, amikor közeledni látta a kor talán legtöbbet szereplő riporterét: „Ez még a rendszerváltás után is jelentett rólatok” mondta előttük az érintettre célozva – akinek nevét iratok hiányában fedje jótékony homály.
Szerencsére az iratmegsemmisítések ellenére is biztosak lehetünk abban, hogy az SZT-tiszti állomány névsora pontosan beazonosítható. Nemcsak azért, mert minden bizonnyal digitális másolatok is készültek az eredeti iratokról. A nemzeti AVH (tévedések elkerülése végett jelenlegi neve nem Államvédelmi Hatóság hanem Alkotmányvédelmi Hivatal) ugyan államtitokként kezeli, de elárulhatom az olvasónak, hogy az SZT- és a hálózati állományt ma is ugyanúgy tartják nyilván, mint a rendszerváltás előtt. Nevüket különféle kartonok és elektronikus nyilvántartások mellett az SZT-tiszti, illetve a hálózati naplókba is bejegyzik.
Ezek a naplók a nemzetbiztonsági szolgálatok legféltettebb dokumentumai, amelyek – efelől nyugodtak lehetünk – mind a mai napig sértetlenül és hiánytalanul rendelkezésre állnak. Csak politikai akarat kell ahhoz, hogy a magyar társadalom is megtudhassa: kik voltak azok, akik ma is hivatásszerűen befolyásolják a közvéleményt, miközben saját múltjukról nem hajlandóak számot adni. Nyilván ők sem mind szörnyetegek, felelősségüket egyénileg kellene megállapítani. Nevük nyilvánosságra kerülése kiváló alkalom lehetne arra, hogy mondják el ők maguk, mit és miért vállaltak el 1989 előtt. Ha ezt megtennék, nemcsak a múlt válna értelmezhetőbbé, hanem a jelen politikai élete is megtisztulhatna.
Az a módszer azonban, amit Martonyi János külügyminiszter választott, nevezetesen az SZT-tiszti múlttal rendelkező diplomaták azonnali elbocsátása, viszont biztos nem segít hozzá a megtisztuláshoz. Egyrészt azért nem, mert az SZT-tisztek egy része semmivel sem volt jobban felelős a pártállam működéséért, mint egy vállalati középvezető, igazságtalan tehát őket a kollektív felelősség elve alapján büntetni. Másrészt azért, mert az érintett 7 SZT-tiszt zöme csak rövid ideig, adott esetben néhány hónapig volt ebben a státusban, ahol ráadásul zömmel csupán normális politikai hírszerző tevékenységet folytattak, másnak károkat nem okozva. Arányos retorzió, ha ezért most, 50 év felett munkanélkülivé válnak? Harmadrészt pedig a jelenlegi titkosszolgálatok vezetői részben szintén volt SZT-tisztek – őket miért fogadja el a kormány partnernek, ha másokat pedig ugyanezért elbocsát?
Az SZT-tisztek száműzése a közéletből azonban a leginkább azért visszatetsző, mert őket leszámítva semmilyen politikai múlt nem volt eddig a közszereplés akadálya. Szita Károly kaposvári polgármester ügynökmúltja ellenére mind a mai napig hivatalban lehet, sőt harmadik ciklusában, amikor a választók már tudták múltját, a legtöbb szavazatot kapta. Gubcsi Lajos, a KISZ KB volt titkára ma a HM Zrínyi Média elnök-vezérigazgatóla, Pozsgai Imre volt KB és PB tag pedig alkotmányozhat. A kirúgások felelőséről, Martonyi Jánosról pedig azt is tudjuk, hogy nemcsak az MSZMP tagjaként, hanem 1979 óta diplomataként is szolgálta a diktatúrát – nem beszélve „útijelentéseiről”, amelyeket ugyan a bíróság nem tekinthet ügynöki jelentéseknek, de azért fedőnéven készültek és az állambiztonság tisztjei vették át őket.
